-

Fahidi Éva egykori auschwitzi túlélő csak hatvan év után volt képes előhívni emlékeit a tudatalattijából, egészen addig minden emlékét elnyomta magában olyan mélyre, amennyire csak képes volt. Ha nagy trauma ér bennünket, ezt csináljuk. Temetünk. A fájdalmas, mérgező emlékekkel teli bugyrok azonban időnként felfakadnak, és mindent beborítanak.

Az én emlékbugyraimban olyan szörnyűségek rejtőztek, hogy csak két éve voltam képes szembenézni velük, amikor egyedülálló anyaként hazaköltöztem. Nem tagadhattam tovább minden erőmmel, hogy szeretett és istenített apám ötéves koromtól folyamatosan bántalmazott, és többször is megerőszakolt. Ahogy jöttek az emlékek, hetekig ültem a teraszon, és mondtam azt, hogy ez az egész nem velem történik, hogy ez nem igaz, hogy csak képzelgek, de a tesztek és szakemberek engem igazolnak. Az utóbbi két évben pszichológus segít feldolgozni azt, ami velem történt, miközben ugyanott élek, ahol az egész megtörtént, ugyanabban a szobában ülök, a most már hatéves lányommal.

31 éves vagyok, de itt él még bennem az az öt-tízéves kislány is, akinek a szavára csak az utóbbi két évben kezdtem el odafigyelni, aki mellé meg kellett tanulnom odaülni, és átölelni őt.

Aki, ha mesélni kezd, a család, és minden egyéb is megváltozik. De úgy látszik, minden meg kell, hogy változzon. Semmi nem mehet úgy tovább, ahogy egykor volt.

Itt vagyok a szekrényben. Ne szóljatok senkinek! Miért ülök itt? Mert itt biztonságos. Ide szoktam bújni, amikor ilyenkor tavasszal a kiscicákat elviszik az örök vadászmezőkre, amikor az öcsém nem hagy békén, amikor anyuék veszekszenek, de főleg apu elől. Félek tőle, és még sok mindentől. Rengeteg szőke hajam van, nagyon vékony vagyok, kilátszanak a bordáim. Gyakran utálom magam. Azt mindenképpen, hogy lány vagyok, ezért nem hordok soha szoknyát. Ezért futok, mert az fiús, és remélem, egyszer elég gyors leszek. Sokat olvasok, ötévesen kezdtem, a könyvekben rám nyíló világban elmerülni egyfajta menekvés. Itt bent a szekrényben félhomály van és nyugalom, itt nem érnek el, megnézegetem a felakasztott ruhákat, elmerülök a tapintásukban, az illatukban, és így talán sikerül kizárni a nappaliból behallatszó üvöltést. Minden este ez megy.

Apám negyvenéves volt, amikor megszülettem. Talán ma azt mondanák rá, pszichopata, mi csak annyit tapasztaltunk, hogy apám mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy minden az ő törvényei szerint menjen, teljes elnyomásban tartott mindenkit, gátlástalanul hágott át minden szabályt és határt a munkában és otthon is.

Rengeteg hibát vétett, nem adta haza a pénzt, anyámat a földbe döngölte, minket hetente többször keményen elvert, de ezeket mindig ránk kente, ő pedig vidám volt, és sokat nevetgélt.

Ragaszkodott ahhoz, hogy ő nagyszerű, munkájában kiváló – halála után derült ki, hogy maffiózókkal üzletelt – a helyi közösség megbecsült tagja, a férfiak férfija, aki a polgármesterrel haverkodik, akinek ilyen szép lánya van.

Elmondjam az igazat? Mindenki azt hiszi, nálunk rendben mennek a dolgok, szép házban élünk, van egy öcsém, anyu dolgozik, apu szürke öltönyben jár és céges autója van, meg aktatáskája és mindenkivel jóban van. Néha kirándulni is elmegyünk. Igazából itthon a zárt ajtók mögött egészen másképp megy minden. Az öcsém már sokszor megvert, de soha nem tesznek igazságot, hiába panaszkodom. Ő a család kicsi kincse, aki továbbviszi apu nevét. Én csak lány vagyok. Utálom az öcsémet, főleg azt, hogy akármit is lát, csak áll tátott szájjal, és nem tesz semmit, nem hív segítséget. Áruló.

Esténként apu bejön a szobámba. Ha anyu nincs itthon, a nappaliban vagyunk. Van ott egy fotel, zöld a huzata, oda szorít le, ha olyanja van. Azt mondja, nem fog bántani, és nem szabad sikítani. A fotelt vagy saját magamat harapom. Utálom a közelségét, a nagy, szőrös hasát, az édelgését, és azt, hogy sokkal erősebb nálam. Mindig megver, azt már majdnem megszoktam, de ilyenkor le is fog. Az udvart is gyűlölöm, ott szokott tenni-venni a melegítőjében, amiben látszik a micsodája. Ott soha nem tudok elég gyorsan futni, mert a kert végében már nem lakik senki, az ott a láthatatlan vidék, ahol bármi megtörténhet. Hányingerem van az egésztől, mindig fáj a hasam. Az orvosok nem értik, miért. Talán ha elég büdös leszek, ha elég csúnya, ha elég rossz, akkor nem kellek majd apunak. Talán ha bevarrhatnám azt a nyílást a lábam között, ha elég gyorsan futnék, ha végre valaki elvinne innen, ha nem lennék lány, akkor minden rendbe jönne. Pedig szeretem őket. Ők a családom, ez meg az otthonom.”

Egy kislány sír a sóderdomb tetején (A fotó a szerző tulajdona)

Akkor nem tehettem, hát most mesélek. Arról, hogyan éltem ezekkel a feldolgozatlan terhekkel, lettem önutálatban elmerült tinédzser, aztán apáca, aztán feleség, anya, elvált nő, végül remete, és hogyan tértem vissza ide, a családi házba.

Hogy tudtam végre megfordítani apám átkait, hogyan jöttem rá, hogy nem volt joga ezt tenni velem, hogy nőnek lenni nem is olyan borzasztó, és hogy élni igenis érdemes. Ha másért nem, bosszúból...

Zsófi

Folytatása következik.

A fotókon Zsófi látható.