Nem mindenki élteti a #metoo kampányt. Míg egyesek megszabadultak egy lelki tehertől, másokból kifejezett ellenszenvet váltott ki a hashtag-áradat. Míg vannak, akik úgy vélik, hogy igenis részt kell venni, és hallatni a hangunkat, addig egyre nő az a tábor, akik ellenzik a hashtag-kampányokat. Mint mondják, annyira sokan posztolnak, hogy lassan már az ellenkező hatást fogja elérni a megmozdulás, mint amilyennek indult. 

Az érvek egészen sokrétűek, de, csak hogy a legnépszerűbbet említsem: volt olyan, aki azzal érvelt, mindez a férfinemre káros előítéleteket gerjeszt, mert többnyire nők posztolnak, ezzel azt a hatást keltve, hogy az elkövetők mind férfiak, és maga a férfinem abuzív.

Az eredeti posztot nem egészen másfél hete indította útjára a Weinstein-botrány hatására Alyssa Milano színésznő:

„Ha te is szexuális zaklatás vagy támadás áldozata vagy, írd ki, hogy »me too« – válaszként erre a tweetre.”

Ez végül világméretű megmozdulássá vált, általa a szexuális zaklatás, támadás napokig a közbeszéd egyik legfontosabb témája lett. 

Kampányolok tehát vagyok #idid #metoo 

A Washington Post újságírója szembe úszva az árral nemrég megírta hogy egyáltalán nem ért egyet a jelenlegi kampánnyal, valódi megoldásokat, valódi intézkedéseket vár. Ugyanis a #metoo-t nem is olyan sokára követte végül az #idid – amiben férfiak osztották meg a történeteiket, hogy zaklatók voltak – és még sok más hasonló hashtaggé osztódva új kampányok születtek, azt a hatást keltve, hogy csak beszélünk az ügyről, de nem cselekszünk. 

Itthon tavaly a mellrákszűrésre felhívó rózsaszín szalagos kampány verte ki a biztosítékot és ugyanígy a most novemberben következő Movember kezdeményezéssel (mely a férfiak figyelmét hívja fel a rákszűrés fontosságára) kapcsolatban is vannak egyesekben ellenérzések.

Sokan úgy vélik, hogy csupán egy illékony trendről van szó, ami divatot csinál a szerepvállalásból, de a szavak, gesztusok nem cserélődnek le konkrét tettekre. Nem jut el hasznos információ, konkrét tanács az emberek felé. „Kiteszi a rózsaszín szalagot, de nem megy el rákszűrésre. Kiírja, hogy #metoo, de nem tudja, hogy mi számít abuzív cselekedetnek, nem tudja, hogy lépjen fel ellene” – szólnak az ellenérvek.  

Sokak számára az jelentene megoldást, ha minden intézmény egységesen lépne fel a szexuális zaklatással szemben, és akkor talán nem is lenne szükség hashtagekre. 

Megoldja, amit a rendszer nem tudott vagy nem akart

Civil szervezetek 2016-os statisztikája szerint: minden ötödik nő átélte a zaklatás valamely formáját. A lelki erőszakban élők száma ennél jóval magasabb. A Facebookot elárasztó #metoo kampány ezeket a számokat visszaigazolni látszik, sőt, arcokat, történeteket is adott mellé, amit egy statisztika nem tud. Az elmúlt hetekben valószínű többet beszéltünk a szexuális erőszakról, mint valaha. 

Az abúzus viszont intézményesült része évszázadok óta társadalmunknak – világítottak rá a hashtag-kampányok során megosztott esetek – mi pedig gyakran eltűrjük ezt, mert úgy érezzük, nincs más lehetőség.

Legyen szó csak egy bóknak álcázott obszcén kóstolgatásról, finom rávezetésről, befolyásolásról, hogy mit kell tenned egy munkáért, egészen a tettekig fajuló zaklatásig. Mindez azt sugallja, hogy egy nőnek ezt el kell viselnie, bókként fogadnia, nem szabad ezen hisztériáznia, sőt, ezáltal kell majd megerősödnie az életben maradáshoz. 

Ez a hashtag-kampány arra szerintem mindenképp jó volt, hogy a régóta szőnyeg alá söpört problémát a felszínre hozta. Hogy a kételkedőket igazolta, hogy a traumatizált embereknek adott egy lökést, legyen bármilyen régi a seb. Párbeszédet generált, ami igenis egy jó lépés. Segítheti az áldozatot, mert tudja, hogy nincs egyedül a bajban, és van belőle kiút. A következő lépés megtétele viszont az emberen, az intézményeken múlik. 

Egy kampány jó módszer a figyelemfelkeltésre. Jó eszköz akkor, amikor vezetők, politikusok lesöpörnék a problémád az asztalról. Jó akkor, amikor nem mernek beszélni az emberek egy problémáról, mégis változást szeretnének. 

A nyitókérdésre úgy gondolom az a válasz, hogy nem a kampány kontraproduktív, hanem a kormány, aki ölbe tett kézzel engedi ezt. Az intézmények, akik mindennemű etikus irányelv mellett nem tesznek semmit, amikor egy munkahelyi zaklatást tapasztalnak.  Addig, amíg ezek a dolgok nem változnak meg, nincs más eszköz az ember kezében, mint demonstrálni. És tök mindegy, hogy azt online, vagy offline teszi. Idegesítő lehet, amikor a Facebookot elárasztja egy kampány, mint ahogy az Andrássy-t a tüntető tömeg. Tök jogos, hogy az emberek az intézményektől várnak el változást. De pont azért vesznek részt sokan ezekben a kampányokban, mert senki nem tesz semmit. 

Azoknak, akik változást akarnak és azoknak is, akik döntéshozó szerepben vannak, fontos tudniuk, hogy önmagában egy hashtag- kampány semmilyen esetben nem váltja ki a valós társadalmi szerepvállalást és a valódi cselekvést. 

Szőcs Lilla