A hajléktalanok társadalmunknak olyan tagjai, akiknek a hangját nagyon ritkán vagy szinte egyáltalán nem is halljuk meg. A hideg idő közeledtével mindig kicsit jobban figyelünk rájuk, de ez a figyelem elég gyorsan lankad, pedig ők az év minden napján az utcán vannak. Az utcán élők között is van egy kisebb csoport, helyzetüket talán még nehezebb megérteni, feldolgozni. Ők az utcán élő hajléktalan nők.

Utcai szociális munkásként sok hajléktalan nővel és az élettörténetükkel ismerkedtem meg. A tapasztalatom az, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt őket még kevésbé fogadja be a  társadalom, mint a hajléktalan férfiakat. Velük kapcsolatban még több az előítélet:

„Biztosan rossz feleség volt!”

„Biztosan nem akart gondoskodni a gyerekeiről és eldobta őket magától!”

Mindemellett az ellátórendszerben is sokkal kevesebb hely van számukra, ezzel is erősítve azt, hogy különböző megítélés és számontartás alá esnek, mint férfi társaik.

A tapasztalat azonban teljesen mást mutat, mint az előítéletek:

A hajléktalan nők többsége valóban menekül, de nem a felelősség alól, hanem egy bántalmazó társtól, egy bántalmazó szülőtől vagy éppen a prostitúció elől.

Egyik ügyfelem bántalmazó férje mellől menekült el, aki a rendszeres verés mellett prostitúcióra is kényszerítette. A hölgy évekig kitartott a férfi mellett, mert szerette őt. Igen, annak ellenére is szerette, amit a férfi vele tett, kötődött hozzá és közös gyermekük is született. Kívülállóként nagyon nehéz ezt megérteni. Aki nem kerül bántalmazó kapcsolatba, talán soha nem is lesz képes rá, hogy megértse, az ilyen helyzetben élő nők miért maradnak ott, ahol bántalmazzák őket. Könnyű feltenni a kérdést, de megválaszolni annál nehezebb. Végül, több évnyi bántalmazás és szerelem után ügyfelem meghozta döntését, és elköltözött otthonról. Mivel máshol nem volt hely, így az utcára került.

Ennek már több éve, azóta nagyon kevés olyan aluljáró vagy éjjeli menedékhely van Budapest-szerte, ahol ő ne éjszakázott volna hosszabb vagy rövidebb ideig. Az elszenvedett bántalmazás miatt gyógyszerfüggő lett. A kiegyensúlyozott, okos és csinos nő mára testileg és lelkileg összetört. Neki nőként még nehezebb egyedül az utcán. Sokkal jobban ki van téve különböző atrocitásoknak, rablásnak, zaklatásnak vagy erőszaknak. Éppen ezért rendszeresen egy férfi mellé szegődik, aki védelmet nyújt számára. Ennek a védelemnek azonban ára van.

Ezért sem látunk szinte soha egyedülálló hajléktalan nőket.

Mindig keresnek valakit, remélve, hogy az adott férfi majd megvédi őket. Sok esetben azonban egy ugyanolyan kapcsolatba lépnek be, amilyen elől korábban elmenekültek. Ennek ellenére maradnak… Maradnak, mert más lehetőség nincsen. Az ő helyzetükben nincsen következő lépés. Szociális munkásként igyekszünk segíteni ezeknek a nőknek, de sajnos nem látják helyzetükből a lehetőséget és a kiutat.

Amikor az utcán sétálunk és meglátunk egy hajléktalan nőt, álljunk meg beszélni vele pár szót, kérdezzük meg, jól van-e. Ők sokkal elesettebbek, mint férfi társaik.

Mi nők, tartsunk össze!

Mi nők, halljuk meg az ő hangjukat is.

Balogh-Cseppentő Anett