Remélem, az irományom senkinek semmilyen normáját nem fogja sérteni, ha mégis, előre elnézést kérek. Az, hogy ezt a vallomás most kipattant belőlem, egy egészen apró dolog következménye. Egy élelmiszerboltban álltam sorban, amikor az előttem álló férfi belekönyökölt (csak egy kicsit) a bordáimba. Fene tudja, hogy miért. Az emberek borzasztó agresszívek tudnak lenni, van olyan, hogy én is ok nélkül leszek ideges sorban állás közben. De nekem ez a lökés egy kisebb tragédiával ért föl. 

Hogy elmagyarázzam a rossz érzésem okát, egy kicsit mesélnem kell magamról, de megpróbálok rövid és vázlatos lenni. 
Kor: 22 év
Magasság: 160 cm
Testsúly: 50 pár kiló (nem merem megmérni)
Státusz: Egyetemi hallgató 
Tanulmányok: 
Zeneakadémia – Ének szak
PPKE – Esztétika szak
Külső: tök átlag, kivéve a hosszú, szokatlanul sötét hajat, fekete szemöldököt, kis országunkban ritka tónusú bőrt, és valami megfoghatatlan másságot. 
Nem szeretnék politikai kérdésekbe merülni, a problémám jóval túlmutat a mostani gyűlöletkampányon, de mégis összefügg vele. Csecsemőként fogadtak örökbe. A szüleim atommenő, borzasztó okosan gondolkodó emberek, óriási szerencsémre egy fantasztikus, keresztény-liberális (oximoron lenne?) családom van. Mégis sokszor együtt érzőn megkérdi tőlem egy-egy ember, hogy milyen árvának lenni… Hát, biztos nehéz lehet. De nem is erről szeretnék most írni, hanem a származásom sötét titkáról.

Bizony tényleg sötét, mert semmit nem lehet róla tudni, az örökbefogadás ugyanis egy ilyen procedúra. Néhány kórházi pletykát hallottak a szüleim, miszerint egy közel-keleti férfi és egy magyar nő a biológiai szüleim. Ezzel el is értünk a kritikus ponthoz… Elég jó környezetben nőttem föl, nem ért olyan sok atrocitás, amennyi érhetett volna... Bár nagyon sokat rágódtam a másságomon, még ha nem is olyan nagyon feltűnő ez a másság.

Másnak lenni ugyanis nem könnyű. Se kicsiként, se nagyként.

Gyerekként is sokszor kérdezték tőlem, hogy milyen származású vagyok, ezt kamaszkorom végére megtanultam kezelni, egyszerű őszinteséggel. 
Azonban az életemre igenis nagy hatással van ez a valamilyen különbözőség, és ez összefonódik a mai politikai érával. Olyan végtelenül könnyű utálni egy arctalan, körvonalazhatatlan rémképet, mely szerint a migránsok, vizigótok módjára lepik el a mi borzasztóan fejlett, haladó gondolkodású Európánkat. Nem tudom, mi fog ebből megvalósulni. Ez a tény azonban azért nehezítette meg az életem, mert az ismerős-ismeretlen emberek, akik eddig nem nagyon tudták hová besorolni a külsőmet, most kaptak egy fantasztikus támpontot.

Nem pont cigány, nem pont zsidó (ki tudja, hogy néz ki pontosan egy zsidó?), de azért más. Egy kicsit más. Na. Értitek. Csak épphogy egy leheletnyit. Nem teljesen olyan, mint mi.

De végre megfejtetett a megfejthetetlen, az óriásplakátokon megsúgták nekünk. Hogy ez eddig mért nem jutott eszünkbe? Rejtély.
Eddig itt voltak a cigányok és a zsidók, mint szitokszó és darts-tábla. És most nem csak a holokausztról beszélek, mert az már nyilván lerágott csont, lezárt ügy, amiről nincs értelme beszélni, mert más népekkel is történtek szörnyű dolgok, és egyébként is maradtak még zsidók a földön, nincs okuk panaszra. Egyszer megkérdezte tőlem egy jó ismerősöm, hogy melyik a kedvenc zenekarom. Én rávágtam, hogy a Simon&Garfunkel ofkorsz. A válasz így szólt: De, ugye, tudod, hogy ők zsidók? 
Mondok pár személyesebb példát is, amit szó szerint a bőrömön éreztem. 
Az elemi iskolában (katolikus iskola) megkérdezte egyszer az Tekintetes Igazgató Úr a folyosón: „Lányom, te cigány vagy?” – „Nem, kérem, csak nyolcadikos.” De végül is ez egy ritka vád volt, nincs okom panaszra.
A most következő már egy frissebb (tavalyi) eset. Megyek lefelé mozgólépcsőn a metróba egy nagy táskával. Odaszól nekem kedélyesen egy ember: „te is jössz lakni Magyarországra?” (Kösz, haver…) 
Drága budapesti joghallgató barátom (rohadt elit) kicsit szalonrasszista. Nyilván ő is csak egy kicsit. Egy volt gimnáziumi osztálytársával beszélgetünk (ez az osztálytárs görögkatolikus papnövendék, szószéket neki, de ízibe'!!). Kedvesen mesél egy igazán csak kicsit rasszista és naaagyon vicces sztorit egy néger-fehér párról. Rászólok, hogy ugyan, mi a francért kell már ezt? A válasz a papnövendéktől érkezik: De hát, mi bajod? A barátod nyilván nem rasszista, hisz te vagy a barátnője. (Beismerem, hogy itt egy időre elúszott a humorom a könnyeim tengerén.)

Rengeteg hasonló apró benyomás ért már, és azt hiszem, hogy még nem vagyok túl a nehezén. Talán ezért is van az, hogy ha agresszíven belém könyököl valaki a boltban, azt rögtön ennek a számlájára írom. 
Huszonkét éves vagyok, és abban reménykedem, hogy még egyszer ennyi év múlva keserűség nélkül a szeme közé tudok nevetni a rossz sorban állóknak, és a buta, agymosott, embertelen embereknek is.

Tilinkó