–

Amikor én voltam gimis, a Dreyfus-ügy még a történelem-tananyag része volt, mint a modern kori antiszemitizmus első olyan megnyilvánulása, amely hivatalos szintre emelkedett, és megosztott egy társadalmat. Azt hittem, a Dreyfus-ügy az alapműveltség része, nem kell bemutatni. De olyannyira tévedtem, hogy még a saját korosztályomban, a szűkebb környezetemben sem mindenki tudta egyből, miről is forgatott Roman Polanski nagyszabású történelmi filmet – ami egyben igazolja is a vállalkozását: el kell mesélni újra a történetet, nehogy feledésbe merüljön. 

Egy kis történelemlecke 

És van hozzá apropó is: Robert Harris könyve, a Tiszt és kém, ami új szemszögből veszi sorra az eseményeket: George Piquart alezredes középpontba állításával. Régi bevált dramaturgiai fogás, hogy nem a sztori valódi hősére irányítjuk a figyelmet, hanem egy olyan mellékalakra, aki az események „farvizén” szintén komoly jellemfejlődésen ment át – vele olykor könnyebben azonosul a befogadó, mert közelebb érzi magához, lehetne akár ő is. Alfred Dreyfus esetében ez azért is igaz, mert az ő életének tragikuma épp a kívülállásában állt: azért vált egy állami szintre emelt hazugság és csalás áldozatává, mert kisebbséghez tartozott, zsidó volt. Zsidóként került a francia hadsereg elitjébe – elsőként a történelemben –, tehát bizonyos értelemben széllel szemben. 

George Piquart ellenben – aki Dreyfust a tisztiakadémián tanította és rangban felette állt – ugyanolyan meggyőződéses antiszemita volt, mint akik áldozatot csináltak Dreyfusból.

Csak egy dologban különbözött tőlük: a becsület számára előrébb való volt a lojalitásnál. Nem volt hajlandó a tisztességről lemondani csak azért, hogy a közösség tagja maradhasson.

Ezáltal pedig legalább annyira alkalmas arra, hogy a történet tragikus hősének lássuk, mint Dreyfust, a vétlen, passzív áldozatot. 

De most már tényleg lássuk, miről is van szó, persze csak pár szóban, mert akit igazán érdekel a téma, annak feltétlenül látnia kell a filmet. (Bárcsak minden történelemóra ilyen lenne: egy jó film – és közben mennyi tudással gyarapszunk…) 1894 decemberében hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre ítélték, és minden rangjától megfosztották az akkor 35 éves Alfred Dreyfust, a francia hadsereg egyetlen zsidó származású vezérkari tisztjét, akit hazaárulással vádoltak – a vád szerint egy új tüzérségi fegyverről adott információkat a németeknek. 

Dreyfus a bírósági perben nem védekezhetett (bár a bizonyítékok nagyon gyenge lábakon álltak) és pár nap múlva, 1895 januárjában nyilvánosan megalázták, amikor az egyenruhájáról minden tiszti rangra utaló jelvényt leszaggattak, a kardját eltörték és a lába elé vetették. Így kezdődik a film, ezzel a rettenetes ceremóniával, amiről egyébként fennmaradt egy metszet – ez alapján rekonstruálta Polanski a jelenetet. Dreyfus ügye azonban akkor még nem kavart nagy port, csak két évvel később, amikor az említett Piquart alezredes, akit frissen neveztek ki a katonai hírszerzés főnökének, felfedezte, hogy az egykori tanítványa ellen felhozott vádak hamisak lehettek, illetve véletlenül rábukkant az árulás valódi elkövetőjére is. 

Piquart naivan azt hitte, a feletteseinek is érdeke az ügy valódi megoldása, hiszen a hazaárulás ténye továbbra is fennállt, és az igazi tettes (a részben magyar származású Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy) tovább mesterkedett, hogy még fontosabb információkhoz jusson és továbbíthassa azokat. Ekkor vált Piquart-ból tragikus hős: ugyanis nemcsak az derült ki számára, hogy a hadsereg semmiféle tévedést nem ismer el, hanem az is, hogy Dreyfus elítéléséhez még hamis iratokat is gyártott, tehát önmagát leplezné le, ha újratárgyalná az ügyet. 

Kinek az igazsága? Kinek nem…

Ezzel Piquart – és általa mi is – bepillantást nyerhetünk a hatalom valódi működésébe, ahol a legkevésbé sem számít az igazság és az igazságosság elve, helyette mindent a stabilitás (vagyis a hatalom) megőrzésének rendelnek alá, a szokásos ideológiák és jelszavak (mint hazaszeretet és nemzetközi összeesküvés) álarca mögött.

És ahol – a legmagasabb szintet kivéve – mindenki csak szolga, ezáltal nincs se joga, se lehetősége az egyéni felelősség vagy egyetemes értékek vállalására. 

Persze, hiszen erről szól a hadsereg, gondolhatnánk: mindenki csak parancsot teljesít, nem kell gondolkodnia, kivéve a tisztikarnak. Csakhogy Piquart alezredes a tisztikar megbecsült tagja volt, és neki sem osztottak lapot, amikor gondolkodásról volt szó. Ellenkezőleg: előbb gyorsan áthelyezték Tunéziába, aztán őt is elítélték és börtönbe zárták. Addigra viszont a sajtó megneszelte az ügyet, és a nagy francia író, Émile Zola Vádolom (J’Accuse) című cikke nyomán (amiből részleteket hallunk) hatalmas botrány lett, az egész ország felzúdult és két részre szakadt. Tulajdonképpen innen ered a jobb-bal, a konzervatív és a liberális ellentét egész Európában – ugyanis Zola cikkét már másnap lehozták mindenütt, még Magyarországon is. És persze a zsidógyűlölet szelleme is kiszabadult a palackból…

Nem mesélem tovább, így is túl sokat mondtam. Roman Polanski ráadásul sokkal komplexebben monjda el, és egy sor más emberi dilemmára, hazugságra, öncsalásra világít még rá – hogy végső soron a hatalom természetéről fessen lesújtó képet. A hatalomról, aminek véletlenül (és vétlenül) bárki az áldozatává válhat – legyen csak annyi a bűne, hogy más a vallása, vagy annyi, hogy van benne tisztesség, esetleg feltétel nélkül szeret (hogy a film egyetlen női szereplőjéről is szót ejtsünk, hiszen neki is van „üzenete”). De az is áldozat lesz, aki szolgálja, mert bármikor eljöhet a nap, amikor útban lesz, vagy túl sok tud, vagy lelkileg rámegy az értékei feladására. 

A tényekre szorítkozva

A Tiszt és kém: a Dreyfus-ügy az ábrázolt közeghez (a katonasághoz) méltón szikár film, nem vet be látványos filmes eszközöket. Látszólag csak felmondja a történelemleckét, a lehető legkevesebb érzelemmel és részrehajlással. Ez persze csak a felszín, mert közben szép lassan megtanít gondolkodni: megtanulunk saját véleményt alkotni, felismerni a szereplők motivációit, trükkjeit, rezdüléseit, és megtanuljuk értelmezni az eseményeket. És miközben a szereplők közül csak igazán kevésnek adatik meg a lehetőség, hogy explicit érzelmeket nyilvánítson (leginkább – érthető okból – Alfred Dreyfusnak), ahogy haladunk előre a cselekményben, bennünk egyre inkább gyűlik az indulat, hiszen egyre több kapcsolódást találunk a saját tapasztalatainkhoz, a jelenünkhöz.

A Dreyfus-ügy ugyan ma már nem vita tárgya: egyértelmű, mi történt, minden bizonyíték napvilágra került, és a szereplőknek még életükben igazságot szolgáltattak. Mégis azzal a rossz érzéssel állunk fel a székből – mi, akik a fake news korában élünk –, hogy bizonyára a mai napig élnek olyanok, akik egy másik verzióban hisznek, és találnak hozzá „bizonyítékokat”, mert ma a hit az első. Ahogy abban a korban is már, hiszen amikor az írásszakértőt szembesítik azzal, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet, és amit Dreyfus kézírásának vélt, az egész biztosan nem lehetett az övé (ezt maga is elismeri), akkor egy szempillantás alatt előáll a magyarázattal: zsidó összeesküvés áll a tévedés (illetve így már megtévesztés) mögött. 

Mert bár az igazságot tényleg nem lehet eltiporni, de hogy mindenki szembenézzen a saját gyengeségével, az viszont szinte lehetetlen.  

Ahogy az is – mint a film utolsó jelentéből kiderül –, hogy mindenki egyformán profitáljon belőle. George Piquart ugyan megszenvedett érte, ám végül nemcsak megkövették, de miniszter is lett. Alfred Dreyfus azonban örülhetett, hogy szabadon engedték, viszont a rangját még sokáig nem kapta vissza. Még Piquart is azt mondta neki: ne feszítse tovább a húrt, örüljön, hogy él. A zsidó csak zsidó marad.  

Morál a vásznon

Nagy kérdés persze, miért épp most csinálta meg Polanski ezt a filmet, ami kétségtelenül az utóbbi idők egyik legfontosabb és legnagyszerűbb alkotása. Mit akart ezzel mondani? Talán azt, hogy az ellene felhozott vádak (amelyek a fiatalkorúak ellen elkövetett szexuális zaklatás és molesztálás kategóriájába esnek) ártatlanul érik őt, és valójában a származása (vagy akár csak kívülállása) miatt hurcolják meg? Vagy nem magáról vallott, felesleges keresni a személyes életére és helyzetére vonatkozó párhuzamokat? Pusztán a Franciaországban fel-fellángoló antiszemitizmusra reflektált?

Innentől persze óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy hiteles-e egy olyan rendező erkölcsi tanmeséje, akinek a személyes moralitása mindenesetre megkérdőjelezhető. Odafigyeljünk-e rá, amíg nem tisztázza magát? Bemutassák-e a munkáit? Filmezhessen-e egyáltalán? 

Ugyanazok a kérdések újra meg újra, mert egy olyan a korban élünk, amikor a művész közszereplő, és egyúttal példakép is kellene, hogy legyen. De minimum ugyanazok a törvények vonatkozzanak rá, mint bárki másra. 

És hát, elég gyakran nem ez a helyzet…

Mindenki a saját lelkiismerete és ízlése szerint dönti el, szét akarja-e választani a művészt az embertől, vagy szerinte ez lehetetlen. Egyet tudok: Roman Polanski még mindig a világ egyik legnagyobb rendezője. Olyan képekben gondolkodik (megidézve ezúttal a francia impresszionizmus emblematikus festményeit is), amik beégnek a retinánkba, amiket nem fogunk elfelejteni. Olyan világot teremt (korabeli dokumentumok, metszetek és képek alapján), amit azonnal elfogadunk hitelesnek, és amiben élmény barangolni. Olyan kérdéseket feszeget, amik az emberi természet és társadalom legfontosabb problémáira világítanak rá. Úgy vezet színészt, hogy mindenki a legjobb formáját hozza – a George Piquart-t alakító Jean Dujardin élete egyik legjobb alakítását nyújtja, csodálatos. És olyan lebilincselően mesél, hogy nemhogy nem unatkozunk, de minden félórában emelni tudja a tétet.  

A Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy remekmű, mindenkinek látnia kellene. Persze nem fogja… akár azért, mert Polanski személye erősen kifogásolható, akár azért, mert a jelenlegi vírushelyzetben nem mer beülni a nézőtérre. Mindenesetre félő, hogy ez a film most nem tudja elfoglalni az őt megillető helyet, még úgy sem, hogy a szakértők már kimondták rá az ítéletet: négy díjat hozott el tavaly a velencei filmfesztiválról, és három César-díjat kapott. Ám ha az a sorsa, hogy széles körben csak később ismerjék fel a nagyságát, akkor sem készült el hiába. Mint belőle megtudhattuk: az igazság egyszer úgyis megtalálja fényre vezető utat.  

Gyárfás Dorka