–

A múltkor dumáltam valami punnyadék pasival, aki a markába kuncogva – mint egy óvodás, amelyik végre ki merte mondani, hogy „punci” – azt kérdezte, hogy akkor én tényleg feminista vagyok-e. Mondtam, hogy ja-ja, tényleg, nyugodtan túlteheti magát rajta. Hát... nem tette. Innentől kezdve megállíthatatlanul dőlt belőle az újonnan elsajátított szó, úgy megörült neki. Szinte képtelen volt megfogalmazni úgy egy mondatot, hogy ne szerepeljen benne némi férfiúi fölénnyel, macsó lenézéssel, pikírt savazással fűszerezve a „feminista” szó.

Azt nem tudom, a kérdéses urat vajon a tudat alatt megbúvó félelem késztette-e erre az indokolatlan fitymálgatásra, valóban rettegett-e a szíve mélyén a feltörekvő női hordáktól, akik majd letaszítják trónusáról az elkényelmesedett XY kromoszómákat, vagy csupán arról van szó, hogy megszédült a fene nagy büszkeségtől, amiért képes volt kimondani egy latin eredetű, ráadásul négy szótagú kifejezést.  

De tudod, mit? Még az is lehet, hogy igaza van. Megkockáztatom, lehet, hogy nem kellene már feministának lennem. Én őszintén szeretnék végre már nem ezzel foglalkozni. Nem óhajtok magamra ilyen zavaros címkét akasztani, nem akarok már ezzel előhozakodni a romkocsmák sötétjében, hangosan tűnődve.

Bár el tudnám végre engedni ezt a témát, hagyni a francba az egyenjogúságért, az egyenlő bánásmódért folyatott harcot, és nem idegesen tikkelni, karmomat a tenyerembe vájva hőzöngeni, amikor igazságtalanságot tapasztalok.

Isten a tanúm, abbahagynám én ezt ebben a szent minutumban. Csak az a baj, hogy még kurvára nem tartunk ott, hogy megtehessem.

Hogy is tartanánk, amikor kora reggel annyi, de annyi leharcolt nőt látok, amint csapzottan cígölik magukkal a két-három gyereküket, akiket meló előtt elszórnak az óvodában, iskolában, hogy aztán gyomorideggel lessék az órát, vajon le tudnak-e lépni időben, hogy odaérjenek a napközi végére – vagy megint ők lesznek a szaranyák, akik sem itt, sem ott nem tudnak száz százalékosan teljesíteni?

Ácsi! Látom, nyitod a szád, hogy tiltakozz, hadd mondjam gyorsan tovább. Hidd el, nyitva tartom ám a szemem, figyelek mindenre, ezért időnként apukákat is látok hasonló szerepben... De hogy nem fele-fele arányban, ahogy dukálna, hanem húszból jó, ha egyet, az is biztos. Pedig mindkettőnek ugyanúgy van melója, ugyanúgy van karrierje, elképzelései és vágyai a saját előmenetelét illetően. Csak épp a családok jelentős részében az lesz a felállás, hogy „apáé nyilván fontosabb, az ő karrierje előrébb való, ő amúgy is hamarabb kezdte, hiszen az asszony maradt otthon a gyerekekkel”. Ebből kifolyólag persze ő is ért jobban az utódok körüli teendőkhöz, őutána sírnak azok a pulyák, csak ő tudja megnyugtatni őket. Ha betegek lesznek, tanítás nélküli munkanap, netán iskolai szünet van, akkor is a nők vállát nyomja a feladat és a felelősség, hogy megoldják valahogy. Ha maguk nem, akkor majd a nagymamák.

Miért is tarthatnánk ott, hogy végre befogjam a feminista pofámat, amikor a házimunka és a női feladatkör között még mindig ott az egyenlőségjel. Vagy jó esetben kacsacsőr, ami vígan tátog a háztartás feminin tagja felé. A háztartásvezetés kártyát szinte mindenütt a nők húzták, s ha ne adj' isten a férfi is beszáll, akkor ő „segít”.

Ha kivasalja a saját ingeit, már szedjük is ki a babérlevelet a krumplifőzelékből, hisz az koszorú formájában mindenképp megilleti őt.

Hogy is tarthatnánk ott, hogy ez már ne legyen téma, amikor azt hallom a menő beosztásban dolgozó, magasan kvalifikált barátnőimtől, hogy az üzleti találkozókon – ahol arányaiban nyolc férfira egy nő jut – velük nem fognak kezet, nekik nem mutatkoznak be, az ő véleményüket sokszor meg sem hallják, nemhogy végighallgatnák?! Amikor azt látom, hogy a tévében, rádióban a nők sok esetben nem többek, csupán díszek a férfi hajtókáján, a teremtés koronájának dekoratív, de lényegtelen kiegészítői? Egy vihogó hangocska, egy csinos mosoly, nem egyéb...

Hát hogy lehetnék én nem feminista, amikor a magyar politikában, parlamentben és a magyar cégek élén olyan fájdalmasan kevés nő van? Ha azt látom, hogy a döntési helyzetekben, a tárgyalóasztalnál, a lehetőségeknél olyan patentül szorosra zárnak azok a férfivállak, nehogy odaférkőzzön más is?

Szóval mondom, én szívesen leszek már nem feminista. De ha semmi nem változik érdemben, akkor tartok tőle, hogy 69 év elteltével még mindig ugyanezt kell majd szajkóznom.

Úgyhogy mi lenne, ha csavarnánk egyet a dolgon? Ne csak én legyek feminista. Ne csak mi, nők. Hanem a férfiak is legyenek azok bátran. Mindenki, akinek lánya van. Akinek nővére. Akinek felesége. Vagy akit anya szült. Mert ők, ha a szívük mélyére néznek, pontosan tudni fogják, hogy egy fikarcnyival sem érünk kevesebbet. Sőt.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/pixelrain