–

Alyssa Milano színésznő a Twitterre írta ki felhívását, mely szerint akit valaha szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak, a #MeToo szóval reagáljon a bejegyzésre. 1 107 174 bejegyzés keletkezett kedd délelőttig a Facebookon, a valós áldozatok száma feltehetően ennél jóval magasabb. A bejegyzéseket nemcsak nők írták, hanem a férfiak is ki mertek állni a nyilvánosság elé történetükkel. Sokan azonban a mai napig nem értik, miért hallgatnak az áldozatok, miért nem kérnek segítséget, miért nem verik az asztalt a rendőrségen? Erre, és sok másra kerestem a választ Sári-Kurán Zsuzsa pszichológus segítségével. 

Miért hallgatnak gyakran évtizedeken át az abúzus áldozatai?

Az áldozatok gyakran nagyon rossz lelki-testi-mentális állapotba kerülnek az erőszak után. Az abúzus kiveszi az ember életéből a kontrollt, azt az érzést, hogy „én tudom irányítani az életem”. Szégyellik magukat, megszűnik a jövőképük, nem terveznek, sokan megszakítanak addig működő kapcsolatokat. A szex és a testi érintés is gyakran az erőszakra emlékezteti őket. Amiatt sem beszélnek, mert sokkos állapotba kerülhetnek, illetve legtöbbször nem elfogadás és megértés a reakció a környezet részéről, hanem kritika és kérdőre vonás. Gyakran még maguk előtt is tagadják, hogy a történteknek jelentősége vagy hatása lenne az életükre. A  kimondott szónak, pedig, ugye, ereje van. „Ha beszélek róla, annak hatása lesz rám, akkor újra átélem, akkor magam előtt is be kell ismernem, hogy ez megtörtént, és ez végtelenül nehéz” – gondolják.  Ez egy védekezési módszer, és az áldozat egy ideig képtelen szavakba foglalni azt, ami történt.

Miért szégyellik magukat?

Nemcsak hogy szégyellik magukat, hanem gyakran erős bűntudat is gyötri őket. Felelősnek érzik magukat a történtekért, hogy képtelenek voltak leállítani az eseményeket. A bűntudat akkor a legerősebb, ha az áldozat ismerte az elkövetőt.

A szégyenérzet amiatt is fokozódik, mert a társadalom erősen áldozathibáztató attitűddel rendelkezik, és az első kérdések között szokott lenni, hogy „de miért hagytad?”.

Sajnos gyakori, hogy az áldozatok bezárkóznak, sokáig senkinek nem mesélnek arról, min mentek keresztül. Mivel óriási bizalomvesztéssel is jár egy erőszak átélése, nehezen fognak újra hinni abban, hogy bárkire is számíthatnak. Ha valakit megerőszakolnak, az azt is jelenti, hogy kivették a kontrollt a kezéből, hiszen olyasmi történt vele, amibe ő nem egyezett bele. Emiatt tehetetlenséget élhet meg, sok esetben depressziót vagy depresszió közeli állapotot, szorongást. Sokan számolnak be undor érzéséről maguk felé, „mocskosnak” érzik magukat amiatt, ami velük történt. A szexuális erőszak nagyon komoly pszichés trauma az összes olyan jellemzővel, ami egy trauma utáni helyzetet, úgynevezett poszttraumás állapotot kísér.

Miből sejtheti valaki, hogy veszély fenyegeti? 

Ha fenyegetik, esetleg zsarolják. Ha a visszautasítás ellenére is újra próbálkoznak. Ha valaki a pozíciójából fakadóan él vissza a helyzetével. „Mivel a főnököd, anyád, apád vagyok, meg kell tenned!” Zsarol, „ha ezt vagy azt nem teszed meg, akkor ez és az lesz a következménye”. (Sokan visszaélnek ezzel azok, akik idősebbek, illetve magasabb beosztásban vannak). Nagyon fontos, hogy senkinek nincs joga rávenni a másikat olyasmire, amire ő nem vágyik!

Milyen eszköz van a bántalmazott kezében egy ilyen esetben?

A NANE a következőket javasolja: Keressen egy biztonságos helyet. Bár ez sok esetben rendkívül nehéz lehet, mégis azt tanácsoljuk, hogy a bizonyítékok megőrzése érdekében ne zuhanyozzon le, ne fürödjön meg, ne mossa meg a kezét vagy a fogát, ne menjen vécére. Ne öltözzön át, és ne semmisítse meg a ruháit. Ne hozza rendbe magát. Az erőszak helyszínét ne takarítsa ki, ne hozza rendbe. Lehet, hogy nehéz lesz mindezeket megállni, de fontos bizonyítékokat őrizhet meg így.
Hívja a rendőrséget vagy a mentőket. Ők jó esetben igazságügyi orvosszakértőhöz irányítják az áldozatot. De ha egyszerűen csak elküldik nőgyógyászhoz, akkor is nagyon fontos, hogy igazságügyi szakértőhöz menjen, mert az egyszerű nőgyógyász által készített véleményt a bíróság nem szakvéleményként fogadja el, csak okiratként. Beszéljen valakivel (lehetőleg személyesen), akiben megbízik, aki közel áll hozzá, például egy családtagjával vagy egy barátjával, esetleg hívja az erre szolgáló segélyvonalat is. 

Kinek beszéljen róla, ha bármi történt?

Azzal, akiben megbízik. Ez lehet barát, ismerős, civil szervezet is. Ők mind foglalkoznak szexuális abúzus áldozataival: NANE, Patent, OKIT, rendőrség, az erre képzett pszichológus.

Hogyan segíthet egy barát? Mit tud tenni?

Elsősorban fogadja el, és ne kérdőjelezze meg a történteket. Támogassa, de ne hozzon döntéseket az áldozat helyett. Mindenképpen figyeljen a barátja tempójára, ne siettesse őt és a felépülését. Semmiképp ne akarja gyorsan megoldani a krízist! Sajnos legtöbbször egy ilyen esemény az áldozat életére még évekkel később is hatással van, és az a legjobb a számára, ha erről beszélhet, és nem kell titkolnia. Mielőtt hozzáérne vagy megölelné, győződjön meg arról, hogy a másiknak ez nem rossz érzés-e.

Eleinte a támogatását és a szeretetét mindenképpen szavakban fejezze ki felé. Saját érzéseivel ne terhelje az áldozatot.

És a saját – az elkövető felé irányuló – agresszív (ami teljesen természetes) fantáziáját se vele ossza meg. Barátként saját magára is figyeljen, erőszakról hallani, pláne, ha egy hozzánk közeli emberrel történt, megterhelő lehet. Úgy tud igazán segíteni a másiknak, ha saját magával is foglalkozik.

Miért jellemző az áldozathibáztatás?

A legtöbb ember azért is az áldozatra hárítja a felelősséget, mert szeretne egy igazságos világban hinni, amelyben rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek; azokkal, akik megérdemlik. Vagyis „velük ilyen nem fog megtörténni, hiszen jó emberek”. Az áldozathibáztatás csak a bántalmazás, illetve a szexuális erőszaknál jellemző.

Ha például kirabolnak egy bankot, sosem hallunk olyat, hogy a banki dolgozók lennének a felelősek a történtekért. Az áldozathibáztató gondolat sok embernek hamis biztonságérzetet ad.

Ami tévhit, hogy sokan azt gondolják, a hirtelen fellángoló nemi vágy szüli az erőszakot, pedig nem. Az agresszió, a hatalomvágy, és a másik megalázásának a vágya.  

Hogyan tudja az áldozat feloldani magában a szégyent, hogy nem ő tehetett róla, de mégis megtörtént a dolog?

Sajnos azt kell, hogy mondjam ez hosszú terápia eredménye szokott lenni. Judit Herman: Trauma és gyógyulás című könyve a terápiát három szakaszra bontja:

A biztonság és stabilitás megteremtése: a valódi feldolgozást addig nem lehet megkezdeni, amíg az áldozat nem érzi magát biztonságban. Az is előfordul, hogy annyira erős tünetei vannak az áldozatnak, hogy a traumafeldolgozás nem kezdhető meg. Ennek a szakasznak a legfontosabb része, hogy a túlélő kezdje növelni újra az élete feletti kontrollt. Megnevezik a problémát, megértik a tünetek miértjét. Fontos, hogy biztonságos környezetet alakítsanak ki, nevezzenek meg biztonságot nyújtó személyt/eket. Az első szakasz lényeges eleme, hogy különböző technikákkal képes legyen saját tüneteit enyhíteni. Ez is a kontroll érzését növeli.

A második szakasz az emlékezés és gyász, vagyis maga a feldolgozás. A megtörténtek el- és kimondása, az érzések megélése egy biztonságos közegben. Veszteségmegélés, és a traumatikus emlék átalakítása.

A harmadik szakaszban következik a visszakapcsolódás – nemcsak önmagához, hanem – másokhoz is. Ismét energikusnak élheti meg magát, találhat közösséget, ahol jól érzi magát az áldozat.

A témában érdemes elolvasni Gyurkó Szílvia írását a nőkkel szembeni erőszakról, arról, hogy mi a helyzet az orvosok által elkövetett szexuális abúzusokkal, és azt is, hogyan tudatosíthatjuk a gyerekünkben, hogy mit tegyen hasonló esetben. Kormos Anett pedig az áldozathibáztatásról írt. 

A NANE Egyesület által – a KERET Koalíció tagjaként – a szexuális erőszak áldozatai számára működtetett segélyvonal telefonszáma 06-40-630-006, hívható: hétfő 10–14, szerda 14–18, péntek 10–14.


Sári-Kurán Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Doidam 10