– 

Rés a pajzson

Legutóbb (pár hete) a Romániában, a kanyarójárvány miatt életbe lépő szigorúbb szabályozást tárgyalta úgy sok magyar hírportál, mint elrettentő példát: „így járunk majd mi is, ha nem lesz minden gyerek beoltva”, és persze milyen felelőtlen szülő az, aki elutasítja a gyereke védőoltását.

A világon a magyar gyerekek átoltottsági rátája a legmagasabb (a 12-23 hónapos gyerekeket nézve), közel 100 százalékos. A védőoltások rendje kötött, kötelező ritmust ír elő a protokoll, hogy milyen életkorban kell megkapnia a gyereknek az oltási rendben szereplő védőoltásokat. A rendszer hatósági működést feltételez, tehát csak a kivételeket szabályozza, mert a fő szabály az, hogy mindenkit beoltanak. A szülők csak a szabadon választott oltásokról dönthetnek önkéntes alapon.

A rendszer látszólag zárt, azonban van egy nagyon komoly rés a pajzson: ami az oltások „kötelező” rendszeréből következik.

Ilyen, olyan, amolyan szülők

Ez ugyanis azt eredményezi, hogy egy kalap alá visznek minden olyan családot, ahol a gyerek valamiért nem kapja meg a védőoltást, miközben nagyon sokféle csoportról van szó.

Ide tartoznak azok a szülők, akik felelőtlenek, akik elhanyagolják a gyereküket, és nem figyelnek oda a házi gyerekorvos vagy a védőnő tájékoztatására. Ide tartoznak azok, akiknek a gyereke betegség vagy más kizáró ok miatt nem kapja meg (vagy nem időben kapja meg) az oltást, mert a szülők amellett érvelnek, hogy ez veszélyes lenne a gyerek egészségére.

Vannak szülők, akik időbeni halasztást kérnek – a védőoltással nincs bajuk, de nem fogadják el az oltási rendet. És végül vannak szülők, akik kerek-perec megtagadják az oltás beadását. Ebben a csoportban nagyon sokféle élethelyzettel és indokkal találkozhatunk a „védőoltás a nagyhatalmak és a gyógyszergyárak összeesküvése”-től a tágabb családban előforduló (esetleg kockázatot jelentő) betegségeken át a természetes (vegyszer-, gyógyszer- és mindenmentes) ideológia híveiig.

Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy

a védőoltást megtagadó szülők nem vehetők egy kalap alá. Jó részük ráadásul nem felelőtlen és elhanyagoló – a szónak abban az értelmében semmiképpen sem, hogy azért utasítják el az oltást, mert nem törődnek a gyerekükkel. Sőt.

Míg egy átlagszülő sokszor azt sem tudja megmondani, mi ellen véd az az oltás, amit a gyereke az iskolában éppen megkap, és aminek jó esetben a rövidítésére emlékszik csak, addig az „oltásmegtagadók” gyakran olyan emberek, aki tájékozottak, utánajártak az oltás hatásmechanizmusának, pozitív- és lehetséges negatív következményeinek, tisztában vannak a gyerekük és kortársaik egészségügyi állapotával, stb.

Ki mit tud?

Persze miért is kellene tudnia egy szülőnek bármit is az oltásokról? Olyan államilag szabályozott rendszerről van szó, ami magabiztosan és határozottan mondja meg, hogy mikor mire van szükség a gyerek egészséges fejlődése szempontjából. Egyszerűen csak meg kell bízni a rendszerben (és onnantól nem kell, hogy érdekeljen minket, mi és hogyan működik egy oltóanyagban).

Ez a fajta szigorú, az állami rendszer iránti 100 százalékos elfogadásra építő, az egyéni döntések iránt abszolút intoleráns struktúra a szocializmus hagyatéka. Hatékony, az nem vitás (ezt mutatják az immunizálási adatok), de nehezen adaptálható egy olyan társadalomra, amiben a szabadságjogok része, hogy részletes tájékoztatáshoz van jogom, meg véleménynyilvánításhoz, és persze hogy a saját testemmel kapcsolatos döntéseket én hozhatom meg.

A védőoltások mai rendszerében az a bizonyos rés a pajzson pont akkor hasad, amikor a szülők elkezdenek tájékozódni, véleményt mondani, saját döntéseket hozni.

Teszik mindezt azzal az indokkal, hogy ők bizony nem bíznak meg 100 százalékosan egyetlen állami rendszerben sem, és a gyerekükért, az ő jóllétéért és egészséges fejlődéséért elsősorban ők felelnek.

Ez így is van, ezt erősíti meg az ENSZ Gyermekjogi egyezménye, és a magyar jogszabályok is: a gyerek jogainak érvényesítése elsősorban a szülő feladata.

Hol a határ?

Ha szülőkről van szó, azokkal tökéletesen „elboldogul” a rendszer, akik felelőtlenek, elhanyagolók, de azokon, akik tudatos jogérvényesítőként próbálnak hadakozni a hatóságokkal, már nem talál fogást.

Bírósági precedens ítélet mondja ki ugyanis, hogy az oltás megtagadása nem számít bűncselekménynek (kiskorú veszélyeztetésének). Szabálysértésnek számít, bírságolni lehet miatta, meg a gyereket védelembe venni (azzal az indokkal, hogy elhanyagolják – ami, ugye, a korábbiakból látszik, hogy sok esetben egyáltalán nem felel meg a valóságnak); és van egy szabály, ami azt is lehetővé teszi, hogy a védőoltást akár karhatalom segítségével adják be... erre azonban szinte soha nem kerül sor. Így aztán marad a patthelyzet, a fenyegetőzés (például azzal, hogy a gyereket kiemelik a családból, ha a szülők együttműködőek). Ilyen esetekben a szülők általában azt élik meg, hogy nem tartják tiszteletben a magánszférájukat, hogy az államnak semmi keresnivalója a fürdőszobában (ahol a gyógyszereket tartjuk).

Nagyon ritkán beszélünk arról, hogy hol húzódik a határ az állam beavatkozási joga (lehetősége, kötelezettsége) és a család magánszférája között.

Egyik oldalról elvárjuk, hogy az állam védjen meg minden gyereket, míg a másik oldalon kikérjük magunknak, hogy megszabják nekünk, hogyan neveljük a gyereket (lásd még: a több mint tíz éve tartó szélmalomharcunkat a gyerekveréssel szemben).

A többi gyerek...

Na, ez az a pont ahol általában bejön a „többi gyerek érdeke” kérdés. Mert ha azt el is tudjuk fogadni, hogy a szülő felelős elsősorban a saját gyereke egészségéért (és felelősségre vonható, ha felelőtlen, elhanyagoló, veszélyeztető), de azt nem tudjuk elfogadni, ha a másik gyerek „életével, biztonságával, egészségével” játszik. Ez már nem arról szól, hogy megbízunk-e az államban, hanem arról, hogy megbízunk-e a másik szülőben? És hát, erre általában az a válasz, hogy nem.

Egy publicisztika terjedelme nem engedi meg, hogy ezt a nagyon bonyolult kérdést alaposan végigjárjuk. Arra viszont alkalmas lehet, hogy észrevegyünk olyan árnyalatokat, amelyeket korábban nem, és ez hozzásegítsen minket ahhoz, hogy hitvita helyett valódi kommunikáció induljon a kérdésről.

Merthogy nem az a kérdés, hogy „melyik oldalnak” van igaza. Hanem az, hogy

ha a jelenlegi rendszer alkalmas arra, hogy gyermekek (és szülők) jogai sérüljenek benne, akkor nem lenne-e itt az ideje, hogy érdemi vitát kezdjünk arról, mit és hogyan kellene újragondolni benne.

Nem a szélsőségek mentén, nem a sztereotípiáknak bedőlve, hanem értő módon. Mindig az érintett gyerekek legjobb érdeke szerint. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Africa Studio