Egy éven belül három vakcina: „Ez tudományos szemmel akkora dolog, mint a holdra szállás!”

–

Kozák Eszter, Mokos Judit és Dr. Zámbó Boglárka biológusokkal beszélgettem, akik önkéntes alapon szerkesztik és írják a koronavirus-kisokos.eu-t. Bár egyikük sem virológus vagy infektológus, amikor azon kapták magukat, hogy egyre több családtag és ismerős kér tőlük infót vagy tanácsot a koronavírussal kapcsolatban, úgy döntöttek, rászánják kevéske szabadidejüket arra, hogy elindítsák a laikusok számára készülő portált. Kényesek a tudományos hitelességre, csak olyan információ kerülhet ki az oldalra, amit ők vagy az általuk bevont orvos szakértők validálni tudnak.

Munkaidőben Eszter a Természettudományi Kutatóközpontban és az ELTE immunológiai tanszékén dolgozik, Judit az MTA-ELTE Elméleti Biológiai és Evolúciós Ökológiai Kutatócsoportjának és az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének munkatársa, Bogi pedig a franciaországi Illkirch-Graffenstaden genetikai, molekuláris és sejtbiológiai intézet transzlációs medicina és neurogenetika tanszékét erősíti.

Mennyiben vagyunk okosabbak, mint márciusban?

Rengeteg mindent lehet tudni a koronavírusról – meg annak az ellenkezőjét is. Most azokat a legfontosabb ismereteket gyűjtöttük össze, amelyeket korábban még nem tudtunk, vagy nem így tudtunk.

Most akkor állatok is terjesztik?

Ez a légúti fertőzés elsősorban emberről emberre terjed. Elkaphatják állatok is (de a kutya például nem, mert immunis rá!), ők azonban – például a macska vagy a hörcsög – nem adják tovább az embernek. Legalábbis sokáig így tudtuk. A közelmúltban azonban egy dániai nyérctelepen koronavírus-fertőzött emberről állatra kerülő, majd onnan visszakapott vírus által okozott fertőzést diagnosztizáltak, ami azért ad okot némi izgalomra, mert nem biztos, hogy pont ugyanúgy kapjuk vissza a vírust, mint ahogy azt a nyérceknek adtuk.

A nyérc azon kevés állatfaj közé tartozik, amely könnyen elkapja és tovább is adja a koronavírust, és ez elég nagy baj, mert csak Dániában 17 millió példány él belőle, és jellemzően zsúfolt helyen tartják őket. Ebben az esetben a koronavírus-fehérje kis tüskéjében (spike) olyan mutáció ment végbe, amelynek során megváltozott a vírus sejtekhez való kapcsolódása (ami a terjedést befolyásolhatja). Az új mutáció szerencsére nem okozott olyan változást, ami fokozza a terjedést vagy rontja a védőoltások hatékonyságát, de ettől még nem lehet kizárni, hogy később létrejöhetnek olyan mutációk, amik már gondot jelentenek. Mindenesetre városi környezetben valószínűleg nem kell állat általi megfertőződéstől tartanunk.

Hogyan előzheted meg a leghatékonyabban a megfertőződést?

A kettő együtt igazán hatékony, de ha energiáid végesek, és mindenképpen választanod kell a felületek fertőtlenítése és a maszkviselés–távolságtartás (valamint a környezeted maszkviselésre ösztönzése) között, válaszd az utóbbit!

A cseppfertőzés elsősorban a levegőben terjed. A vírus felületeken való megtapadásának jelentősége kisebb, mint korábban gondoltuk. De mondunk még jobbat: szellőztess!

Mint interjúalanyaim hangsúlyozzák, a gyakori szellőztetés egy nagyon egyszerű, ingyenes csodaszer. (Bogi meséli: három napig dolgozott egy légtérben koronavírusos kollégájával – mint később kiderült, a betegség legfertőzőbb szakaszában –, és nem lett beteg. Mindketten maszkot viseltek, és rendszeresen szellőztettek. Ez persze önmagában nem bizonyítja a szellőztetés eredményességét, de mindenkit arra bátorítunk, hogy alkalmazza a módszert.)

Tényleg olyan sokat használ a maszkviselés?

Igen. Mint Eszter említi, a maszkviselés sokáig nem került be a WHO ajánlásai közé. Egyrészt eleinte nem nagyon merült fel, hogy a köhögés és a tüsszentés mellett a sima beszéd, vagyis a beszéd közben a levegőbe kerülő nyálcseppek is jelentős mértékben képesek a koronavírus-fertőzés továbbítására. (Ha kétséged lenne, nézd meg ezt az ellenfényben készített lassított felvételt.) Másrészt félő volt, hogy sokan nem tiszta kézzel teszik fel a maszkot, vagy alatta birizgálják majd az arcukat stb., és ezzel többet ártanak, mint amennyit a maszk használ.

A tudományos adatok fényében most mégis úgy tűnik, a maszkviselés hatékony módja a cseppfertőzés megelőzésének. Ma úgy tudjuk, a textilmaszk viselése is hatékony, amikor másokat akarsz megvédeni magadtól – márpedig ez kellene hogy a maszkviselés elsődleges motivációja legyen, hiszen ha mindenki eszerint jár el, akkor mindenki védett is marad.

Ha átestem a Covidon, akkor nagyobb eséllyel leszek depressziós? Tessék?!

Most még nehéz megválaszolni, hogy milyen, hosszabb távú hatásokkal járhat a koronavírus-fertőzés. Hogy például a fertőzésen átesettek tapasztalnak-e majd bármilyen tartós szövődményt öt vagy tíz év múlva. Ha a betegség súlyos tüdőgyulladással járt, elképzelhető, hogy ez olyan mértékben károsítja a tüdő szövetét, hogy a légzésfunkció sosem lesz egészen olyan, mint előtte volt. A szervezetünk képes a sérült szövetek javítására, de ez a regenerálóképesség sok mindentől függ, például az életkorunktól vagy az általános egészségi állapotunktól.

Az azonban talán még megdöbbentőbb, hogy a koronavírus-fertőzésnek neurológiai következményei is lehetnek. Tudományos körökben felmerült az a feltételezés, hogy a vírus esetleg az agyat és az idegrendszerünket is képes megtámadni, gyulladást okozva és károsítva az idegsejteket. Ennek koncentrációs és koordinációs zavar lehet a következménye, főleg az idősebb korosztályban.

Ezen kívül kimutatták, hogy a depresszió és a szorongás kétszer olyan gyakori a Covid-fertőzés után, mint azok körében, akiket elkerült a vírus. Egyelőre azonban nem tudjuk pontosan, hogyan okozza ezeket a tüneteket a vírus.

Valóban az idegsejteket támadja, vagy esetleg a betegség miatt kialakult stressz a kiváltó ok?

Honnan tudjuk, amit tudunk?

Hát a hírekből, a tévéből, a rádióból, a netről. És a politikusok meg a hírszerkesztők honnan tudják? Hitelesek vajon az információik? Ez a nagy kérdés. Kutató szakértőimet láthatóan fájdalmasan érinti a közelmúlt egyik botránya: egy mértékadó hírportál az egyik készítményről – csinnadrattás beharangozó után – kijelentő módban állította, hogy gyógyítja a koronavírust, már-már csodaszernek állítva be.

Judit, Eszter és Boglárka maguk is elolvasták a cikkben idézett tanulmányokat, és úgy találták, hogy az adott kutatások eredményei nem támasztják egyértelműen alá, hogy a szer hatékonyan alkalmazható a koronavírus-fertőzés ellen, azt pedig végkép nem, hogy a kereskedelmi forgalomban kapható tablettás változatát a kedves olvasónak (vagy bárkinek) be kéne szednie. Egyrészt, az egyik tanulmány nem emberrel, de még csak nem is kísérleti állattal, hanem Petri-csészében élő sejtekkel dolgozott (ezt hívjuk in vitro technikának). Másrészt, jóval nagyobb dózist alkalmaztak, mint amekkorát a humán gyógyászatban „illik”. Harmadrészt a másik kísérletben nem tablettát, hanem szájnyálkahártyára kenhető készítményt használtak. Negyedrészt, a kutatók nem egyedül az adott szer hatását figyelték, hanem úgynevezett koktélt vizsgáltak, amiben egy másik gyógyszer is volt. És végül megfelelő kezeletlen kontrollcsoport nélkül zajlott a kísérlet. „Olyan ez, mintha fejfájás ellen bevennék egy fájdalomcsillapítót, innék egy csésze kávét, lenyomnék egy edzést és megennék egy banánt, majd a végén felkiáltanék: a banán elmulasztotta a fejfájásomat!” – mondja Judit.

Az idézett hatóanyagot tartalmazó készítmény egyébként a humán gyógyszerek között vényköteles, azaz csak orvosi rendelvényre váltható ki. Nagyon helyesen, hiszen súlyos mellékhatásai lehetnek. Haszonállatok megbetegedéseire is szokták azonban alkalmazni ezt a hatóanyagot egy parazitaellenes készítményben, amit a cikk megjelenése után az emberek az állatorvosi patikákból elkezdtek tömegesen felvásárolni. Végül a Nébih (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal) kiadott egy közleményt, amelyben arra figyelmeztetett, hogy semmiképpen nem ajánlja az adott szer emberi alkalmazását.

De akkor kinek, minek higgyünk?

Ez az eset jó példa arra, hogyan ferdülhetnek el a tudományos eredmények. „Igen, igen, az, hogy hogyan mennek át a tények a köztudatba, szörnyen ingoványos terület” – mondja Eszter.

A tudományos folyóiratokban megjelenő cikkek biztos, hogy megalapozottak. Garancia erre az úgynevezett „peer review” folyamat, ami annyit tesz, hogy a cikkel a szerkesztőség ajtaján kopogtató kutató eredményeit egy többtagú szakértői bizottság vizsgálja, és ha szükségesnek látja, további kutatásokat, kiegészítéseket kér.

„Kekeckednek”, és milyen jól teszik!

Na most, ezek a szakcikkek a laikusok számára fizikailag sem igazán hozzáférhetők, de még ha azok lennének is: valljuk be, képesek lennénk laikusként értelmezni, mondjuk, egy Lancet-cikket? Mint Eszter megjegyzi, egy-két tudományos cikk nyelvezete ráadásul olyan, „mintha a szerző külön izommunkát fektetett volna abba, hogy minél bonyolultabb legyen”. Judit szerint ahhoz, hogy az ember értelmezni tudjon egy tudományos cikket, öt év kell. Ahhoz pedig, hogy maga is ilyet írjon, további négy év…

Oké, akkor hát szükségünk lenne olyan közvetítőre, aki segít az értelmezésben – és ezt autentikusan teszi, azaz: az olvasók, nézők (jogosan) hisznek neki. Tudós szakértőim sajnálattal jegyzik meg, hogy érzésük szerint ma már szinte nem létezik az a kategória, hogy tudományos újságírás. Az ELTE-n korábban elérhető volt a tudománykommunikációs mesterképzés, de ez 2018-ban megszűnt. Azt pedig én jegyzem meg sajnálattal, hogy a sajtómunkásnak sincs könnyű dolga, például azért, mert nehezebben jut információhoz, hiszen sok szakértő manapság nem nyilatkozhat engedély nélkül. 

És hogy lehet, hogy előbb ezt mondják, később azt, azután meg amazt?

Ráadásul a tudomány – bár egzaktnak tűnik – nem egy állandó valami, hanem folyton változó, fortyogó információhalmaz. Újabb és újabb kutatások indulnak, váratlan következtetések látnak napvilágot, olykor meglepő eredmények születnek. És lehet, hogy közben eltelik harminc év. Soha semmi nem tuti, a tudományban mindig ott van egy „de”! Tudós beszélgetőtársaim szerint ez így természetes, így van jól, ám megértik, hogy az egyszeri ember összezavarodik az egymásnak ellentmondó hírek orkánjában, és a végén azt gondolja: minek higgyek „ezeknek”?

 

Szeretjük azt csinálni, amit „mindenki más”

Ilyen körülmények között iszonyú nehéz dolguk van a járványügyi szakembereknek, akiknek kis túlzással nap mint nap a változó tudományos eredményekhez kell igazítaniuk a szabályokat. Amiket még a politikai és gazdasági érdekek is árnyalnak…

Na persze, az emberek szabálykövetési hajlandóságát növelné egy kicsivel több átláthatóság. Ha tudnánk, hogy milyen adatok alapján és milyen remények függvényében hoznak meg egy-egy döntést, szívesebben tartanánk be a szabályokat és ajánlásokat.

„Én ezt sokszor hiányolom – mondja Eszter –, bár belátom, hogy esetenként a részletes magyarázatnál fontosabb lehet, hogy kellő időben életbe léptessék az adott szabályt.”

A jelenleg Franciaországban élő Boglárka úgy véli, ott ezt jól csinálják. „Rendszeresen elmagyarázzák: ha így és így változnak a számok, akkor ez és ez lesz. És amikor tényleg úgy nőnek a számok, akkor tudod, hogy mi következik, és miért.”

Vajon mitől függ a saját szabálykövetési hajlandóságunk? Mikor kezdünk például magunk is maszkot viselni? „Az ember nagyon szereti ugyanazt csinálni, mint amit mindenki más is csinál – mondja Judit, aki most érzi csak igazán elemében magát, mert fő kutatási területe a viselkedésevolúció, azon belül is az, hogy az emberek miért segítenek egymásnak. – Azon a ponton kezdesz te is maszkot viselni, amikor úgy érzed, hogy a többség maszkot visel, illetve amikor a számodra mérvadó emberek elkezdenek maszkot hordani.” Vagy akkor, ha köteleznek erre és büntetnek az elmulasztásáért.

Judit idéz egy kutatást, amelyben azt vizsgálták, hogy melyik országban milyen korlátozások és ajánlások segítettek lejjebb vinni az esetszámokat. Az jött ki, hogy a maszkviselésre vonatkozó széles körű ajánlások – „legyél hős, védd a nagyit és hordj maszkot!” – majdnem olyan hatékonyak voltak, mint a büntetés kilátásba helyezése az elmulasztásáért. És közben jóval kevesebb energiabefektetéssel jártak, valamint sokkal pozitívabb üzenetet hordoztak.

 

És a végére valami jó

Szakértőim egybehangzóan állítják, hogy hisznek a vakcinában, és a jelenlegi három nyugati aspiráns (Oxford, Moderna, Pfizer) bármelyikével beoltatnák magukat. Mint említik, az oxfordi vakcina tesztelése során előfordult ugyan egy apró dozírozási baki, de ez nem gond, javították. Azt mondják, a transzparens működéshez az is hozzátartozik, hogy hibák is előfordulnak, de ezekről is nyílt kommunikáció folyik. „Nem is örülnék olyan vakcinának, amelynek a kikísérletezése folyamán ne történt volna hiba, az túl szép lenne, hogy igaz legyen” – mondja Eszter.

Egy oltóanyagnak rengeteg szűrőn kell keresztülmennie addig, amíg kimondják róla: tömegek oltására alkalmas. Nem csoda, hogy egy új oltóanyag törzskönyvezése átlagosan öt-tíz évet vesz igénybe.

De akkor hogy lehet, hogy alig egy évvel a koronavírus-járvány kibontakozása után már majdnem kész a vakcina? Hát úgy, hogy az említett öt-tíz év jelentős része a bürokráciára megy el, jelen esetben pedig nyilvánvalóan minden hatóság azon van, hogy minél hamarabb rendelkezésre álljon a megfelelő oltóanyag. Ez nagyban meggyorsítja a folyamatot.

(És persze pár további „apróság” is, mint például hogy most a járvány tombolása miatt könnyű önkénteseket találni a klinikai vizsgálatokhoz; a hatékonyságra vonatkozó eredmények is hamar jönnek stb.)

Judit egyébként teljesen le van nyűgözve attól, hogy kevesebb mint egy év elteltével három vakcinajelöltünk is van.

„Ez tudományos szemmel nézve akkora eredmény, mint a holdra szállás!” Szerinte a vakcina alapját kidolgozó Karikó Katalin biokémikus Nobel-díjat fog kapni.

Mint szakértőim megjegyzik, érdekes elgondolkozni azon, hogy a vakcinákat olyan kutatók fejlesztik, akik nyilvánvalóan nem a koronavírussal foglalkoztak egész életükben, hiszen egy évvel ezelőttig még nem létezett a SARS-CoV-2 néven futó, a mostani járványt okozó vírus. Ezek a kutatók valami mással foglalkoztak, és az ott szerzett tudásuk és tapasztalatuk segítségével tudnak most vakcinát, gyógyszert és kezelést adni az embereknek. Ha nem lennének ilyen „elfekvő” kutatók, akkor nem lenne kit mozgósítani a bajban. Persze nem mindenhol ugyanakkora a kutatói bázis és az általuk hordozott tudás. Az eredmények tükrében azonban úgy tűnik, vannak olyan országok, ahol létezik a tudósoknak egy olyan kontingense, amely mozgósítható egy ilyen rendkívüli helyzetben. Nos, ezekből az országokból érkeznek a vakcinák.

Dudics Emese

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images