Egy XIII. századi krónika szerint „ha valaki addig veri a gyerekét, amíg nem kezd vérezni, akkor használni fog, de ha halálra veri, a törvény lesújt”. Nos, szerencsére mára a jogfejlődés nemzetközi szinten meghaladta ezt a – gyermekbarátnak jóindulattal sem nevezhető – regulát. Vagy mégsem?

Habár a gyermekekkel szembeni erőszak minden formáját tiltó ENSZ Gyermekjogi egyezmény 1991 óta hatályos Magyarországon, és van egy részletes gyermekvédelmi törvényünk is, amelyet 2005-ben, a gyermekek elleni erőszakkal szembeni zéró tolerancia elvének megfelelően módosítottak úgy, hogy a testi fenyítés explicit tilos, mégis a pofon, tasli, fülhúzás, körmös nem egyértelműen számít erőszaknak: a bántalmazott számára sem.

2014 novemberében az UNICEF Magyar Bizottság Alapítvány készített egy nem reprezentatív felmérést, s a megkérdezett iskoláskorú (10–19 éves), több mint 1100 gyerek válasza alapján az derült ki, hogy a gyerekek közel fele szerint egy pofon nem is számít erőszaknak. A gyermekek kétharmada nincs tisztában azzal, hogy bántalmazásnak minősül, ha egy gyerek megüt egy másikat.

Az egyértelmű el- és megítélést nehezíti az az attitűd, amit az Európa Tanács a gyermekek testi fenyítése elleni kampánya találóan írt körül:

A felnőttek bántalmazása testi sértés. Az állatok bántalmazása állatkínzás. A gyermekek bántalmazása „az ő javukra szolgál”.

Az UNICEF „Szemünk előtt, mégis láthatatlan”című, 2014-ben készített, 190 országot érintő statisztikai elemzése szerint, 2012-ben közel 95 000 gyermek és 20 éves kornál fiatalabb serdülő esett emberölés áldozatául világszerte. Átlagosan tízből hat gyermek (közel 1 milliárd!) kettő és tizennégy éves kor között rendszeres, gondviselőik által elkövetett testi fenyítésnek (a testen elnyomott cigarettától, a szíjjal verésen át, a pofonig) van kitéve. A legtöbb esetben a gyermekek a testi fenyítés és a pszichológiai agresszió együttesének áldozatai. Általános megállapítás az, hogy az erőszak típusától és körülményeitől függetlenül a legtöbb áldozat titokban tartja az esetet, és nem kér segítséget.

Az ENSZ globális felmérést (Pinherio-jelentés) publikált 2005-ben, a gyermekeket érő erőszakról, mint világjelenségről, amely két fontos alaptézis fogalmazott meg:

  1. A gyerekekkel szembeni erőszak semmilyen formája nem indokolható és az minden esetben megelőzhető.
  2. Az erőszak a világ minden országában létezik, kultúrától, társadalmi osztálytól, iskolázottságtól, jövedelemtől és etnikai származástól függetlenül.

Ez a két megállapítás fontos üzenettel bír valamennyiünk számára. Egyrészt, az erőszak bárhol és bármilyen körülmények között is legyünk a világon, közöttünk él: a szinte elfogadottan, „csak” indulatból, fáradtságból, tehetetlenségből rossz szavakat, negatív mondatokat hallató lelki bántalmazás vagy oda nem figyelés; a titokban lappangó, látens szexuális erőszak és a magát, mint „jól bevált” konfliktuskezelési – feszültség levezetési módot fennen hirdető, az azt megérdemlő neveletlen, rossz gyerekre mért pofon, ütleg.

Másrészt tehetünk is ellene, ha nem hagyjuk, hogy az erőszak legyen az egyetlen megoldásunk, ha nem örökítjük tovább, hogy agresszióra agresszió a válasz, ha felismerjük és teszünk ellene, ha a szemünk előtt zajlik.

Ahhoz, hogy változhassanak a szörnyű számok, hogy az egyértelműbben elítélt, akár vérontásig fajuló fizikai erőszak mellett, a kevésbé látványos, de hatásában ugyanúgy romboló lelki bántalmazás, vagy „szokásos/kisebb” testi fenyítés megszűnjön, a gyermekekkel szembeni erőszakra nem lehet úgy tekinteni, hogy az a Másik családban, a Másik iskolában, osztályban, a Másik gyerekkel történik, tehát nem engem, minket érint, ezért nem érdekel.

Mert egy pofon sem „csak” egyéni, hanem társadalmi probléma. A megoldás pedig a kezünkben van, de nem mindegy, hogy ezt a kezet mire használjuk.

Lux Ágnes, az UNICEF Magyar Bizottság gyerekjogi vezetője

 Kiemelt kép: Unsplash/Artyom Kabajev