–

Tegnap délután óta buktán élünk a gyerekkel. Komolyan. Van lekváros és túrós, mindegyikünknek a kedvence, úgyhogy ezzel pótoljuk a napi gyümölcsadagot, az uzsonnát, a vacsorát, a mai reggelit és az iskolai tízórait is. Egyszerűen nem tudjuk abbahagyni.

Megint menekülnünk kellett. Már egészen hozzászoktam, a hátizsákba – ami mindig elöl van, készenlétben – már öt perc alatt pakolok be félig lehunyt szemmel, igaz, valami fontosat mindig otthon hagyok, de ezt azóta védjegyemmé minősítettem, és belenyugodtam. Nem akarom még csak hasonlítani sem magunkat azokhoz, akiket a háború üldözött át településeken, országrészeken, határokon. Akik pár perc alatt összekapkodott motyóval menekültek égő házakból, az épp valamilyen nemzetiségű katonák vagy az ágyúk elől. Nem tudom, meglenne-e bennem nagyanyám ereje, aki féltve őrzött kézimunkáit tépte szét pelenkának, majd rohant csecsemő apámmal a karján fel a buszra, amit aztán szétlőttek az oroszok, csoda, hogy nem találta el őket egyetlen lövedék sem. Mindenféle kommunikációs eszköz hiányában tartották a kapcsolatot harcolni hátramaradó nagyapámmal, azt, hogy mennyire szedte ízekre őket a bizonytalanság miatti szorongás, nem tudom. Szerencsére fogalmam sincs, milyen annyira félni, hogy az felülír minden mást, egy élet munkáját látni pusztulni, aztán újra, újra és újra elkezdeni valahol... a semmiből.

Szerencsés vagyok, mert 2017-et írunk, és itt, Magyarországon ilyen komfortosan lehet menekülni. Minden „otthonomban” berendezkedtem egy szobában annyira, hogy dolgozni, aludni, enni, mosni tudjunk. Már meg is szoktam ezt az egészet. Gyerekkoromban imádott nagyszüleim menekítettek – talán tudtukon kívül – minden szünetben magukhoz, olykor a szomszéd nénihez szaladhattam át az ütések elől. Aztán menekültem kollégiumba, szerelmekbe, „örök” barátságokba, tanárokba, vallásba, alkoholba, házasságba, ültem vonaton, buszon, padon, Nyíregyházán és Budapesten,

csak oda nem mentem vissza, ahol önmagamat hagytam... félbetörve.

De néha vissza kell menni a szétbombázott házhoz, és keresgélni, mi az, ami még menthető, ami épen maradt. Kiszedni az otthon nevű romok közül azt a fázó, sérült kislányt, aki nem érti, miért történt ez vele. Pokrócba csavarni, megetetni, és azt mondani neki: most már itt vagyok, most már nem vagy egyedül, és nem hagyom, hogy többet megverjenek. És ha ennek csak a lehetősége is felmerül, ha megint fenyegetnek, megaláznak, elveszik az önbizalmam, és arra kényszerítenek, hogy megtűrt patkányként, a számat befogva meghúzzam magam a sarokban a saját családomban, az elméletileg otthonomban, ahonnan nincs lehetőségem elköltözni, akkor pakolok, és legalább egy időre elmegyek.

Nem várom meg az első pofont. Sem.

Most itt ülök a finom melegben, Buktaországban, ahol szó nélkül, örömmel fogadtak be, ahol szeretet van, törődés, és végre nyugalom. Áldom az eget, hogy van hová mennünk, ha baj van, sokaknak ez sem adatik meg. Sokan azt sem tudják, hogy háború zajlik most is, csak nem látványos, és nem írták meg főcímben az újságok. Elrejti a ruha a kék foltokat, a kényszeredett mosoly a megaláztatást, a kiálló bordákra ráfogják, hogy csak „finnyás”, a zúzódásokra, hogy „megint elesett”, a szótlanság, a napi robot mögött pedig nem látni a rácsokat rázó kezeket. Családokon belül élnek együtt ellenségek és áldozatok, és csak örülhetünk, ha sikerül elmenekülnünk.

 Polgár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Discha-AS