–

Zéró tolerancia a gyerekverésben – de csak elméletben

Két gyerekem van, és teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy tilos őket megütni vagy bárhogyan bántalmazni a szent (?) cél érdekében – vagyis azért, hogy úgy viselkedjenek, ahogy én szeretném. Sokáig alapnak tekintettem, hogy mindenki így gondolkodik erről a kérdésről, főleg a közvetlen környezetemben. Aztán amióta van egy – főleg a gyerekek ovistársaiból és az ő szüleikből álló – társaság, amelyikkel rendszeresen összejárunk játszóterezni vagy akár más programokra, szépen lassan rájöttem, hogy sokan mégsem így nevelik a gyereküket.

Ebben a társaságban, ahol tanult, értelmiségi, rendszeres internethasználó, Vekerdy Tamást nagyra tartó, modern, vagyis a saját korábbi elgondolásom szerint hozzám hasonló szülők vannak, mégis olyan dolgokat látok a találkozásaink során, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni.

Apukát, aki felkapja a rosszul viselkedő (szerinte „már megint rossz”) fiát, kiviszi a játszótéren kívülre, hogy „elbeszélgessen” vele. Ahonnan aztán csendben sírdogálva, tűzpiros orcával tér vissza a kisfiú. De utána legalább jól viselkedik. Egy darabig. Látok anyukát is, aki az egész társaság előtt rázza meg a lányát. Meg időnként megfegyelmezi egy-egy csípéssel (!). És olyan szülők is vannak, akikről csak sejtem, hogy időnként kap a gyerekük egy-egy pofont.

A legtöbb ilyen esetet nagyon diszkréten kezelik a társaságunkban – ebből azt gondolom, hogy valahol a szülők is tudják: nem jó dolgot tesznek. Azt is látom, hogy a legtöbb esetben az eszköztelenség érzése vezet a fizikai erőfölény bevetéséhez, de szerintem ez nem mentség. Nem vagyok mintaszülő, gyakran én is eszköztelennek érzem magam, mégsem ütöm/rázom/csípem a gyerekeimet.

Az agresszív szülői mintának rögtön vannak látható következményei

Nem mondom, hogy az én gyerekeim szentek, sőt. Sokszor én is tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek, hogy ne úgy viselkedjenek, ahogy. És hiába próbálom százszor elmondani higgadtan – egyrészt századszorra már kicsit sem vagyok higgadt, másrészt mindegy is, mert semmi hatása. Megfigyeltem viszont valamit: ha vannak is agresszív reakcióik egy-egy helyzetre (és nyilván vannak), nem igazán tudnak nekik hatásos irányt adni. Vagyis maximum kitépnek egy-egy játékot valaki kezéből, vagy csapkodnak, mint egy kis motolla, de nincs bevált módszerük arra, hogy fizikálisan bántsanak valakit. Ez nemcsak az én két gyerekemre jellemző, hanem a többiekre is, akiknek a szülei valószínűleg hozzánk hasonlóan gondolkoznak a szülői agresszióról. Hogy próbálkoznak időnként indulatból fájdalmat okozni, de általában nem sikerül jól. Persze tudom, hogy ez az, amit pikkpakk megtanulnak egymástól a gyerekek, már látom a jeleit is.

Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy a (valószínűleg) bántalmazó szülők miért csodálkoznak, hogy a gyerekük pofozkodik, rángat és csíp. Pedig ez történik.

Legutóbb az egyik apuka azt ordította, hogy nem tudja, kitől tanult így viselkedni a fia – majd kivitte a játszótér mellé „megbeszélni” a dolgokat. És látom ezeken a szülőkön, hogy tényleg megdöbbennek azon, hogy agresszív a gyerekük. Én meg azon csodálkozom, hogy miért nem egyértelmű ezeknek az amúgy okos embereknek: a gyerekek mintákat követnek, és azt gondolják, hogy ahogy őket „nevelik”, ők úgy nevelhetnek más gyerekeket, nagyon sok esetben a kistestvéreket.

Mi a teendő ismerős szülőként?

Nemrég egy ismerős anyuka kiírta a Facebookra:

végignézett egy gyermekbántalmazást az utcán, de nem mert közbeavatkozni. Több okból sem.

Egyrészt az apuka, aki ütötte a lányát, nagydarab, láthatóan agresszív ember volt. Másrészt úgy érezte, nem tudna mit mondani. Felvetette, hogy talán rendőrt kellett volna hívnia, de gyakran szembesült vele más családon belüli erőszak esetekkel kapcsolatban, hogy „amíg nem folyik vér”, a rendőrök nem tehetnek semmit, így azt gondolja, nem vették volna komolyan. Mivel nekem főleg csak sejtéseim vannak, hogy ki és mit csinálhat a gyermekével az ismerőseim közül, még inkább úgy érzem: nem vagyok feljogosítva a közbeavatkozásra. És ha esetleg szóba kerülne a téma, maximum annyit mondhatnék: a törvény szerint zéró tolerancia van a családon belüli bántalmazásra, és ez nálunk (meg a törvény szerint is) a felnőttekre is maximálisan vonatkozik. Mégis úgy érzem, hogy tennem kellene valamit.

Mert biztos vagyok benne, hogy nem az „iránymutató” pofonoktól lesznek rendes felnőttek a gyerekeink. Attól inkább szorongók, agresszívek, sérültek lehetnek.

És így valójában cserbenhagyom a gyerekeim kis barátait. Szerintetek van jogom beleszólni egy ismerős család életébe? Hiszen ha tudnám, hogy adót csalnak, akkor nem jelenteném fel őket a NAV-nál, és szerintem a legtöbben így gondolkodunk. De közben itt a gyerekek jólléte a tét. Mit tennétek a helyemben?

(Sajnos Gyurkó Szilvi tavalyi cikkéből kiderül, hogy elég sokan lehetünk, akik hasonló dolgokat nézünk végig az ismerősi körünkben.)

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ tomazl