Amikor verésről beszélgetünk, jobbára vagy a nők, vagy a gyerekek veréséről beszélünk

Arról ritkábban, hogy egy férfi megver egy másikat, különben is az amolyan fiúk-dolga-egymás-között, érdektelen – vélik sokan. Én sem erről szeretnék részletesen beszélni most, de nem szeretném kihagyni. Már a tény, hogy ennek az egész jelenségnek, mármint hogy bárki bárkit bármilyen ügyben ököllel vagy akármilyen fizikai erőszakkal próbál „meggyőzni” a saját igazáról, számomra teljesen elképesztő.

A XXI. század húszas éveiben szerintem már ott illene tartanunk, hogy ennek a jelenségnek pontosan olyan egységes legyen a megítélése, mint a pedofíliának vagy a darabolós gyilkosságoknak. Ezeket sem szoktuk mérlegelni.

Nem szoktunk érvelgetni velük kapcsolatban, sem történelmi kontextusba helyezni. Nem mondjuk, hogy „jaj, hát bezzeg régen a gyilkosság egynémely formája tök elfogadható volt, meg az emberek háborúkba jártak, vagy a háborúk jöttek oda, ahol ők laktak, a hétköznapi ember látott másokat meghalni, hát egy gyilkosság ezért nem akkora dolog”. Azt sem mondjuk soha, hogy „Na most mi van, megkívánta a kilencéves kislányt a vonaton, nem olyan nagy ügy az”. Meg hogy „őt is meg lehet érteni”. Vagy hogy „felnő így is az a gyerek, ne csináljunk már drámát ebből is”.

A veréssel abszurd módon mégis itt tartunk

Ami döbbenetes. Manapság Magyarországon még mindig havonta három nőt megöl a párja, évente ezerszám vernek nőket különféle párkapcsolatokban, körülbelül minden ötödik nő olyan családban nő fel, ahol apu verte anyut, a gyerekek pedagógiai „elvek” mentén történő verése egy csomó helyen még ma is teljesen elfogadott. Mainstream médiában lehet arról olvasni, hogy „egy-egy pofon nem a világ vége, sőt hasznos nevelési módszer”.

Ez ma nem valami szélsőséges vallási csoport vagy mikroközösség gondolata, hanem abszolút széles körben alkalmazott, művelt nevelési „elv”. Annyira, hogy aki kijelenti, hogy soha, semmilyen körülmények között nem verjük sem a gyereket, sem az asszonyt, az konkrétan dühödt támadásokra, agresszív (mi más?) ellenvéleményekre, legyintésre, röhögcsélésre számíthat az olyan kommentek mellett, hogy „egy pofonba még senki sem halt bele” – (de IGEN!), hogy „legalább nem lesz anyámasszony katonája”, hogy „kemény az élet”, meg a többi álszent, aljas, primitív hazugság.

Képtelen vagyok ép ésszel felfogni, hogy ez így van. Különösen érzékeny és ideges vagyok az olyan olcsó mellébeszélésre, hogy „mindig is így volt” – márpedig ez az egyik leggyakoribb érv. És sokan nem értik ilyenkor, hogy

ez esetben el lehet dobni a mobilt, ki kell szállni a szép autóból, lekapcsolni a légkondit, a wifit, a laptopot, a hűtőt, és még négy tucat eszközt, ami modern, kényelmes segítség az életben, hanem akkor szépen a fáról kell gyümölcsöt szerezni a közért helyett, gyalogolni kell naponta húsz kilométert, mert az is „mindig így volt”.

Rohadtul utálom, amikor valaki az élet minden kényelmes újításához érdekes módon azonnal alkalmazkodni tud, a változás nehezebb részéhez pedig képtelen. Régen a műanyag szemetet sem gyűjtöttük külön, és belehaltunk olyan betegségekbe, amikbe ma nem. Úgyhogy vagy-vagy. Lehet visszamászni a fára, és torokhangon egymásra morogva kukacokat enni, vagy lehet civilizált, modern emberként viselkedni, élni és gondolkodni. 

  

A nőkkel és a gyerekekkel pedig egy ideje nem csattanó pofonokkal meg hatalmas verésekkel szoktunk vitás helyzeteket megoldani. Főleg úgy különösen undorító számomra ez az egész gondolkodás, hogy általában ilyesmiről férfiakkal kell vitatkozni, akik kikérik maguknak, hogy ők miért nem élhetnek vissza a kétségtelen testi fölényükkel, miért nem alkalmazhatnak erőszakot nevelési célzattal. Én 195 centi vagyok, és általában 100–105 kg közötti a súlyom.

Soha életemben nem vertem, nem bántottam senkit. Pedig néha isten bizony lett volna kedvem. De aki arról magyaráz nekem, hogy neki jogában áll használni gyengébb, kiszolgáltatott emberekkel szemben a fizikai fölényét, annak volt már, hogy visszakérdeztem: ha én itt és most ugyanezt tenném, szerinte jogos lenne-e. Hogy érted? – jött a kérdés. Hát tetszik az elv, amit mondasz, válaszoltam, tehát mi volna, ha én itt és most szintén kihasználnám, hogy majd két méter vagyok és 100 kiló, megvernélek, mint a picsa, itt helyben, hogy meggyőzzelek arról, hogy megverni másokat nem szép dolog. Az helyes volna? Értenél belőle? Tetszene?

Hát, izé. 

Hát, izé bizony, barátom, erről beszélek. Hogy nincs ilyen. Csak addig ekkora a pofátok, ameddig egy hatéves gyereket meg egy 30 kilóval könnyebb asszonyt kell „nevelgetni”.

Ha velem vitatkozol, szerinted miért nem jut eszedbe, hogy ököllel próbálj meggyőzni bármiről? Na, ugye.

Nem a fizikai erőszak az, amit hasznos eszköznek tartasz, hanem csak kényelmes neked, mert nagyobb vagy. De „nem lesz senkinek semmi baja egy pofontól”. Oké, akkor álljunk fel, és én adok egyetlen pofont most. De miért? Mert nem értünk egyet, és szerintem segít meggyőzni téged, és nem lesz tőle semmi bajod. Jó, értem, amit mondasz, volt a válasz. Dehogy érted, bazmeg. Dehogy érted.

Nem fenyegetőzni akartam

Csak demonstrálni, hogy ez az egész micsoda abszurd, szánalmas, nyomorult, gyáva szarság mindenkitől, aki csinálja. Milyen gusztustalanul önző, milyen gonosz „érvelés” ilyen aljasságokat mondani. És milyen könnyű más kárára. Amikor meg ugyanezt fordítva kellene elviselni, azaz „ha senki sem hal bele egy pofonba”, akkor állj ki, barátom, és adok egyet visszakézből – ott valahogy elszáll a harci kedv.

Nem. Ütünk. Meg. Senkit. Soha.

Nem bántalmazunk gyengébbet, kisebbet, mert nem old meg semmit, nem tisztáz semmit, nem visz előre. Csak rettegést, szorongást, boldogtalanságot, gyűlöletet gyárt, életre szóló traumákat okoz.

Nincs semmilyen hasznos tartalma, nincs indokolható oka, és nincs semmi, amit veréssel lehet megoldani, és mással nem.

Itt térnék ki az egyetlen kivételre, ami szerintem az életben előfordul. Az pedig az az eset, ha valaki ököllel vagy fegyverrel rád támad. És nincs hova hátrálni, nincs tér és idő megbeszélni, hanem vészhelyzet van. A vészhelyzeti forgatókönyv átír minden szabályt, mert az egészséged, súlyos esetben az életed foroghat kockán. Akkor, és egyedül akkor el tudom képzelni, hogy valaki önvédelemből üssön. De ritkán hallani olyat, hogy kilencéves kislányok baseballütővel támadnak felnőttekre. Még nőkről is nagyon ritkán hallottam ilyesmit, de legyünk egyenlők, adjuk meg az elvi esélyét. De valamiért az ismert esetek 99 százalékában tagbaszakadt férfiak támadnak gyengébbekre, kisebbekre. Így aztán amikor a jelenséget tárgyaljuk és értékeljük, nem a szélsőséges egy százalékot kell alapul venni, hanem a túlnyomó többséget. Ha ugyanis tenni szeretnénk a jelenség jobbá tételének érdekében, akkor pláne a 99 százalékon kell változtatnunk.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Úgyhogy szégyellje magát mindenki, aki a XXI. században ilyen állatias, szégyenletes módszerekhez folyamodik. És minden érintettnek üzenem, hogy nincs sem ok, sem érv, sem magyarázat a verésre. És bocsánat se legyen. Fel kell állni, le kell lépni, ha lehetséges. Bármi áron. Hiszem, hogy ennél nem tud rosszabb lenni.

A fizikai terrornak nincsen civilizált kijárata, normális megoldása. Nincs nyugalomban, szeretetben végződő lezárása. Természetéből fakadóan csak fennmaradni és romlani tud. Csak radikálisan lehet lezárni.

Erőszakot általában kidumálni nem lehet. Csak megszüntetni. Csak hatalmas erőt, kitartást, elszántságot kívánhatok mindenkinek, aki bármilyen formájában érintett ebben a kérdésben. És tanácsolni, hogy forduljon segítségért. Remek szervezetek, civilek, egyesületek vannak. Ki kell törni ebből, akárhogyan. Őszintén, tiszta szívből kívánom, hogy sikerüljön. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Andranik Hakobyan