-

Még hogy tantárgyak nélküli oktatás! Micsoda liberális bullshit! Ezt a falatot az ősmagyar ősmamut torkán ugyan le nem nyomja senki. Soha! Erről egy egész ősrendszer és egy nagy adag büszke szűklátókörűség kezeskedik. Mert mi az, hogy használható ismeretek? Mi az, hogy praktikum és önálló gondolat, kérem? – Morgott a Nagy Magyar Oktatás. A kellemetlen suttogást megint az a fránya, borzongató északi szél hozta. Panasz és kritika, panasz és kritika hátán! „Pfúj. Mindig ugyanaz a lemez: változás! Utálatos egy széljárás ez is” – gondolta, ám ezúttal nem tudott kopott kardigánját magán összébb húzva visszagömbölyödni a zsírfoltos karosszékbe, bosszankodva fel kellett állnia. Túl erős volt a szél, kivágta az ablakot.

Jól ismerem az öreget. Régen felnéztem rá, büszke voltam a tudására. Nem volt ám mindig ilyen zsémbes és hasznavehetetlenül unalmas. Egykor egyenes háttal, peckesen járt-kelt Európában, ismerték a nevét, a barátjának lenni érdemnek számított, sőt, ajánlatos is volt vele jó kapcsolatot ápolni.

Aztán szépen lassan eljárt felette az idő, mi tagadás, csúnyán megöregedett. Magára hagyták. Megkopott a régi fény, berozsdásodtak a kerekek, és nem volt senki, aki kezelésbe vegye.

Így aztán humortalan, vén ősmamut vált szegényből, mára irtózik mindentől, ami új vagy ízletes. Már csak a sötétséget és a kiszámítható maradiságot szereti. Naphosszat ücsörög otthon magányosan, jó ideje a kutya se látogatja. Zárt, de szelelő ablakok, egy régi íróasztal, rajta toll, beszáradt tinta, poros írólapok. Olykor felélénkül odakinn a szél, rázza a zsalukat, sípol a töredezett festékű párkány alatt, kivédhetetlenül behallatszik a világ menete. A Magyar Oktatás ilyenkor szunyókálást mímel.

Most viszont egy erősebb széllökéssel bezúdult a hűvös, friss, északi levegő a pállott szagú helyiségbe. Mire az Oktatás az ablakhoz ért, hogy bezárja azt, a hívatlan vendég felkavarta az állott gondolatokat a szobában. Az öreg még a redőnyt is lehúzta, egy ládából gyűrött ágyneműt vett elő, kihúzta a fotelt, majd fázósan kuporodott a paplan alá. Hosszas, kényelmetlen fészkelődés után nagy nehezen újra elszenderedett.

Lomha bóbiskolását azonban élénk álomképek zavarták meg.

Először egy kisfiú jelent meg álmában...

...olyan tízéves forma, szőke, kócos, halvány szeplőkkel. Épp egy világos fürdőszoba mosdókagylója fölött állt, fogkeféjét serényen forgatta a szájában, és egy kiadós gargarizálás után hegyesen köpte a csészébe a kék fogkrémet. A mosdó fölött tükör, a fölött pedig falióra: háromnegyed kilenc! A Magyar Oktatás álmában felmordult, szeretett volna jó hangosan ráordítani a gyerekre, hogy „Iparkodj, így a második órára se érsz be, büdös kölök!” Ekkor azonban az álombéli fürdőbe egy mosolygós hölgy lépett, végigsimította a kisfiú fejét, és szelíden azt mondta: „Igyekezz, Mikko, kedd van, tudod, ma fél tízre be kell érned.” - Az északi szél kavarta álom szertefoszlott, az öreg átgördült a másik oldalára, és összeszorított szemmel igyekezett álomtalan alvásba menekülni.

Másodszorra egy tanterem képe villant föl előtte

Tizenéves diákok tetszőlegesen elhelyezett padokban, színes, modern berendezés, a digitális tábla előtt egy negyvenes nő állt. A gyerekek mindegyike előtt táblagép feküdt, a terem légkörében tapintható volt a kíváncsiság és a kreativitás. „Hogyne, a sok kis kütyükirály, gugliznak naphosszat, de azt egyik se tudja fejből, mikor volt a trafalgári csata!” – Beleizzadt az álombéli kritikába az öreg, ám igazán csak a pedagógus beszéde izzasztotta oda a párnához: „Mindenkinek külön szöveges értékelést küldtem az accountjára, köszönöm a munkákat, gyerekek, kiváló algoritmusok születtek, a következő órán közösen írjuk meg a játék programját!” – Az északi szél által kavart álom szertefoszlott, az öreg csatakosan fordult vissza a másik oldaláról az egyikre, és összeszorított szemmel, fogcsikorgatva igyekezett álomtalan alvásba menekülni. 

Harmadszorra egy vizsgán találta magát álmában

Sok ezer diák ült egy hatalmas auditórium száz meg száz padsorában. A teremben kétféle színű ruhában voltak a gyerekek. Szemmel láthatólag mind egyidősek voltak: tizenöt éves forma diákok dolgoztak a kérdőívek, feladatlapok fölött. Rengeteg lány, rengeteg fiú, rövid haj, fekete bőr, színes kavarodás. Pusztán a ruhaszín és még valami nagyon furcsa dolog különböztette meg őket egymástól. Ahogy az álmodó észrevétlenül és láthatatlanul röpködött a vizsgázók fölött, a piros ruhás gyerekek közelében izgalom, félelem, bizonytalanság és önbizalomhiány remegett, a kék ruhások ezzel szemben hűs magabiztosságot, friss érvelésű logikát, egészséges nyugalmat árasztottak. „Ezek nem értik, te jó isten, ezek meg mindent tudnak! Gondolkodj már, kisapám, mert nyakon váglak!” – Utasította volna a gyerekeket a Magyar Oktatás, ha hallani lehetett volna az álombéli szavait. Ekkor hirtelen az egyik kék ruhás diák feladatlapját felkapta egy szürreális fuvallat, és a papíron ott állt a hivatalos pecsét, még álomban is tisztán olvasható betűkkel: PISA-teszt 2016. – Az északi szél kavarta álom szertefoszlott, az öreg csatakosan, döbbenten, tagadó szégyen okozta dühvel fordult az egyik oldaláról a hasára, és összeszorított szemmel, arcát izzadt párnájába fúrva igyekezett álmatlan alvásba rejtőzni. 

Negyedszerre egy gyerekzsivajtól és étkészlet-csörömpöléstől hangos menza jelent meg

A világos helyiségben halk zene szól, talán rádió. A helyszín az öreget egy kék-sárga bútoráruház éttermére emlékeztette, türelmetlen sor és plüssökkel rohangáló négyévesek nélkül. Az asztaloknál székek, a székeken diákok és tanárok. Az asztalokon tálcák, vízzel teli csatos üvegek. A tálcákon tányérok és poharak. A poharakban hol tej, hol áfonyaszörp, hol meg csapvíz. A tányérokon grillezett lazac, csicseriborsó-saláta, főtt krumpli, barna kenyér, vaj, citromkarika. – Az északi szél kavarta álom egyszerre szertefoszlott, az öreg csatakosan, döbbenten, tagadó szégyen okozta dühvel, korgó gyomorral riadt fel, és immár éber szemét összeszorítva igyekezett a valóságra gördülő könnyeit kiszorítani. Szipogott. Zihált. Lassan felült. Egykor bölcs fejéhez hátul szánalmasan tapadt az izzadt haj. A fotel melletti komódról remegő kézzel emelte magához az évek óta érintetlenül ott fekvő cigis dobozt. Rágyújtott. A fénytelen szobát gyorsan megtöltötte a keserű füst, elfogyott a levegő, őt pedig légszomj kezdte gyötörni. Felállt, összébb húzta magán a kardigánját, és lassan ablakhoz csoszogott.

„Nem kapok levegőt. Muszáj lesz ablakot nyitnom. Muszáj lesz.”

Szabó Dominika

Kép: Harry Potter és a Főnix Rendje (Warner Bros Pictures, 2007)