–

Mindkettőnknek volt egy gombja, kerestük hozzá a kabátot. Megtaláltuk, és azt hiszem, már a kezdetekkor tudtuk, hogy a gombjaink is mások, meg a kabáthoz sem passzolnak igazán. De legalább volt egy kabát, ami melegített, magában hordozta a család, a gyerekek, és egy mindkettőnk által vágyott kerek jövőkép ígéretét. Erre szerződtünk, és ahogy mindezt megteremtettük, rájöttünk – pontosabban rájöttem –, hogy ennyi volt. Mert szerelemről szó sem volt.

Apránként megszűntek a közös célok, és nap mint nap egyre világosabbá vált, hogy nincs tovább közös utunk sem. Csak az a „muszáj”, amin néha mégis össze kell majd találkoznunk ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest a gyerekeinket ép, egészséges felnőtté neveljük.

Fejes a medencébe

Nálam általában döntő az első benyomás, mert nagyon intuitív vagyok. Hallgatnom kellett volna rá, úgyhogy a jelenlegi terápiámban van épp elég a rovásomon, amit meg kell bocsátanom magamnak.

Legelőször is azt, hogy beadtam a derekamat, hiszen senki nem kergetett ennek a férfinak a karjaiba, és senki nem tartotta a fejemnél a pisztolyt az „igen” kimondásakor.

Én (is) választottam őt, minden vészjelzés ellenére, fejest ugrottam a medencébe, amiről csak egy pár hónapnyi csúszással derült ki, hogy nincs benne víz. Akkor már a felesége voltam, ölemben állandóan síró közös kisfiunkkal.

2006-ban találkoztunk először, egy buliban. Ahogy bemutatták, úgy el is felejtettem. A következő buliban már tudtam, ki ő, de nem izgatott különösebben. Akkor sem. Az aktuális szerelmemhez készültem elköltözni, épp árultam az életem ingó-és ingatlan vagyontárgyait, amikor egy „véletlen” folytán újra összefutottunk. Aztán... mindennap összefutottunk. Hogy miért? Helyes srác volt, sokat nevettem rajta. Amolyan a „buli szíve-lelke” típus, akiből ömlik a poén, szóval nem unalmas. Olyanokat hallottam a szájából, amiket mostanában kevés pasi mondogat: család, gyerekek, elköteleződés… Imponált.

Ott álltam 35 évesen, ketyegő órával, és talán fel sem fogtam, hogy mire mondok igent. Jó bulinak tűnt. Mindössze három hónapnyi ismeretség után, úgy döntöttünk, hogy jöjjön a gyerek. Jött is rögtön. Akkor meg jöjjön a ház. Jött is rögtön. Ahhoz meg kössünk gyorsan egy szocpol-esküvőt, mert akkor jön egy kis pénz is. Jött is rögtön. Belecsaptunk: építkezés, munka, ha kell hajnal kettőig, persze várandósan, hiszen a férjem folyton azt mondogatta, hogy a terhesség nem betegség. Álltam a sarat. 2008. június első vasárnapján beköltöztünk, másnap megszültem. A legszebb kisfiút a világon.

Az első koppanás

Ősanyának valószínűleg születni kell. Nekem nem volt sétagalopp, bele kellett tanulnom, valahogy nem jött ösztönösen. Azt gondoltam, ha egy csecsemő sír, mellette a helyem; és én mindig ott voltam, akár tizenkétszer is éjszakánként. Persze két hét után is pizsamában és pongyolában voltam, a vállamra lógó zsíros hajjal, sminkeletlenül. Mire a férjem ezt mondta az ő kis cseresznye száján:

 – Nézd meg már magad a tükörben bazmeg, hogy nézel ki? Undorító vagy! A gyerekhez sem értesz, az is folyton csak sír!

A sokktól levegőt sem kaptam. Pusztán annyit kérdeztem magamtól csöndesen, hogy: Ki ez? Ébren vagyok? Vagy ez csak egy rémálom? Létezhet, hogy ez a bunkó az én  férjem ?

Éreztem, hogy valami összetört, amit azóta is próbálunk megragasztgatni, de mindig egyre rövidebb ideig tart az újabb és újabb ragasztás. A „csésze” már csak dísz, régóta nem lehet inni belőle.

Lejtőn

A kisfiam továbbra sem aludt éjszaka, én pedig egyre kimerültebb lettem, a veszekedések egyre rendszeresebbé váltak közöttünk: ha van sapka, az a baj, ha nincs sapka, az a baj alapon. Vég nélküli veszekedések. Nem viták. Mind megalázottabbnak éreztem magam, de tettem a dolgomat. Napi pár órányi alvással ápoltam és gondoztam a gyerekünket, vezettem a háztartást, és a fülemen lógó légzésfigyelővel nyírtam a füvet. Napról-napra fáradtabb és boldogtalanabb lettem, közben nyakig merültem a baby-blues-ban. De ez senkit sem érdekelt.

Az viszont igen, hogy mindennap legyen az én drága „Uramnak” meleg, lehetőleg többfogásos vacsorája. Napközben sem tudtam pihenni, odabújni a kisbabámhoz, és együtt elszuszogni vele, mert jött az anyósom pesztrálni, hogy én nyugodtan tudjam kevergetni a rántást. És nekem örülnöm kellett, hogy milyen jó fej, mert így legalább ki tudtam szolgálni a fizikai munkát végző férjem meleg étel iránti igényét. Hetek alatt elhittem, hogy ez a kötelességem. Pedig de jól esett volna ledőlni egy kicsit délután… Nem rendelhettem ételt, takarítónőnk is csak néhány hónapig volt a nyolc év alatt. Mert ez mind az asszony dolga. Ha ezt se csinálod meg, akkor mi a faszt  csinálsz egész nap? Nyilván vered a segged a földhöz.

A gyerekorvos mindenről tudott, néha beugrott, megkérdezte, hogy vagyok. Az anyósom is ismeri a történetünket oda-vissza. Nagyon empatikusnak tűnt, de lássuk be, hogy nem én vagyok a lánya, hanem a férjem a fia. És ez az empátia kezd alábbhagyni mostanában… De még mennyire!

Úgy éreztem, hogy lelki támasz nélkül bele fogok halni ebbe a kapcsolatba. Gyengének és végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam, amit a férjem is érzett. Vissza is élt vele.

Semmibe vette a gondolataimat, az érzéseimet, a nevelési és gondozási elveimet. Példát kellett volna vennem róla, mert szerinte én csak egy féldiplomás hülye kurva vagyok – amiért kétszakos egyetemistaként csak az abszolutóriumig jutottam el, és nem államvizsgáztam. Helyette építkeztem és szültem, ő viszont nagyon sokra vitte a nyolc általánosával. Igen, joggal vetődik föl a a kérdés: hogy kerültem e mellé az ember mellé? Vakon. Azt sem tudtam, mi a végzettsége, elkápráztattak a státuszszimbólumok: a szép autó, a szép óra, a szép ruhái és az ápoltsága. Na, meg, hogy családban és gyerekben gondolkodott.

Mélypont(ok)

Az volt a felállás, hogy példát kellett volna vennem róla, és inni a szavait. Elviselni például, hogy a gyerek betegségeit a végsőkig bagatellizálja. Amikor a fiunk lezuhant a lépcsőn, épp indultunk volna Sopronba. Nem osztotta a véleményemet, hogy azonnal menjünk a kórházba, csak akkor lehetett, amikor már az orvos is ordított vele a telefonban. Végül nem utaztunk el, helyette három napig kórházaztunk. De megúsztuk maradandó sérülések nélkül. Hasonló történet, hogy amikor a gyereknek kruppos rohama volt, az orvos sürgető tanácsa ellenére is csak cammogtunk a kórházba. Miközben én félig belehaltam az aggodalomba. Neki ugyanis öntörvényűsége okán, senki se mondja meg, mit csináljon. Őt nem érdekli semmilyen rang, se doktor, se professzor ne pampogjon neki, mert az is ugyanolyan büdöset szarik, mint ő a nyolc elemijével.

Szerinte egyébként, minden bajnak én vagyok a forrása, mert mindent túldimenzionálok. Például, miért nem tudom már elfelejteni azt az éjszakát, amikor in flagranti találtam a szembe szomszédnál egy nővel, szexuális aktus közben? Természetesen ez is az én hibám, mondván, ha nem adsz pinát, ne csodálkozz, hogy máshol keresek!

El és vissza – először

Ekkor 2009 augusztusát írtuk. Hajnali háromkor, hónom alatt az alig egyéves kisfiammal elköltöztem. A férjem észre se vette, annyira részeg volt. Akkor sem ismert meg, amikor rátaláltam azzal a nővel. Olyan kiábrándító volt, hogy nem tudtam volna másnap a szemébe nézni. Egy barátnőm fogadott be az éjszaka közepén. Végül a férjem visszakuncsorgott minket, én pedig beadtam a derekam. Bár a mozit, amit azon az estén láttam, azóta sem tudom kitörölni az emlékezetemből.

Hogy miért jöttem vissza? Egy újabb jogos kérdés. Mert akkor még nem hittem el, hogy meg tudnék állni a lábamon egyedül egy pici gyerekkel.

Folytattuk a kapcsolatot, amelyben egyébként a férjem is boldogtalan volt, hiszen még mindig túlságosan emancipált voltam az ő nőideáljához képest. Szomorúságát hol kevesebb, hol több itallal tompította. Rendszeresen.

Visszaköltözésünk után hamar tudatosította bennem, hogy ne örüljek annyira, mert ő ugyan visszaédesgetett, de megváltozni nem fog. Mert úgy érzi, ő úgy jó, ahogy van, én meg kezeltessem magam, mert hülye elmebeteg vagyok, mint az anyám. Rajtam áll, hogy változik-e valami. Legyek mosolygós, imádjam őt, és akkor minden rendben lesz. Hát ez nem ment. Nem tudtam eljátszani a boldog feleséget. Mert nem éreztem magam annak.

A meccs, tehát tovább folytatódott. Fenyegetésemre, hogy végleg elhagyom, felhagyott az itallal, először kevesebbet ivott, aztán semmit. Ma már csak alkalomszerűen iszik. Bár ezek az alkalmak mostanában megint egyre sűrűbbek lesznek...

A következő trauma 2011. karácsonyán ért, egy soproni hotelben, ünnepi kiruccanásunk ideje alatt. Elkaptam egy kósza sms-t, amiből világosan kiderült, hogy a férjemnek szeretője van. Akkoriban esténként alig járt haza, amihez a barátok szolgáltatták az alibit. Pár év múlva a családterápiánkon derült ki, hogy ez egy hosszabb lélegzetű, egyéves kapcsolat volt. Addigra már több százszor kértem meg őt arra, hogy üljünk le beszélgetni a dolgainkról. De ezt rendre elutasította. Szerinte ugyanis, nem volt miről beszélni, hiszen mondta már: nem vagyok normális, nekem kell kezeltetnem magam. Pont.

El és vissza – másodszor

Hónapok teltek el ebben a rossz hangulatban, mire újra összepakoltam, és egy ötoldalas levelet hátrahagyva, szabályosan megszöktem a kisfiammal az apámhoz.

Ismét visszakönyörgött, én pedig visszamentem, és még aznap este teherbe estem. Tudom, jön az újabb kérdés. Hogy normális vagyok-e? A végsőkig bíztam a kapcsolat rendbehozásának lehetőségében. Erőn felül is a legjobb anya akartam lenni, mert az enyém nem volt az. Elvált szülők gyerekeként meg akartam mutatni, hogy én nem fogom végleg otthagyni a férjemet akkor se, ha belepusztulok.

És tényleg elkezdtem belepusztulni. De akkor is hatalmas kudarc lett volna elválni. Örökké rendbe akartam hozni. Ezért újra és újra megbocsátottam, elhittem magamnak, hogy mindent elfelejtettem.

2013. januárjában megszületett a kislányunk. Ezt a terhességet is rengeteg mocskolódás és sok-sok veszekedés kísérte. A férjem minden közösen, házasságunk idején szerzett vagyonunkat (leszámítva a házrészét) kimentette, hogy biztosítsa a teljes anyagi függésemet. A céget az anyósomra íratta, hiszen házasságunk alatt egy műhellyel is gazdagabbak lettünk. Nyolc hónapos terhes voltam, amikor a kocsiban tudatta velem (persze gondosan ügyelve arra, hogy mindig a gyerekek előtt alázzon), hogy túljárt a rafinált, sunyi agyamon, kimentette a pénzét, úgyhogy a műhelynek már bottal üthetem a nyomát. Tehát nyomorult maradok, amilyen vagyok, ha elhagyom, mehetek a híd alá. És röhögve hozzátette: lenyomtalak sunyikám, ülj le, egyes!

A férjem egyre magabiztosabb lett. Olyan szavak hagyták el a száját, melyeket szégyellek kimondani, pedig azt hittem, hogy az elmúlt öt évben már minden mocskot rám üvöltött. Kéthetes volt a kislányunk, amikor azért rohadt patkányozott le, mert nem akartam önként és dalolva elmenni a bankba, (vidéki házunkból Budapest belvárosába), hogy elintézzek egy ügyet, miközben szoptatnom kellett volna.

A helyzet tehát nem változott, csupán annyiban, hogy most már két gyerekünk volt. Két gyönyörű csemete. Egy kreol, barna szemű kis legény, és egy szöszi, kék szemű kislány. Az idilli család, akik gyönyörű házban laknak, csodaszép kerttel és kutyával. A gyönyörű család prémium-kategóriás autókkal közlekedik... és sorolhatnám. A férjem mindig jókedvű, társaságban tökéletesen hozza a hoppmestert, én pedig a fapina voltam, az örökké szomorú feleség. A szomszédok nem értették, mi lehet a bajom, hiszen: „oly' tökéletes minden”.

Jut eszembe, a szex sem volt az. Nem is értette, miről beszélek, amikor szóba hoztam az igényeimet. Nem akartam sokat, csak szerelmet, szeretkezést és nem elállatiasodott ösztönszerű szexet. Azt mondta, hogy vele minden előző csajának tökéletes volt az együttlét, ebből is látszik, hogy én vagyok a defektes.

Teljes kilátástalanság

2013-ra odáig jutottam, hogy minden barátomtól, ismerősömtől, az apámról nem is beszélve azt hallottam, hogy hol van az a lány, aki a színpadi jelenlétével örömöt csalt a nézők szemébe?

Hol van az a sikeres nő, aki ma akár az ország egyik legismertebb arca lehetne, ha nem megy férjhez ehhez a félőrülthöz. De férjhez ment. Mert 35 évesen bepánikolt. Gyereket akart meg családot. Azt gondolta, hogy ettől lesz teljes az élete.

Igen, mert hiszek a hagyományos felállásban, vágytam arra, hogy feleség és anya legyek, amit jobban akartam csinálni, mint bárki a föld kerekén. Útközben azonban elvesztettem önmagam. Betagozódtam egy családba, még a hajamat is feketére festettem, mert ott mindenkié fekete volt.

A család eszményéért teljesen feladtam magam, és ezzel az egykor volt lehetetlent nem ismerő sikeres nő sarokba szorította magát. Azaz hagyta, hogy sarokba szorítsák és megfosszák minden önrendelkezési jogától.

Még csak zsebpénzt sem kaptam. Nem jártam kozmetikushoz, fodrászoz is csak háromhavonta, mert utáltam, hogy mindenre a férjemtől kell pénzt kérni. Ha „jó kislány” voltam és „szófogadó”, akkor persze kaptam cukorkát. Azt is gyakran lehetett hallani a szájából, hogy: „takarodj vissza dolgozni!” Mire mész a diplomáddal, bocs a féldiplomáddal? Mutasd már meg te nagyonokos csaj, hogy mire viszed! Minden terhességemet végigdolgoztam a vállalkozásunkban, szinte az irodából mentem szülni. Tudom, mennyit keresünk, előttem nem titok. Mégsem járt soha apanázs. Az én pénztárcám örökké üres volt.

De vissza a lányomhoz. Csupán két hónapos volt, amikor megbetegedett. Ettől a naptól szinte havonta töltöttünk el heteket a Heim Pál Kórházban, ahová a férjem csupán egyszer jött be látogatóba. A kezelőorvosa nem is ismeri az apukát. Mire nyolc hónapos lett, a lányom több antibiotikumot kapott, mint anyatejet. Ekkor a műtéti beavatkozás mellett döntöttek. Közben a fiam tikkelni kezdett, vele egyik szakembertől a másikhoz rohantam. (A menő vállalkozó férjemnek mindig fáj, ha pénzbe kerül az orvos. Úgyhogy nem volt elég a baj, még ezen is ment az adok-kapok.) Közben én csak fogytam és fogytam, és reszkettem, mert nem láttam a végét. Az egyik gyerekemet éppen a műtőbe tolták, miközben a másik teljesen összeomlott a tikkeléstől. Csupán az anyósomra támaszkodhattam.

Alig voltam több, mint 40 kiló, amikor a kislányomat kivették a kezemből, igaz csak 40 percre, de az maga volt az örökkévalóság. A műtét sikerült, felébredt, és azóta sem volt beteg. Ekkor már hónapok óta jártam pszichológushoz, a lányom kezelőorvosának tanácsára, aki sokszori kórházi tartózkodásunk alatt figyelemmel kísérte testi-lelki leépülésemet. Amikor pedig a fiam is rosszul lett, összeomlottam.

Terápia

A fiam végül Magyarország egyik legjobb terapeutájánál kötött ki, aki megmondta, amit én tudtam, de a férjem nem hitte el: hogy mindez miattunk van.

Nekünk kettőnknek van szükségünk terápiára, és nem a fiunknak.

Jártunk, körülbelül négy hónapig. Ezalatt, bár a családterapeutának nem reszortja, többször beolvasott a férjemnek, aki mindig büszkén mesélt arról, hogy miként alázott meg oly sokszor. Ebből a napnál is világosabban látszott, hogy nem is volt tisztában a tetteivel. Miután pedig kínossá váltak neki ezek a találkozások, feladta. Azt mondta: hogy neki bizony egy budai milliomos hülye picsa nem fogja osztani az észt! Ez volt az a pont, amikor végre megértettem, hogy vissza kell szereznem régi önmagamat, és el kell hagynom ezt a férfit.

A döntés

Két év pszichoterápia után, aminek azt hiszem, hogy az életemet köszönhetem, már majdnem visszataláltam önmagamhoz. Nem vagyok már olyan szép és csinos, nem vagyok már annyira magabiztos sem, mint régen, de jó úton járok.

És amit eddig egy gyerekkel nem mertem meglépni, most kettővel, egy kicsivel és egy picivel, megteszem. Elválok. Kiállok magamért. Mert vannak értékeim, mert bár 43 éves vagyok, és nem meredeznek a kebleim az égnek, mégis érett, értékes nő vagyok. Nem mellesleg a munka világába is visszataláltam. Igaz, nem újságíróként dolgozom, ahogy rég, hanem egy PR-cég munkatársaként, de köszönöm, jól vagyok. Sok-sok kihívást és meglepetést tartogat a munka számomra.

Válok, a (ma még) férjem bárhogy és bármivel is fenyeget. Megerősödtem, és most már elhiszem, hogy meg tudom csinálni. Egyedül is, ha kell. Nem fogok többé a sarokban nyüszíteni, napokig zokogni, mert nagyon fontos dolgom van még az életben. Anyának kell lennem, a gyerekeim támaszának, aki nem nyavalyoghat. Különben sincs rá időm.

A jövő

És tudjátok mit? Hálás vagyok a férjemnek, mert közben újra becsajozott, és ezzel még inkább megerősítette bennem a hitet, hogy nekünk tényleg véget ért a közös utunk. Van két közös gyerekünk és egy közös házunk. A házat eladjuk, a csodálatos csemetéinket pedig megpróbáljuk külön élve, de együtt felnevelni.

Túl kell lépnünk a sérelmeinken, mert nem szeretnénk, ha a gyerekeink sérülnének az egymás ellen vívott értelmetlen harcban, és ők mindennél, mindenkinél fontosabbak számunkra. Ebben az egyben kivételesen mindketten egyetértünk.

Petra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kamira