-

Heves, Nagyfüged, Ludas. Az ablakon eső kopogott.

– Mikor érünk oda? – kérdeztem.

– Ne kérdezd meg kétpercenként, kérlek!

– Jól van, nem kérdezem.

Néztem, hogy nyeli el a fehér csíkokat az út közepéről az autó. Egy darabig számoltam, aztán azt is meguntam, megint az ablakhoz nyomtam a homlokom, az esőcseppeket bámultam, ahogy nekivágódnak az üvegnek, és komótosan folynak le, majd eltűnnek a keskeny résben. Hideg volt az üveg, odakint október, a kocsiban meg meleg. Párás lett minden. Ütemesen lélegeztem, egy szabálytalan vonalban kirajzolódott a leheletem az ablakon, eltűnt, aztán megint megjelent.

– Mikor érünk oda?

– Bazmeg, most hagytuk el a táblát. Heves. Nagyfüged. Ludas. Alá volt írva, mennyi kilométer még. Ne kérdezgess! Bekapcsoljam a rádiót?

És már tekerte is fel a gombot.

Recsegett az adás, a készülékből tudósítás szólt. Valakik tüntettek megint valami ellen, ami fontos volt. Valami fontos ügy van, és mi nem vagyunk ott, mert máshová kell menni. De nem lehet egyszerre két helyen lenni, nem lehet szétszakadni, bele kell ebbe halni. Mégis. Nem bírom ki. Ez szörnyű.

A tudósítás beszámolt egy nagyobb tömegről, értelmiségiek, írók, szerkesztők, akik kivonultak, és azt mondták: szabadság.

– Tessék, hallod? – kérdezte

– Szerinted süket vagyok?

– Nem, nem vagy süket, csak ideges vagyok.

– Tudom.

Megint újabb fehér csíkok jöttek, megint számoltam, amíg meg nem untam. Közeledtünk kelet felé. Elállt az eső. A rádióban közben azt mondták: szabadság. Már nem értettük, mit jelent. Megváltozott a szó, eltűnt az értelmező kéziszótárból, és valami más került a helyére a magyarázatban.

Valakik elvették tőlünk, de nem volt arcuk a tolvajoknak.

Megint eleredt. Rapszodikus volt az egész.

– Hallottad? Azt mondták, szabadság.

– Hallottam, persze. Te tudod, mit jelent ez, Évu?

– Bátorság kéne ahhoz, hogy megértsük.

Fogalmam sincs, hogy mikor, de elfelejtettünk valamit. Elfelejtettük ezt a szót... valahol Heves, Nagyfüged és Ludas után, a ki tudja hányadik kilométernél. Megint az ablakhoz nyomtam a homlokom, a forró lehelet homályossá tette az üveget, az ujjammal hozzáértem, végighúztam rajta, és rajzoltam valamit, egy jelet…

…de én se tudtam már, mit jelent.

Szentesi Éva

Kép: flickr