Amikor te vagy az utolsó a sorban a saját életedben – Mindent bele! podcast a határhúzásról
Támogatott tartalom
Négy nő. Különböző korúak, különböző élethelyzetben vannak, a szerkesztőségen belüli struktúrában is más és más helyet foglalnak el. Mégis, szinte azonnal összehangolódnak, amikor felvetődik a kérdés: hogyan törődhetnének jobban magukkal, hogyan válhatnának programponttá a saját életükben, hogyan húzhatnák meg jobban a határaikat. Gyerekkorból hozott „jó kislányság”, internalizált társadalmi elvárások, női szolgálatkészség, erőn felül megtartott családtagok, beosztottak és barátok… és a zárható fürdőszobaajtók jelentősége. Hogyan ne felejtsük el saját magunkat is szeretni, és időt, lehetőséget teremteni magunknak a saját életünkben? Nemcsak ünnepekkor… de most főleg aktuális. A Mindent bele! podcastban Kurucz Adrienn beszélgetett D. Tóth Krisztával, Filákovity Radojkával és Krajnyik Cintiával.
–
Itt tudjátok meghallgatni a beszélgetést:
És ki is emelünk négy fontos gondolatot a négy nő beszélgetéséből:
1. Szorongunk, ha nemet mondunk, és szorongunk, ha nem mondunk nemet
Gyakran elhangzik, hogy mire eljön a Nagy Negyvenes, az ember megtanulja, hogyan kell határt állítani és előre sorolnia saját magát. A 40-esek képviseletében D. Tóth Kriszta a felvetésre azt válaszolja, hogy ez a kerek évszám nem feltétlenül jelenti a megérkezést, mert az út önmagunk felé egy folyamat, amelyben mindenki máshol tart. És mire eljön egy újabb fejlődési lépcsőfok, az élet, a világ is változik néhányszor – a megérkezés tehát nem megy automatikusan. De azért az élettapasztalat tényleg segít:
„Ha kimondtad a nemet, rájössz, hogy utána is megy tovább az élet, és maradnak emberi kapcsolataink, ráadásul a minőségi emberi kapcsolataink maradnak meg jellemzően, ez pedig ad egyfajta tartást meg muníciót a következő nemekhez. De nemcsak a nemek fontosak, hanem az igenek is”
– mondja el a beszélgetésben a WMN alapítója.
„A világon a legkegyetlenebb vagyok saját magammal” – vallja be Filákovity Radojka. Hozzáteszi, hogy ő még akkor is szorong, ha a belső érzése ellenére igent mond valamire, de akkor is, ha végül saját magát előtérbe helyezve nemet mond.
Ehhez Krajnyik Cinti is csatlakozik, aki megosztja a társasággal, hogy amikor valamire nemet mond, tart tőle, hogy azt fogják gondolni róla, hogy érdektelen, lusta, nem képes valamire. Ezen a téren mindkettőjük tanulási folyamatában fontos állomást jelentett egy-egy közelmúltbeli élethelyzet; Cinti az endometriózis és nehezített teherbe esés, Radi pedig a perinatális gyász kapcsán mondja, hogy folyamatosan és fokozottan vetődik fel az a kérdés, hogy képesek-e saját magukat előtérbe helyezni, meghúzni a határaikat. „Nem kell, hogy kívülről jöjjön az elvárás, ez bennünk van” – mondja Radojka.
„Muszáj meghaladnunk azt az alaptézist, hogy a női lét egy szolgálat.
Az van bennünk, hogy szolgálnunk kell másokat, a cégedet, a gyerekedet, a férjedet, a mindenkit. Tudom, hogy ez a társadalmi berendezkedés, én is ebben élek, de nekünk kell tennünk ellene” – foglalja össze Kriszta.
2. Adjuk vissza az önzés becsületét!
Kurucz Adrienn felveti: létezik olyan, hogy „egészséges önzés”? Mert a jókislány-alapműködés szerint az önzés mindenképpen valami rossz, pedig a határhúzás, az önmagunkkal való törődés az egyik legegészségesebb dolog, amit tehetünk magunkért… de ez a másik oldalról sokszor önzésnek tűnik. Szinte mindenki csatlakozik ahhoz, hogy nőként nagyon nehéz „lustálkodni”, nem pörgetni a feladatokat sem fizikailag, sem fejben, és, mondjuk, fekve/ülve maradni, amikor valaki éppen tesz-vesz körülöttünk. Pedig gyerekként ez még egész jól ment! Radi felidézi, hogy középiskolás korában kifejezett program volt az úgynevezett a hercegszántói szlengben csak „rézbaszásnak” hívott „tevékenység”, amit ifjú korában annak idején napi másfél órában csináltak. Ti mikor néztetek egy galambot egy kávéval a kezetekben másfél órán át? – teszi fel a kérdést.
3. Ki jön utánunk a fürdőszobába?
Miután megszületik a közös felismerés, hogy mindenkinek többször jut el a háziállata orvoshoz és kozmetikushoz, mint ő maga, lassan körvonalazódik az egyetértés, hogy az úgynevezett magukra szánt idő sok nőnél a fürdőszobában valósul meg. Már persze, ha a két- és négylábú családtagok ezt hagyják, mert Adriéknál például mindenkinek szabad bejárása van fürdőszobába, akkor is, amikor ő, mondjuk, épp fürdik, és gyakran élnek is ezzel a lehetőséggel (pedig Adri szerint, ha kiküldené őket, magára hagynák, de akkor meg lelkiismeret-furdalása lenne). Kriszta viszont
eljutott oda, hogy az ő saját szobája a fürdőszoba, ahol egyedül lehet magával, a gondolataival. Időbe telt, mire eljutott odáig, hogy a kutya sem mehet be utána, de sikerült.
És nem is kell ahhoz háziállat, hogy a magad mögött becsukott ajtó jelentőségét megértsd. Cintinek nincs kutyája vagy macskája, de ő is behajtott ajtóval szeret eltölteni valamennyi időt esténként a fürdőben, a férje nélkül.
4. Akkor valósul meg a magunkra szánt idő, ha beírjuk a naptárba
Radi és Cinti gyerekvállalás előtt állnak, ráadásul mindkettejük útja küzdelmes ezen a téren, és ők maguk is megfogalmazzák, hogy biztosan még nehezebb lesz majd magukat előtérbe helyezni szülőként. Kriszta tapasztalt szülőként tanácsolja nekik:
„A legtöbb, amit a gyerekednek adhatsz, az két szülő, aki jól van.”
Hogyan tudom egy kicsit megtartani magamat is, akár ahelyett, hogy másokat tartanék? – jutunk vissza az eredeti kérdéshez. És ez mindenkinek nehéz. Mert, még ha lopott pillanatokban – ki így, ki úgy – törődik is magával valaki, mindannyian hajlamosak vagyunk először épp magunkon spórolni; időt, energiát, tiszteletet, szeretetet. Pedig időt kell hagynunk magunknak a nehéz érzésekre, a fájdalomra, az örömre, az élményekre és azok feldolgozására egyaránt, nem jó, ha mindig mindenen gyorsan túlleszünk. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy a lopott pillanatok helyett teljes jogú programponttá váljunk a saját életünkben. Hogy bekerüljünk mi is a naptárunkba.
Itt meghallgathatjátok a Mindent bele! podcast többi adását:
A cikk létrejöttét a Bepanthen Derma kozmetikum termékcsalád támogatta.
