Véletleneken múlt, hogy ma ennyit tudunk a cigányokról – A Roma Könyvtárban jártunk

–

Gazdag örökség

A Rácz Gyöngyi Közösségi Központban vagyunk az újpesti Tél utcában. A létesítmény 2014 óta működik, Molnár István Gábor édesanyjáról nevezték el. Rácz Gyöngyi a roma közművelődés nagy alakja volt, életét a hátrányos helyzetű gyerekek tanításának szentelte. Az Országos Pedagógiai Intézet cigányügyi előadója volt 1978-tól 1990-ig, 1986-ban pedig megalapította az „Eötvös József” Cigány–Magyar Pedagógiai Társaságot, amelyet 2013-ban bekövetkezett haláláig vezetett. Ahogy Gábor egy interjúban elmondta, édesanyja rendkívül szerényen élt. Mivel nyaranta nem tudta kire hagyni a fiát, Gábor 12 éves korára az összes hazai cigánytelepet vele együtt bejárta.

Rácz Gyöngyi szenvedélyes könyvgyűjtő is volt, a ‘60-as évek végétől igyekezett beszerezni a roma témában megjelent kiadványokat. Újságcikkeket vágott ki, a széleken megjegyzéseket hagyva.

Ezt a gyűjteményt fejlesztette tovább Gábor, többek között az egyik kollégája, Landauer Attila nyelvész-történész segítségével, aki a ‘90-es évektől gyűjtötte a cigányokról szóló történelmi, szociográfiai anyagokat. Ezekhez jött még hozzá több roma közéleti szereplő, köztük Varga Ilona szerkesztő-riporter, Kalla Éva író, Jónás Judit színművésznő adománya és Fátyol Tivadar hagyatéka. Nagyjából öt-hatszázas könyvállománnyal indultak, hat éve viszont mindennap azzal foglalkoznak, hogy összeszedjék a cigány témájú vagy a cigányok által jegyzett publikációkat. A munkában Váradi Éva is részt vesz, aki szociális munkás, a NősziRom nevű varázslatos roma–magyar női klub szervezője, civilben pedig Gábor felesége.

Mára a Roma Könyvtár nagyjából 6000 kötetre duzzadt, ebből körülbelül 2700 darab az, ami egy-egy példányban található meg náluk. „Műfaji megkötés nincs, betettük a polcra Suki Béla Heidegger-monográfiáját is, aminek nincs köze a cigány ügyhöz, de cigány ember írta, amire nagyon büszkék vagyunk” – jegyzi meg Gábor. Suki Béla filozófiatörténész volt és középiskolai tanár, akinek a tiszteletére pár éve emléktáblát állítottak törzshelyére, a szegedi Tiszavirág étteremben. Sukinak az ‘56-os forradalom idején annyi volt a bűne, hogy a felkeléssel egyetértve, hegedűn eljátszotta a himnuszt az egyetemistáknak. Tettéért egy hónapra börtönbe zárták, majd ezt követően filozófusként ellehetetlenült, részben cigányprímásként kereste a kenyerét. 

Könyvritkaságok, értékes dedikációk

Bár Molnár István Gáborék mindenféle könyvet gyűjtenek (sőt, folyóiratokat, újságokat, hanganyagokat, DVD-ket is), azért elmondható, hogy a fő prioritást a nyelvkönyvek-szótárak, illetve a történelmi témájú könyvek jelentik a kollekcióban. A csapat nem nézi, mennyire értékes az adott mű, vagy ki ért egyet a szerzőjével. Az ő céljuk a megőrzés, az archiválás, az EU-s roma projektek gyakran összeollózott beszámolóit is beszerzik. Ahogy mondja:

„az utókor nem felejt, aki egyszer leír és kiad valamit, az fennmarad, ez egy felelősség is”.

Arra is törekednek, hogy ha valaki felkeresi őket egy adott témával, akkor össze tudjanak állítani neki egy pakkot. „Ha valaki például a cigány női hajviseletet vizsgálná, egy kattintással le tudnánk szűrni a számítógépes adatbázisban, mi jelent meg róla, és oda tudnánk adni neki, összekészítve” – világít rá Gábor.

Elmeséli azt is, hogy múltkor egy Bari Károly-verseskötetet, a Holtak arca fölé címűt vásárolta meg egy kollégájuk kétszáz forintért Debrecenben. Az Intercity pótjegy többe került oda-vissza, mint a könyv, ami ráadásul különleges értéket hordozott: a neves közéleti személyiség cigányul és magyarul dedikálta szeretettel 1979-ben. A dedikálás amúgy is fontos Gáborék számára, igyekeznek minden ma élő roma vagy roma témában alkotó szerzőt felkérni, hogy írják alá művüket a Roma Könyvtárnak. A napokban például Bombera Krisztina érkezik hozzájuk, aki a hegedűvirtuóz Roby Lakatosról írt könyvet. „Gondolj bele, ezeknek az ajánlásoknak, kézírásoknak száz év múlva mekkora jelentősége lesz!” – veti fel Gábor.

A Roma Könyvtár nemzetközi cigány könyvtár, „nem is igazán a méretében, hanem a gyűjtőkörét tekintve”. Fellelhető náluk kanadai-cigány, amerikai-cigány, görög-cigány szótár, és a német nyelvű, cigányokról szóló legjelentősebb művek (úgy 150-160 kötet).

Amik hiányoznak, azok az olasz és spanyol nyelvű könyvek, valamint egy eredeti példány „József főherczeg Czigány nyelvtan”-ából.

Mivel az összes XIX. századi nyelvemlékkel rendelkeznek, ami cigány témában íródott, erre a műre nagyon fájna a foguk, hogy teljes legyen a sorozat. „97 ezerért ment el múltkor egy liciten, akkor nem volt annyi pénzünk, úgyhogy elengedtük” – emlékszik vissza Gábor, aki bízik benne, előbb-utóbb azért sikerül megszerezni a művet.

A könyvgyűjtés amúgy is igazi kincsvadászatnak tűnik: eljárnak antikváriumokba, aukciókra, nyomoznak a neten, igyekeznek más könyvtárakkal is együttműködéseket, szakmai hálózatot kialakítani, folyamatosan figyelik a friss megjelenéseket, kapcsolatban vannak a könyvmentőkkel. Néha persze a szerencse vagy a puszta megérzés is segít nekik. Ennek különösen akkor nő meg a jelentősége, amikor sem a mű címe, sem a szerző neve nem sejteti a cigány tematikát, és a megjelenés hírverése, cigány témájú vonatkozása sem kerül figyelmük középpontjába. Így jártak például Czakó Sándor fényképész Kelj föl, öreg, kelj föl! című albumával, amelyet a kollégájuk véletlenül emelt le a polcról, majd kiderült, hogy romákról készült fotók szerepelnek a kötetben.

Hóna alá csapott egy malacot, és ment kutatni

A Roma Könyvtár legrégebbi könyvét több mint másfél évszázaddal ezelőtt, 1842-ben adták ki. Gábor két olyan könyvet is mutat, amely ugyanolyan kötésben van (egyszínű fekete), mégsem ugyanaz a mű: az egyik 1902-es, a másik 1903-as. Ilyenkor elkezdenek gondolkodni, vajon ki lehetett az a cigánykutató, aki ezidőtájt újraköttetett két ilyen könyvet? A kötés azonos mintájú. Ki volt az, aki több nyelven beszélt, és egyáltalán érdekelte a roma kultúra?

Vélhetően Hermann Antal lehetett, aki 1889-ben Hunfalvy Pállal megalapította a Magyar Néprajzi Társaságot, egyetemi professzorként tanszéket hozott létre. Rendkívül érdekes figura volt, az 1800-as évek vége felé ő csípte el utoljára etnográfusként azokat a cigány embereket, akik egész életükben vándoroltak. „Látott még olyan lábfejet, amelyen az életben nem volt cipő” – magyarázza Gábor. Hermann beépült a cigányok közé: szegényes gúnyába bújt, hóna alá csapott egy malacot, de volt, hogy a kezére rakatott bilincset, a láncát elvágatta, úgy ment közéjük. 

„Tavasztól őszig a romákkal járta a vidéket. Tudott cigányul, és elég szőrmók pali volt, úgyhogy elhitték róla, hogy cigány. Vagy legalábbis úgy csináltak a romák. Nagy tudós volt, az előadásait József Attila is hallgatta.

Mindent memorizált, menet közben nem készített jegyzeteket, télen dolgozta fel a kalandjait. A nomád cigányok – a legenda szerint – egyszer ki is akarták házasítani az amúgy nős professzort. Egyszer például az egész kompániával együtt bevitték a rendőrségre, és tömlöcbe került, az ügyész hozta ki. Előre eljuttatott ugyanis a hatóságokhoz olyan papírokat, amelyek igazolták, hogy etnográfusként van jelen.” Ennél nagyobb problémát jelentett Hermann számára, hogy állítólag botfüle volt.

„Ezért a sógorát, a zenetudós Wlisloczki Henriket is rábeszélte, tartson vele. De hát annyira magyar volt a forma, hogy nem lehetett eladni cigánynak. Azt azért el tudták hitetni róla, hogy néma, mármint a zenetudós. Megtanulta a romanit. Amikor esténként a romák énekeltek, Wlisloczki hallgatta a dalokat, utána pedig emlékezetből lejegyezte, lekottázta őket” – meséli Gábor. Aztán eltelik több mint száz év, mi meg Újpesten ülünk 2023-ban, és az asztalon itt hever előttünk Az erdélyi czigány népköltészet című füzet, amit anno tíz koronáért lehetett megvásárolni, és amit Wlisloczki állított össze.

Véletlen találkozások  

Szintén neves etnográfus volt Erdős Kamill, akinek az életéből a Néprajzi Múzeum készít kiállítást.

Erdős a francia hadifogságból tüdőbajjal tért haza, és pont egy cigányzenész mellé került a szanatóriumban, így tanult meg cigányul.

„Ha nem lettek volna ezek a véletlenek, szinte semmit sem tudnánk a romákról, annyira periférián voltak, az a fajta belső világ pedig, amely régen a közösségeiket jellemezte, mára teljesen más irányt vett” – mutat rá Gábor.

Említ egy másik fontos nyelvész kutatót is, Vekerdy Tamás pszichológus Széchenyi-díjas unokatestvérét, Vekerdi Józsefet, aki az ‘56-os forradalmat követően indiai kapcsolatait felhasználva igyekezett közbenjárni a megtorlások enyhítéséért, az elhurcolt magyarok kiszabadításáért. Valójában a Szovjetunióval különleges kapcsolatot ápoló India volt talán az egyetlen ország, amely nyíltan kiállt a magyar forradalom mellett. Vekerdi a kor politikájával ezután is többször összeütközésbe került, végül három évre börtönbe zárták. 

„De szerencsénkre hova került? Cigány cellába! Így valamennyire folytathatta a romológiai munkáját: fejlesztette a nyelvtudását, és további kapcsolatokra tett szert” – hangzik az anekdota. Vekerdi megítélése ugyanakkor vitatott, hiszen „mesegyűjtései, vagy akár szótára rendkívüli teljesítmények, de számos probléma van a személyével. Elhíresült mondata volt például egy időben, hogy a cigányok az anyaméhben terheltek a bűnözés iránt”. 

Koholt sztereotípiák: egzotikusból rablógyilkos

Vekerdihez hasonlóan a cigányság kultúrája sokáig elsősorban az indológusokat foglalkoztatta.

Ők voltak azok, akik felfigyeltek például arra az ellentmondásra, hogy a roma emberek, akiket kívülről sokan vadembereknek láttak, valójában kifejezetten színpadiasan, már-már körülményesen viselkedtek egymással.

„Ebben a korszakban még megvoltak azok a belső közösségek, amelyekre fokozottan jellemző volt az öregek tisztelete, az udvariasság. Az emberek mindent megköszöntek egymásnak, vagy engedélyt kértek például, hogy énekelhessenek. Ez az akkori paraszti világtól teljesen távol állt. Ha ott valaki mulatni akart, fontosabb volt, hogy legyen egy kancsó bor az asztalon. Rázendített a nótára, a többiek meg hallgatták, ha akarták, ha nem. A romáknál a rokoni környezetben ez teljesen máshogy ment. Olyan kultúra volt náluk, ami lényegében összeegyeztethetetlen volt az életszínvonalukkal, azzal, hogy földbe vájt kunyhókban, lombsátorban és putrikban éltek” – mondja Gábor.   

Ha általánosságban kell beszélni róluk, a romák nomád vándorok voltak, kereskedők, iparosok, zenészek, mutatványosok. „Szerethető népcsoportként inkább mulatságosak voltak, mint félelmetesek, elég csak a jóslásokra gondolnunk.” A cigányokat a XIX. századig inkább egzotikusnak tartották (Liszt Ferenc is írt könyvet A cigányok és zenéjük Magyarországon címmel 1859-ben, francia nyelven), ám a többségi politika mégis bűnesetekben kezdte el tipizálni őket. Az üzenet az volt, hogy a romáktól félni kell, hogy a zsellérek, kubikusok alatt is van társadalmi réteg.

„Itt csúszott el az együttélés. Kegyetlenül és felületesen. Értékeiket, értékeinket belső világunkat nem is ismerve. Általánosítva, a mában is kiható előítéletek, sztereotípiák sorát hozva.” 

Az 1907-es dánosi per volt az egyik olyan esemény, amely után drasztikusan megváltozott a romákról alkotott kép. Dánoson kirabolták a kocsmát, és négy embert meggyilkoltak, a tettek elkövetésében pedig vándorcigányokat találtak bűnösnek. A korabeli sajtó kimerítően foglalkozott az esettel, az egyébként súlyos tragédia évekre bekerül a kisszínesbe, horrorsztorikkal. Gábor a sajtó felelősségét hangsúlyozza, mivel innen gyökerezik azoknak a hiedelmeknek egy része, amelyek még ma is élnek a társadalomban, és tovább gerjesztik a romák elleni indulatokat.

Megismerkedni (még inkább) a roma írókkal

Az mindenesetre biztos, hogy az iskolában, de a többségi közbeszédben is relatíve kevés roma alkotóról hallani, a zenészek kivételével. Ezért is voltam kíváncsi, Gábor és Éva kiket ajánl olvasásra (nagy hirtelen, a teljesség igénye nélkül). A nők közül Szécsi Magdát említették, aki keramikus, festő, grafikus és illusztrátor; meséiről – igaz, röviden – régebben mi is írtunk ebben a cikkben. Javasolták Kalla Évát, a nemzetközi Romani Film Fest és az Országos Roma Írótalálkozó szervezőjét, Az álomadás című könyv, valamint az Írják le a sóhajtásomat című interjúkötet íróját, utóbbit Soproni Ágnessel közösen jegyzi. De ott van Czibak Ilona Megcsókolt élet című prózája is, amit szintén érdemes kézbe venni. 

A férfiak közül Jónás Tamás költészetét, vagy Lakatos Menyhért József Attila-díjas író műveit bizonyára többen ismerik. Kiemelték még Kovács József Hontalan verseit vagy Osztojkán Béla prózáit. Épp most jelent meg Zsigó Jenő visszaemlékezése Vezetőszáron címmel a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában. Talán kevesebben vannak, akik Rafi Lajos nevével találkoztak.

Rafi erdélyi cigány ember volt, 42 évesen halt meg, vonat gázolta el. Bádogosságból tartotta fenn a családját, üstöket javított. „Poétaságára” a környezetében sokan úgy tekintettek, mint valami különös hóbortra.

Rendkívül érzékeny költő volt, három kötete jelent meg, kettő a halála után. Lényeges kiemelni még Holdosi Józsefet is, aki Szombathelyen volt magyar-történelem szakos tanár. Prózái élénk kritikai visszhangot váltottak ki, Kányák című regényét 1978-ben az év legjobb első kötetesének díjával tüntették ki. Vannak, akik egy másik könyvét, a Glóriás. Dacot (1982) még fontosabbnak tartják az életműben és a magyar irodalomban egyaránt.

„Keresek neked egyet, ha megígéred, hogy elolvasod” – mosolyog rám az Újpesti Cigány Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, Molnár István Gábor. Pár pillanat múlva meg is jelenik a kötettel: fekete borítója van, a Szépirodalmi Könyvkiadó publikálta; 27,5 forintért lehetett megvásárolni. Bár a címe egybeolvasva, jelzős szerkezetként is izgalmas, valójában két kisregény található benne. Naná, hogy örömmel kikölcsönöztem.

A Roma Könyvtár még nem üzemel hivatalos nyitvatartással, de előzetes egyeztetés után már most is látogatható. Szeretettel várják az érdeklődőket. 

Képek: Chripkó Lili/WMN

Milanovich Domi