–

Így harangozza be a kivételes estet a színésznő: „Szóval behozok egy hokedlit és ráülök, majd felállok (»Stand up, Barbara!«), és mesélni kezdek történeteket a konyhámból.”

A másfél órás életmese alatt a közönség egyetlen pillanatra sem tudja levenni róla a szemét

A félárvaként felnövő Hegyi Barbara az édesapjáról is sokat mesél az előadásban: Hegyi Barnabás, Magyarország akkoriban legnevesebb operatőreként rengeteg filmben dolgozott. Barbara sajnos nem ismerhette, mert pár napos volt csupán, amikor apja agyvérzést kapott, majd néhány kómában töltött hét után meghalt.

Fábri Zoltán „Körhinta” című ikonikus filmje tette világszerte is ismertté Hegyi Barnabás nevét; ez az a film, amelyben a nagyon fiatal Törőcsik Mari keringett a körhintán Soós Imrével, a szintén fiatalon meghalt színészzsenivel.

Persze mesél még az anyukájáról, az első férjéről, Balikó Tamásról, aki szintén túl korán hagyta itt az árnyékvilágot, de közös lányukról, Roziról is. Szeretett kollégáit is megidézi, például Börcsök Enikőt. Azt is elmeséli, hogyan szemelte őt ki jóval a szerelmük előtt pótanyukának az özveggyé vált Zorán lánya, Sandra.

Csupa könnyes, mégis felemelő, sokszor elementárisan humoros történetet hallhattunk az elképesztően jó színészi kondícióban lévő Hegyi Barbarától, 

akivel pár nappal az előadása után találkoztunk a Vígszínházban Csiszér Goti fotós kolléganőmmel.

Both Gabi/WMN: Viszonylag friss hír, hogy újabb öt évre megkapta a Vígszínház igazgatói kinevezését Rudolf Péter. Mit jelent ez most a társulat életében?

Hegyi Barbara: Fontos visszajelzés arra, hogy a dolog jól működik, a társulat számára pedig kifejezett megnyugvás. Ez egy 130 éves intézmény, nagyon kell rá vigyázni.

B. G./WMN: Amiből te 30-at itt töltöttél…

H. B.: Ez egyszerre megható és örömteli. Elképesztő ereje van az egésznek. Az, hogy ennek részese lehetek, páratlan érzés.

B. G./WMN: Épp Máté Gáborral próbáljátok Az államtitkár úr című korrupciós komédiát, ami a Vígszínház történetében is fontos volt a múltban.

H. B.: Amikor 130 éve nyitott a Vígszínház, az első premier pusztulat nagyot bukott. Ezért azonnal bemutatták Alexandre Bisson komédiáját, Az államtitkár urat, ami viszont fergeteges sikert aratott. Mi is ezzel az előadással tisztelgünk a 130 éves Vígszínház előtt. Nagyon jólesik majd egy ilyen vígjátékot eljátszani. 

B. G./WMN: Az itthoni színészi diplomád megszerzése után Los Angelesbe mentél Lee Strasberghez, hogy megtanuld a method acting módszerét, vagyis azt, hogy az érzelmi memóriádat használd színészként.

H. B.: Nem azért mentem el, hanem a hangom miatt. Nem bírták megemészteni, hogy ilyen. Mert akkor nem volt senkinek ilyen pocsék hangja a színészek közül.

B. G./WMN: Mi az, hogy pocsék? Épp ez az egyik színészi védjegyed.

H. B.: Akkoriban féltek, hogy nem fogja bírni ezt a nagyszínpadi megpróbáltatást, mert ez egy „beteg hang”.

Azt is mondták, hogy „nyomorékokat miért hagynak futni?”

B. G./WMN: Az osztályfőnököd, Békés András mit gondolt a hangodról?

H. B.: Ő úgy adott ki főiskolásként az Elveszett paradicsom forgatására, hogy „menjen, talán megszokják”. Nagyon sok átzokogott éjszakám van ebben. De hál’ istennek csodálatos énektanárom, Bagó Gizella megnyugtatott: „ez a hang ilyen”. Nincs semmi baja, ez a karaktere. Ki kell belőle hozni a maximumot. Volt, hogy operaáriát énekeltetett velem.

B. G./WMN: Pár napja láttam a Történetek a konyhámból… című előadásodat, abban is remekül énekeltél.

H. B.: Persze, emlékszem, hiszen találkoztunk egy pillanatra, amikor bemutatkoztál.

B. G./WMN: Körülbelül nyolcvan ember vett téged körül akkor, és szinte mindenkivel kezet fogtál. Emlékszel rá, hogy én is ott voltam? 

H. B.: Miért, hülye vagyok én? A memóriámból élek. 

(Goti, a fotósunk, aki általában teljesen láthatatlanul dolgozik a háttérben, ebben a pillanatban harsányan felkacagott… persze mi is vele nevettünk – B. G.)

B. G./WMN: Többször is meghatódtam az előadásod közben… Nem bánatomban sírtam, hanem azért, mert mélyen megérintett.

H. B.: Remélem, nevettél is!

B. G./WMN: Nagyon sokat! Úgy éreztem, hogy a közönségből valóságos közösséget kovácsoltál.

H. B.: Minden este ilyen, hiszen a színházban ez egyfajta konszenzus: „Ti adjátok az energiát fölfele, mi meg adjuk vissza”.

Minden színházi előadás közösséget épít arra az estére, de egy önálló est duplán is. Ráadásul, ami hatalmas különbség, hogy mégiscsak a saját életemről beszélek, nem egy szerep mögött vagyok.

Ez az én életem. Az én rokonaim, családtagjaim. Az én választásom, hogy miről beszélek. Hogy mibe akarlak titeket belevonni és mibe nem. A fájdalmaim, tréfáim, balfogásaim: ez aztán pláne összehozza a közönséget. Lényegesnek tartom azt is, hogy legyen némi interakció, ezért sincs sötét. Fontos, hogy bele tudjak nézni valakinek a szemébe. 

B. G./WMN: Valóban nem jutott eszedbe előadás közben, hova utaztál egy előadás utáni éjjelen, hogy segíts Balikó Tamásnak egy Pest környéki disznóvágás csúnya nyomait eltüntetni? Kiszóltál, és megkérdezted a rendezőt, Tollár Mónikát. Ez beépített elem volt, vagy tényleg elfelejtetted?

H. B.: El hát! Persze! Az istennek se ugrott be, hogy Mogyoród. Ez is a műfajnak egy sajátja, hogy ki lehet szólni. Persze nagyon remélem, hogy nem sűrűn fordul elő. Az egészben mégis benne kell lennie a spontaneitásnak. Ez egy nagyon rendesen megírt szövegkönyv. A munkatársaim nem értették, miért görcsöltem rá ennyire a szövegre, de nagyon meg akartam tanulni. 

Ezek a szövegek könyv formájában jelentek meg a két korábbi szakácskönyvem történeteiből. Aztán Vörös Róbert dramaturggal hozzáírtunk jó párat. A színpad igényelte ezt a kicsit másfajta nyelvet.

Vannak benne olyan szófordulatok, melyekhez ragaszkodom. Közel másfél évig tartott a munkafolyamat.

B. G./WMN: Én épp a születésnapod előestéjén láttam a Történetek a konyhámból előadását. Amint beléptem, érezhető volt az ünnep előtti zsizsgés. Ott voltak a szeretteid, rokonaid, barátaid.

H. B.: A gyerekem is ott volt, meg a nagybátyám, és Zorán is, mert ő nem lehetett jelen a premieren. Akkor készültek Presser Gáborral a Demjén koncertre. Most látta először.

B. G./WMN: Gyönyörű virágcsokrot kaptál tőle és a színháztól is. A születésnapod előtt nyilatkoztál arról, hogy kicsit tartasz a felhajtástól, de én úgy láttam a videón, hogy igen jól sikerült az ünneplés, amikor a Víg társulata felköszöntött.

H. B.: Nagyon megható volt.

Persze egy 60. születésnap fontos, de maga a dolog nem érdekel. Mit tudsz csinálni? Ha ennyi, hát ennyi.

Egy születésnapon a legjobbik arcodat kellene mutatni. Magad sem tudod, hogyan állj hozzá. Nagyon drága mindenki, és senkit nem akarsz megbántani… Ezért gondoltam úgy, hogy jobb lenne minél hamarabb túlesni rajta. Ez persze igazságtalan, mert amikor ott vagy, és mindenki meghatóan kedves, az van benned, hogy meg sem érdemled. Azt a benyomást keltették bennem, hogy kedvelnek. El vagyok kényeztetve.

B. G./WMN: Nagyon sokszor elmondtad már, hogy te „nem lehettél senkinek a szeme fénye” úgy, ahogy csak egy apuka szemében ragyoghat a kislánya…

H. B.: Az anyám erre azt mondaná, hogy igazságtalan vagyok, mert igenis neki én voltam a legfontosabb, de a mi családunk elég kritikus. Ott nehéz „szeme fényének” lenni. Mivel ebben nőttem föl, valószínűleg ugyanezt képviselem a saját gyerekemmel kapcsolatban. De

ha Rozi, a lányom érezne ilyesmit, azt válaszolnám neki: evidens, hogy a szemem fénye vagy, csak „gyötörlek”, hogy minél jobban fényeskedj!

B. G./WMN: Megnéztem, melyik napon született Zorán és melyiken apukád: mindketten március 4-én, csak persze apukád korábban.

H. B.: Hát, igen, ez nagyon vicces. Egyébként az anyám és az apám között is nagy korkülönbség volt, majdnem ugyanannyi, mint Zorán és köztem.

B. G./WMN: Ráadásul az anyukád is ugyanazt csinálta, amit Zorán lánya, Sandra, csak ő nem filmre, hanem színpadra tervez díszleteket. Nagyon sok körkörösség és párhuzamosság van az életetekben.

H. B.: Ezért is olyan jó nálunk a vasárnapi ebéd, mert mindannyian tudunk miről beszélgetni.

B. G./WMN: Volt egy nagyon jó válaszod egy videós sorozatban: azonnal reagálnod kellett arra a kérdésre, hogy hol élnél legszívesebben a világon.

H. B.: Mit válaszoltam?

B. G./WMN: Azt, hogy mindegy, hol vagy, de ott is azokkal az emberekkel szeretnél élni, akikkel most.

H. B.: Ilyen jót mondtam? Egyébként ez jó válasz, különösen, hogy én adtam…

B. G./WMN: Még mindig előfordul, hogy nincs elég önbizalmad?

H. B.: Volt egy törés az életemben, amitől megszűnt az önbizalom kérdése mint probléma. Ha azt leküzdöttem, akkor az, hogy van-e önbizalmam, vagy sem, már tök mindegy. Iszonyú jó, hogy még mindig azt csinálhatom, amit szeretek.

B. G./WMN: Ez egyfajta próbatétel volt?

H. B.: Olyasmi. 

Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy annak, aki reflektorfényben áll, nem lehet semmi baja. Pedig minket is ugyanúgy próbára tesz a sors, mint bárki mást, csak a színpadon ezt nem mutatjuk meg. De akkor is minden este játszottam.

B. G./WMN: Miért kell neked ennyire erősnek lenned?