–

„Ti megkapjátok a borravalót?” – szoktam kérdezni fizetéskor a felszolgálókat, a pult mögött álló csaposokat. Nem véletlenül,  tudom, milyen a vendéglátás. Én is dolgoztam pincérként egy darabig. Rohangáltam a pályán teli tálcával, és próbáltam a nyolcadik órában is ugyanolyan figyelmes és szorgos lenni, mint a műszakom elején.

Ezért is van az, hogy szinte mindig adok borravalót – másrészt ezt a jó szokásomat otthonról is hozom. Nálunk ez valahogy mindig természetes volt. Főleg, ha a nagy családdal ülünk be egy étterembe, ilyenkor a pincérek türelmét és kedvességét mindig igyekszünk viszonozni. Persze van határ. Ha azt érzem, hogy levegőnek néznek, vagy inkább teher vagyok, mint vendég, akkor a jatt bizony a pénztárcámban marad.

Míg régen a jattos befőttesüvegbe dobáltuk az aprót, ma már egyre több helyen – kocsmákban, szórakozóhelyeken, gyorséttermekben, akár dohányboltokban – érintőképernyős terminálokon fizetünk. Ez persze praktikus: látjuk tételről tételre a számlát, és egy gombnyomással borravalót is adhatunk. És sokszor itt kezd kínossá válni a helyzet. 

Ha kapok valami kis pluszt, kedvességet, vagy a kutyám a pizzázóban egy falat sonkát, akkor mindig adok

Ma már bárhol enni vagy inni – még ha csak egy háromdecis limonádét rendeltünk is – nem olcsó mulatság. Főleg úgy, ha még a pohár árát is külön felszámolják. Ott állunk a pultnál, nézzük a piros színű képernyőt, és közben magunkon érezzük a pultosok, felszolgálók szúrós tekintetét.

„Presszionálva érzem magam, és emiatt sokszor inkább a nullára nyomok”

 – mondja a kollégám, Fanni, amikor a szerkesztőséget arról kérdezem: ki hogyan áll a borravaló kérdéséhez.