–

A világpremierrel azonos időben jelent meg a Magvető gondozásában a kötet, épp ezért annyira szoros volt a kiváló fordítóval, Vereckei Andreával a munkakapcsolat, hogy akadt olyan hiba, amelyet ő vett észre először a kéziratban.

Patti Smith nagyon nehezen engedte el a szöveget, és még az utolsó utáni pillanatokban is javított benne, de végül 2025. november 4-én megjelent a Random House-nál és itthon is az Angyalok kenyere. Amikor az amerikai kiadó kitűzte a megjelenés időpontját, még nem volt tisztában azzal, hogy ez a dátum milyen különös jelentőséggel bír Patti Smith életében.

Ugyanis épp erre a dátumra esik Robert Mapplethorpe születésnapja, és korán elveszített férje, Fred „Sonic” Smith is ezen a napon halt meg.

A 2010-ben megjelent, szintén varázslatos Kölykök című könyve jórészt a Robert Mapplethorpe-pal való, szinte karmikus kapcsolatáról szól. Többször is hangsúlyozta Patti Smith, hogy ez a mostani kötet kvázi a Kölykök „lánytestvére”. Az idei év végén 80. születésnapját betöltő Patti Smith új könyvének megjelenését egy turnéval is összekötötte abból az alkalomból, hogy épp 50 éve jelent meg a poptörténet egyik legnagyobb hatású albuma, a Horses.  

Kis személyes kitérő

Bár mindig nagyon közel állt hozzám Patti Smith világa, de abban biztos voltam, hogy Tom Waitset senki nem ütheti ki nálam a nyeregből, hiszen a húszas éveimben az ő zenéjére keltem és feküdtem. Aztán a harmincadik születésnapomra kaptam ajándékba egy nagyon jó minőségű fülhallgatót (ez 28 éve még nem volt ennyire mindennapos, mint mostanság), és amikor először hallgattam meg ezzel a fülessel Patti Smith Horses című albumát, simán „átnyergeltem” az énekesnőre.

Annál is inkább, mert Tom Waits soha nem jött Budapestre koncertezni, bezzeg Csehországban kétszer is volt, a régióból pedig még Lengyelországba is eljutott. Viszont Patti Smith mindkét magyarországi koncertjén ott lehettem: a Szigeten, 1998-ban, az első sorokban csápoltam, igazi bűverő áradt belőle. Aki ott járt, biztosan emlékszik rá, hogy a koncert hevében, már a végén, Patti Smith simán kitépte a húrokat a gitárjából, és – bocs, de nincs rá jobb szó – belebaszta az egyik erősítőbe. Ez cseppet sem volt öncélú gesztus, annyira természetesnek és hitelesnek éreztem Patti Smith szenvedélyes mozdulatát, aki mindannyiunk helyett cselekedett ott és akkor. Tombolt az energia a színpadon és a nézőtéren, oda-vissza áradt az erő. Egyszerűen nem lehetett mást csinálni.

A Müpában megtartott koncertjén pedig 2021-ben még maszkban kellett ülnünk, de ez engem nem akadályozott meg abban, hogy teljes eksztázisban, a színpad mögött lévő karzat első sorában egyedüliként állva énekeljek vele.

(Ezt a pillanatot még a HVG-n megjelent koncertbeszámolóban is viszontláthattam. Én vagyok az a piros maszkos nőszemély az egyik fotón.) Fenomenális volt! Nagyon sokszor felénk fordult, és nekünk is énekelt, akik amúgy a háta mögött ültünk.

És akkor most vissza a kötethez!

„Isten, tündérek, létezzetek! Én, a gyermek, hiszek bennetek.”

Ezt a mondatot ismételgette magában iskolába menet Patti Smith, akinek mágikus gondolkodása azóta is meghatározza a művészetét. Még csak hároméves volt, amikor arról faggatta pincérnőként dolgozó anyját, hogy „Mi a lélek? Milyen színe van?” Közel 300 oldalas, nagyon személyes könyvében felfedi a legmélyebb, legfájdalmasabb és a leghétköznapibb gondolatait is a dalszövegeket költészetté emelő összművész, aki fest, fotografál, zenét szerez és énekel. „A könyvemben csak igazságokat írtam, nem színeztem ki semmit, nem tüntettem fel magam jobb fényben” – mondta egy interjúban.

A kötet első része a gyerekkorát festi le, méghozzá annyira plasztikusan, hogy szinte látjuk magunk előtt az ötvenes évek vidéki Amerikáját.

Abszolút kirajzolódik a nehezen élő munkásosztálybeli háromgyerekes család élete előttünk: jól mintázza küszködéseiket, hogy Patti négyéves koráig összesen 11 helyen laktak. Ezek között sok olyan épület is akadt, ami szinte alkalmatlan volt a lakhatásra. 

Közben pedig megszülettek a testvérei is. Nem lehetett túl egyszerű a helyzetük, de benne mégis nagy kalandként maradt meg az egész gyerekkora.

Lefegyverző pontossággal, költői nyelvezettel ír a természetről, amellyel nagyon mély kapcsolatot ápolt, és a családjával való meghitt viszonyáról is sokat mesél. Fontos szerepet kapnak a látomásai is, mert sokszor volt a halál közelében gyerekként. A skarlát szövődményei, később pedig a H2N2 (ázsiai influenzavírus) miatti magas láz majdnem az életébe került. Talán a skarlát egyik maradványaként a tuberkulózis (tbc) is sokáig vele maradt. Hogy ne fertőzze meg épp akkor született öccsét, egy évig az anyai nagypapájánál lakott, akinek gyermektelen második felesége „meg akarta tartani” Pattit. Édesanyja sajnos jogi lépésekre kényszerült, hogy visszakapja a lányát.

Íme, az egyik kedvenc részletem az Angyalok kenyeréből, amelyben a könyvekkel való meghitt kapcsolatáról mesél:

„A hetedik születésnapomon, 1953. december 30-án anyám azzal lepett meg, hogy elvitt villamossal a Leary’s könyvkereskedésbe. Hatalmas, háromszintes épület volt, féltetővel. Az alagsorral együtt négy szint volt összesen, mind tele könyvvel, plusz egy félemelet. A gyerekkönyveket tették a legfelső szintre. Büszkén megmutattam Mr. Learynek a születési anyakönyvi kivonatomat, és adtam neki egy dollárt. Az volt a bolt üzletpolitikája, hogy a születésnapján minden gyerek telipakolhatott egy egész bevásárlószatyrot könyvvel. Anyám ott hagyott, hogy kedvemre válogassak, és elment a munkahelyére, a Strawbridge’s-be, amely csak néhány saroknyira volt onnan. Az a néhány értékes óra, könyvektől körülvéve, teljesen egyedül egy egész délelőtt, maga volt a boldogság. Mr. Leary odajött, hogy rám nézzen, és meglátta a két könyvhalmot, a kiválogatott és félretett könyveket. Jó szemed van, mondta, ahogy a kezébe vette a Karácsonyi ének puha, zöld velúrkötéses példányát, amelyre aranyozott betűkkel nyomtatták rá Dickens nevét. Anyám az ebédszünetben jött értem. Mr. Leary azt mondta, olyan sok értékes könyvet választottam, hogy csődbe megy, mire én szégyenlősen felajánlottam, hogy a felét visszaadom. Ehelyett megajándékozott egy híres Leary-könyvjelzővel, amelyen egy korabeli úriember egy piros zsámolyon állva épp könyvet választ.”

(Én is hasonlóan meghitt viszonyt ápoltam a könyvekkel egészen kicsi koromtól kezdve, mint ő, és ha a szülőhelyemen lett volna ilyen bolt, biztosan kikönyörögtem volna a szüleimtől, hogy vigyenek el oda. B. G.)

A mágikus gondolkodás egyik gyújtópontja lehetett, hogy míg anyja buzgó hívő volt, méghozzá a Jehova tanúi közé tartozott, apja abszolút az ateista nézőpontot képviselte.

Patti már nyolcéves korában tudta, hogy képtelen maradéktalan hűséggel szolgálni bármit vagy bárkit, legyen szó akár magáról az Istenről is. De folyton nyughatatlanul kereste, „milyen láthatatlan erő vezérel minket, mi az, ami visszafog, és mi az, ami előrehajt”.

„Lázadó púp”

Patti Smith egyre inkább fojtogatónak érezte a bibliaiskola merev rendjét, ahova kicsi kora járt az Istent firtató kérdései miatt, és kamaszként lerázott magáról minden kötelezettséget, hogy megkereshesse a művészetben a saját istenségét. Oscar Wilde Az önző óriás című meséjének olvasása közben ébredt rá arra, hogy a prózában is megbújhat a költészet, ettől kezdve arról ábrándozott, hogy író lesz belőle.

„Azt gondoltam, megírhatom a világ leghosszabb könyvét, és lejegyezhetem minden egyes nap eseményeit. Úgy akartam megírni, hogy mindenki, aki elolvassa, találjon benne magából valamit. Páran talán velem maradnának, mások szárnyra kapnának. Ami engem illet, én a könyörtelen nap sugaraiban fürdő, fényesen izzó földhalom peremén állva ontanám magamból a szavakat, magányos utazó, aki a gyermekkor elveszett kertjét kutatja.”

„Lázadó púp”-nak aposztrofálta ezt a megnevezhetetlen érzést, ami azóta is vele van. Tizenhat évesen olvasta Diego Rivera mexikói festő életrajzát, a kötetet az anyjától kapta ajándékba. „A könyv bizonyságtétel volt a művész áldozata, munkássága és látnoki integritása mellett, én pedig arra vágytam, hogy mindezt magamévá tegyem” – írta a memoárban.

Hosszú intermezzo

Körülbelül az itt idézett résznél ér véget a gyerekkor plasztikus és költői leírása, majd az egyharmadától az utolsó fejezetekig rendkívül csapongó, sokszor önismétlő és széles körben is ismert történetek következnek a New York-i underground világába való megérkezéséről, amit sokkal részletesebben és összefogottabban egyszer már kifejtett a Kölykök című könyvében.

Különösen az a rész keltett bennem némi visszatetszést, amelyben – mintegy mellesleg – megemlíti Patti Smith, hogy húszévesen egy alkalmi kapcsolatból világra hozott egy kislányt, akit rövid úton örökbe adott. Talán azért hasította le magából ilyen – rá nem jellemző – ridegséggel ezt a szöveget, mert maga sem tudott azonosulni azzal az éretlen, „megesett” lánnyal.

Később szinte egyáltalán nem került szóba, hogy mi is lett az első gyerekével, ám történetének legfontosabb pontján mégis újra kulcsszerepet kapott a lánya.

Ezt a részt nem kívánom felfedni, csak annyit árulhatok el, hogy katartikus pontja a könyvnek és Patti Smith életének is.

Ebben a középső etapban a magánéletéről alig ír, viszont annál több eszmefuttatást olvashatunk az őt ért – főként képzőművészeti és irodalmi – hatásokról: Jackson Pollockról, Genet színdarabjairól és Rimbaud költészetéről, de a beatnemzedék nagyjai, Allen Ginsberg és William S. Burroughs is folyton visszatérnek az írásaiban. Később pedig Bob Dylan, Sam Shephard és persze Manhattan, meg a kultikus Chelsea Hotel is szerepel a memoárban.

Viszonylag gazdag fekete-fehér képanyag segít bennünket eligazodni a különböző korszakokban. Én örültem volna, ha kicsit nagyobb méretben jelentek volna meg a fotók, de nyilván technikailag így lehetett kivitelezni, hiszen többnyire archív amatőr fotókat látunk. A borítókép viszont gyönyörű, természetesen Robert Mapplethorpe készítette Pattiről.  

Vajon miért kellenek Stohl Andrásnak A Nagy Ő rózsái?

Kult – 2026. január 27. – RB

 

Sokkal kevesebb érzelmet visz zenei pályafutásának leírásába: inkább tényszerűen, szinte szárazon, technikai szempontból tárja elénk az első fellépéseket, a lemezek felvételeinek körülményeit. Mintha nem tartaná annyira lényegesnek életének ezt a szakaszát, pedig ekkor jelentek meg azok az albumok, amelyeknek szürreális szövegeit ma is kívülről fújják a rajongók. A varázslatos dallamok és a csaknem delejes, kizárólag rá jellemző előadásmód, amely nem feltétlenül a tiszta hangokról szól, inkább egyfajta nagyon sűrű életérzést közvetít, ebben a korszakban válik védjegyévé. (Horses, Radio Ethiopia, Easter és végül a Wave.)

Színpadi vadság vs. családi csöndesség

Onnantól kap megint színt a kötet, amikor Patti Smith a férjével való különlegesen erős kapcsolódásukról mesél. 1980-ban egyszerűen otthagyta a színpadot: az undergroundnak is megvoltak a kötelező show-elemei, de ezek ellen is folyton lázadt. Így hát fogta magát, és feleségül ment Fred „Sonic” Smith-hez, (azonos volt a családnevük), vidékre költöztek, és csendesen éltek. Tíz éven át semmi másra nem figyelt, csak a fiára, a lányára és a férjére.

„Elbűvöltek az apró dolgok, a csoda, hogy a fánkon körte terem, és lepotyog a lábam elé, hogy a vadrózsa felkúszott a futtatón, és körbefonta az erkélyünket, hogy minden tavasszal visszatértek ugyanazok a galambok, és fészket raktak rá, és hogy a hajnalka, amelynek a magját a kertünk szélén elvetettem, befutotta a drótkerítést, és hihetetlen kéken virított. Szerettem kiteregetni a mosott ruhát a kötélre, ahogyan anyám tette, és később leszedegetni a ruhacsipeszeket, és a napon száradt pelenkákat és ágyneműket. Szerettem a váltakozó évszakokat, a csöndes téli havat.”

Férje bátorítására sokat írt, de keveset publikált. Családanya volt és a férje múzsája, aki az MC5-formációban játszott. Családi boldogságuk azonban még másfél évtizedig sem tarthatott, mert a férje hosszú betegség után meghalt, és

Patti Smith még nem volt ötvenéves, amikor özvegyen maradt Jackkal, a kiskamasz fiával és lányával, Jessevel, aki mindössze hétéves volt, amikor az apja elhunyt.

Most egy nagyot ugrok előre az időben, mert szeretném, ha tudnátok, hogy a nehéz és sötét időszak után mindannyian újra magukra találtak: Jack gitározott, Jesse pedig zongorázott Patti Smith müpás koncertjén. Csodálatos volt látni őket együtt a színpadon.

A lezáró fejezet a gyászról szól, de a továbbélésről is

Rengeteget perlekedik az utolsó fejezetekben Patti Smith az Istennel, a nyelvezete is megváltozik a kötetnek, újra tobzódik a gyönyörű költői képekben a prózája. Sajnos férje halála után nem sokkal imádott öccse is váratlanul meghalt, ahogy rengeteg szeretett pályatársa is. De édesanyja és apja halála is nagyon megviselte. Direkt nem azt írtam, hogy az édesapja halála, viszont nem szeretném Patti Smith minden titkát elárulni. Érdemes belemerülni a világába, mert a könyv közepén olvasható, kicsit gyorsabban befogadható, levegősebb részeket bőven kiegyenlítik az utolsó, felemelő fejezetek.

„Isten suttog a tapéta egy gyűrődésén keresztül.”

Patti Smith kénytelen-kelletlen, de túlságosan is sokszor találkozott a veszteséggel, ugyanakkor megtanulta értékelni a benne rejlő szépséget is. Megejtően képes beszélni a halálról. Én eddig is meg voltam győződve arról, hogy Patti Smith korunk egyik legnagyobb és legtisztább gondolkodója, és óriási művész, így nem csoda, hogy engem lenyűgözött az Angyalok kenyere. Világosan kiderül belőle, mennyire komplexen és érzékenyen rezonál minden létezőre, ahogy a láthatatlan lényekre is.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ideírjam a cikkem végére: semmiképp sem felejthetjük el himnikussá vált dalának refrénjét, ami Amerikában most különösen aktuális: „People have the Power!”

Both Gabi

A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Flickr/ UCLA Library Special Collections, Getty Images/ Jim Dyson/ Contributor, Wikipedia/ Bodow, Unsplash/ Nik Shuliahin