A pusztulás és újjászületés örök táncára hív a Recirquel új darabja, a Paradisum

–

Kétféle színházlátogató létezik. Az egyik felkészülten érkezik a darabra, és mindent tud az előadás koncepciójáról, a feldolgozott témáról, a kritikai visszhangról, a másik pedig örül, ha megtalálja a jegyén szereplő széket és emlékszik a darab címére. Talán nem egy ilyen beszámolóban kéne bevallanom, de mindig az utóbbi kategóriába tartoztam. És bár a szétszórtságom mindenképp fejlesztést igényel, bizonyos előnyei azért ennek a beállítottságnak is vannak. Ilyen például az, hogy ami a színpadon történik, azzal szemben nincsenek előfeltevéseim, és amit hazaviszek belőle, az kizárólag a saját szubjektív szűrőmön megy át. Aztán utólag persze mindig izgalmas végigolvasni mások beszámolóit, kritikáit, és véleményt cserélni – ám egy olyan asszociatív, szimbólumokkal teli darab esetén, mint a Paradisum, kifejezetten örülök a kezdeti „fehér lapnak”. Ez a pár sor tehát nyugodtan felfogható egyfajta disclaimerként is: szubjektív beszámoló következik, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Emberi testek, emberfeletti teljesítményekkel

A színpad közepén arannyal festett testű, félmeztelen férfi terül ki, majd hosszú perceken keresztül küzd az életéért. Hogy mi sebezte meg, nem tudhatjuk – talán egy ellenséges sereg elől menekült, talán hajótörött –, az élet és halál közti lebegése viszont egyből elővételezi a darab hangulatát. Fájdalommal, érzékenységgel, küzdelemmel teli táncot jár egy kínai rúdon, úgy hajt végre brutális fizikai erőnlétet kívánó mutatványokat, mintha csak egy tollpihét rakna arrébb. Szépen lassan kirajzolódik mögötte a darab egyik főszereplője,

egy óriási fekete lepel is: az „életanyag” – ahogy a Recirquel nevezi a szinopszisban – a darab főszereplője lesz, aminek kontextusát és jelentését a körülötte mozgó artisták formálják.

A következő egy órában hátteret ad légtáncnak, karikás számnak, handstandnak, létrászsonglőr-számnak és dobbal kísért táncnak is, pozíciójával, mozgásával utalva rá: ő is él, mozog, együtt lélegzik a darabbal.

Aki járt már Recirquel-darabon, feltehetőleg nem lepődik meg, ha azt írom: az artisták ezúttal is már-már abnormális teljesítményt hajtanak végre – mintha Vági Bencéék minden produkciójuknál fogadást kötnének arra vonatkozóan, hogy felül tudják-e múlni saját magukat.

Ami a színpadon történik, az egyszerre gyönyörű, természetfeletti és groteszk – bizonyos számoknál rendesen hallani, ahogy a közönség egy emberként hőköl hátra és félti az artistákat.

Pedig nincs mitől, a Recirquel tagjai nem hibáznak. És az hagyján, hogy nem hibáznak épp akkor, amikor én megnézem őket – de a programnaptárat elnézve nap mint nap újra végrehajtják azokat a mozdulatsorokat, amiknél a legkisebb mellényúlás is végzetes lehetne. Hát igen – ezen a ponton akaratlanul is elgondolkodik a néző, hogy vajon alázatból, tehetségből vagy kitartásból kell-e több egy ilyen rendkívüli pályához.

Az élet örök körforgása egy órába sűrítve

Na de vissza a Paradisumhoz. A darab egyik fő érdekessége, hogy úgy válik elképesztően grandiózussá, hogy szinte teljesen minimalista marad. Adott hat artista – semleges, egyszínű dresszben –, a korábban emlegetett életanyag, meg a mutatványokhoz szükséges eszközök, a többi munkát pedig a fények és a sound design végzi el. Bevállalós döntés ez egy akkora térben, mint a Müpa fesztiválterme, de kiválóan működik. Az egyszerű, de nagyon hatásos effektek tűpontosan irányítják a figyelmünket, és az artisták legkisebb mozdulatai is látványosak maradnak még a hátsó sorban ülők számára is.

A hang és fény összhatása egyszerre teremt átjárást mindenféle mennyei és pokoli világok között, és emlékeztet egy tenger alatti, titkos birodalomra.

De mi is történik a színpadon? Minek vagyunk tanúi ebben a sűrű egy órában? Bár néhány motívum talán univerzális jelentéssel bír – mint amilyen a pusztulás és az újjászületés, az élet körforgása –, a Paradisum semmit sem rág a szánkba, teret hagy a szabad értelmezésnek. Én kifejezetten hálás vagyok azért, hogy nézőként a saját aktuális életeseményeimen, tapasztalataimon át szűrhetem meg a darabot: egyaránt láthatom benne a természet és az ember viszonyát, a háború és a béke motívumait vagy a születés–elmúlás körforgását. Engem mind közül az első ránt be igazán.

Az óriási lepel hullámzásáról rögtön az emberi kultúra egyik legrégebbi toposza, a tenger jut eszembe, ami – nem véletlenül – ősidők óta formálta a hiedelemvilágot és a művészeteket egyaránt.

Ami a színpadon megjelenik, az a valósághoz hasonlóan óriási és kiszámíthatatlan: ha úgy tartja kedve, elringat és megnyugtat, ha úgy, akkor pedig gyilkol, a felszabadulást és a veszélyt egyaránt magában hordozza.

Az artisták pedig, mintha a tengeren belüli hierarchia különböző fokait testesítenék meg: a kiszolgáltatott hajótöröttől kezdve a teljes óceánt irányítani tudó szirénig mindenki feltűnik, hogy trükkjeivel újabb aspektusból mutassa meg a jelenséget. És bár mindez talán szakrális magasságnak tűnik, de közben van benne valami nagyon hétköznapi is. Az élet körforgását, az állandó változást mindenki jól ismeri – az egyszerű parasztembertől kezdve az űrkutatóig –, maximum a szavaink mások hozzá. De szerencsére ebben a darabban azokra nincs is szükség, a tánc, fény, mozdulat, hang játéka elvégzi ezt a munkát.

Artisták „balettcipőben"

Ahogy kilépünk a fesztiválteremből, nem kell pofátlanul hallgatóznom ahhoz, hogy meghalljam a többiek véleményét. A darab egyértelműen hatott: van, aki az artisták teljesítményét méltatja, más a motívumokat fejtegeti. Mögöttem egy kedves idős pár halad el, és pont elcsípem, ahogy az úr a felesége felé fordul: na most akkor ez mi volt? Színház vagy cirkusz? A kérdés jogos, a darabot – meg en bloc, a teljes társulatot – meglehetősen nehéz kategóriákba sorolni, éppen ezért alkották meg saját, új műfajokat, amit cirque danse-nek neveznek. A név magáért beszél:

a darabjaikban a cirkusz és a tánc kifejezésnyelvei keverednek, ahogy ők fogalmaznak: előbbi a szabadságot, utóbbi a formanyelvi erőt adva hozzá.

És bár korábban többször hallottam kritikákat a műfajra, amiért a kortárs tánchoz képest „túl sokat” épít a látványra –, a Paradisum megnézése után még kevésbé értem ezt. A darab hat rád – akár a niche kortárs kultúra kedvelőjeként, akár a mainstream színház szerelmeseként látogatsz el az előadásra –, a grandiózus színpadkép mellé pedig gondolkodnivalót is ad. Az persze, hogy ebből ki mennyit visz magával, már egyéni preferencia kérdése – de ha szimplán egy izgalmas, látványos élményt, akkor ugyanúgy sokat nyertél, mintha napokon át a darab szimbolikáját igyekeznél megfejteni.

Takács Dalma