–

Széles-Horváth Anna/ WMN: Említetted, hogy inkább a szemérmesebb színészek közé tartozol. A mozifilmek kapcsán kötelező eseményekkel már megbarátkoztál, vagy inkább szükséges feladatok, amiket muszáj vállalni?

Balsai Móni: Nagyon szorongok minden hasonló program előtt, de aztán mindig elérkezik a pillanat, amikor megérzem a közönségtől jövő szeretetet. Olyankor elönt a béke, a nyugalom és sikerül felszabadulnom. Képzeld, ilyenkor egy idő után még a szó is dől belőlem, és teljesen el tudom engedni a megfelelést. Mindig csak elkezdeni nehéz.

SZ. H. A./WMN: Talán jól sejtem, hogy nem az vonzott a színészi pályára, hogy a középpontba kerülj. 

B. M.: Úsztam, szertornáztam és egyikben sem voltam sikeres. Nem vagyok egyébként sem versengő alkat, és valahogy az élet úgy hozta, hogy mindkét sportágam egyéni teljesítményt kívánt, nem a csapatmunkán alapult. Végül azért is hagytam abba a versenysportot, mert az anyukám egyik kolléganője talált egy hirdetést, amiben egy alakuló drámaszakkörbe gyerekeket kerestek. Mivel szerettem szavalni, mozogni, táncolni, elmentünk mi is. A felvételin, miután előadtam a repertoáromat, kiszóltak anyunak, hogy mindenképp szeretnék, ha idejárnék. Valahogy ott éltem meg először, hogy a helyemen vagyok, megérkeztem.

Szabadságot és játékosságot éreztem – ezután már nem igazán jött más gondolatom, minthogy színész szeretnék lenni. 14 éves voltam ekkor.

SZ. H. A./WMN: Az Insta-oldalad kapcsán is mindig eszembe jut, hogy milyen jó arányban vagy egyszerre személyes, és visszafogott. Sohasem tárulkozol ki, de ha valami kapcsán megszólalsz, őszinte vagy. Kevesen tartják ezt a mértéket manapság. Tudatos vagy ösztönös dolog ez nálad?