Ki lopta el Lise Meitner Nobel-díját? – Teszi fel a kérdést mindannyiunknak Herendi Gábor

–

Kereken nyolcvan év telt el azóta, hogy 1944-ben Otto Hahn német vegyész Nobel-díjat kapott az urán atommaghasadásának feltérképezéséért. A díjat csak két évvel később vehette át, mert a szövetségesek fogságban tartották, amíg nem tisztázta magát: nem vett részt a németek atombombagyártási kísérleteiben.

Hahn büszke hazafi volt, de nem fasiszta érzelmű. Sőt, a maga módján segítette is zsidó származású tudóstársait a vészkorszakban. Közéjük tartozott közvetlen munkatársa, Lise Meitner is (korábban már írt róla Mózes Zsófi), akit ő beszélt rá 1938-ban, hogy hagyja el a számára egyre veszélyesebbé váló Berlint, és utazzon Stockholmba, hogy aztán levelezés útján folytassák a közös munkát.

Meitnert, a fizikus lángelmét összesen 48 (!) alkalommal terjesztették fel Nobel-díjra élete során, de egyszer sem kapta meg, akkor sem, amikor (1948-ban) Otto Hahn is jelölte. Hogy miért? Nem tudni. De az, hogy nőnek született, valószínűleg nagy szerepet játszott ebben.

Sorsa rendkívüli abból a szempontból is, hogy egy olyan időszakban választotta hivatásul a tudományt, amikor a nőknek ez szinte esztelenül merész küldetés volt.

Lise Meitner 1906-ban doktorált termodinamikából a bécsi egyetemen

Ő volt a második nő, akinek ez sikerült, illetve pontosabb úgy: akinek engedték. Ausztriában a lányok akkoriban csak tizennégy éves korukig tanulhattak, Lisa szülei magántanárt fogadtak, hogy eszes lányuk letehesse az egyetemi felvételi vizsgákat.

Berlinbe tanulmányút révén került. Ott nők hivatalosan még nem járhattak egyetemre, de Max Planck fizikus, bár nem tartotta sokra őket, beleegyezett, hogy Meitner hallgassa az előadásait. Berlinben ismerte meg a fiatal fizikus a vegyész Otto Hahnt, és ott is maradt mellette, a tudósok krémjét foglalkoztató Vilmos Császár Kutatóintézetben.

Tehetsége, szorgalma nyilvánvaló volt, mégis ingyen dolgozott az első időkben. Nem használhatta az épületben a vécét (csak férfivécé volt), a főbejáratot, a hallgatói laboratóriumokat sem látogathatta, egy asztalosműhelyből átalakított helyiségben kísérleteztek Hahnnal.

Az I. világháborút követően kezdték el méltányolni a munkásságát, bár kutatásait mindig Otto Hahnnal közösen jegyezte – nem vették volna komolyan, ha egyedül publikál neves tudományos folyóiratokban. Viszont azt elérte, hogy első női tagja lett az osztrák és a német tudományos akadémiának.

A nácik miatt menekülnie kellett Berlinből

Otto Hahn beszélte rá a távozásra, akivel addigra ezer szállal kapcsolódtak egymáshoz. Barátok voltak, állandó munkatársak, és a szabadidejüket is együtt töltötték, hegyet másztak, síeltek. Hahn fiának keresztanyja is a (kikeresztelkedett) Meitner volt.

Bár Cyril Gely író A díj című darabjában sejteti, hogy gyengéd, a barátságon túlmutató érzéseket is tápláltak egymás iránt, erre igazából nincsen bizonyíték. Ami viszont tény: állandóan együtt voltak. Hahn ugyan megnősült – fiatal, odaadó (és zseniális férje mellett önmagát teljesen feladó) felesége is kap egy rövidebb szerepet a darabban –, de szellemi értelemben a társa Meitner maradt.

Gely úgy meséli a történetet, hogy Hahn megpróbálta a magánéletben is magához kötni a vele ellentétben független asszonyt, de az elutasította, talán az egyik riválisa (Hahn felesége) iránti együttérzésből, talán a másik riválisa (maga Hahn) iránti dühből.

Nem biztos, hogy tisztán látunk, de azért az igazságtól sem járhatunk nagyon messze.

Herendi Gábor vitte színre a három- de inkább kétszereplős darabot a Rózsavölgyi Szalonban. A Nobel-díj átvételének napján vagyunk, a két tudós beszélgetéséből ismerjük meg a korábbi évek történéseit két különböző nézőpontból. A feleség csak percekre bukkan fel, olyannyira mellékszereplő, amennyire az életben sem oszthatott neki lapot a valójában csak a tudományért lángoló, becsvágy űzte duó.

Cyril Gely neve nem csak a színházból lehet ismerős, forgatókönyveket is jegyez, például a Csokoládéét, a Madeleine sofőrjéét, vagy Az utolsó éjszaka Párizsban című filmét, amely színpadon is látható nálunk is Diplomácia címmel (Sztarenki Pál a rendező). A díj feszes szerkezetű, ügyesen komponált, a figyelmet végig pórázon tartó dráma, nincsenek üresjáratok, nem fogod elunni magad, pedig jobbára azt látod, hogy két ember vitatkozik egy szalonban. A feszültség végig vibrál a levegőben attól fogva, hogy Hahn felesége (Szorcsik Kriszta) gyakorlatilag felkonferálja a nyolc éve nem látott Meitnert, és lesi a hatást.   

A dialógusokból felsejlő erős érzelmi szálat Herendi különféle gesztusokkal erősítette fel. A Meitnert játszó Kiss Mari úgy pakolgatja Hahn (Seress Zoltán) holmiját, mint akinek bejárása van kollégája legbelsőbb tereibe is. Amikor és ahogyan tüzet ad neki, abból egyértelművé válik, rég összeszoktak, teljes az összhang. Talán nem szeretők, de mindenképpen többek annál.

Élettársak

Ami esetükben nem közös ágyat és asztalt takar, hanem közös szenvedélyt, kielégíthetetlen kíváncsiságot, szétrobbanthatatlan szövetséget.

Kérdés, hogy valójában a történelem állt-e kettejük közé és az előítéletek, amelyek gúzsba kötötték olykor Meitnert.                    

Vagy nagyon is kapóra jött a helyzet Hahnnak, hogy egyedül arathatta le a babért – a Nobel-díjat – harmincévnyi közös munkáért, hisz a társa „csak egy zsidó, és nő is” ráadásul.

Vajon azt hiszi Hahn, hogy mint Meitner megmentője (?) nagyvonalúan kivásárolta a nő részét a közös vállalkozásból? Vagy – ahogyan természetes volt számára –, hogy a felesége beköti a cipőfűzőjét, és ráadja a szmokingját, mint egy nagyra nőtt óvodásra, a laborban is dukál neki természetesen egy Meitner-féle elme, aki segít elérni a célját?

Őszintén megdöbben Meitner felháborodásán, vagy nagyon is tudta, hogy aljas volt vele szemben? (Utóbbi verziót valószínűsíti a darab: Hahn gyakorlatilag bujkál a társa elől, hogy ne kelljen a szemébe néznie.)

A dráma egy fiktív számonkérés leirata, nem tudjuk, megtörtént-e a valóságban. Hahnt Meitner, aki mindig készségesen szolgálta, most sarokba szorítja.

A vegyésznek hosszú éveken át sikerült azzal áltatnia magát, hogy Meitner tulajdonképpen az asszisztense, a jobbkeze, aki őt a csúcsra segíti. És meg is érdemli, hogy ez így legyen, hisz korrektebben bánt Meitnerrel, mint a többség. Pont élete nagy napján kénytelen belátni, hogy ő árulta csak el igazán, és nem olyan jó ember, mint amilyennek hiszi magát. A díj pedig, amit végre megkap, egy tolvaj prédája csupán. Soha nem lenne az övé, ha nincs Lise Meitner, akit ő ugyan az interjúkban nem emlegetett, de nélküle nem értette volna meg, mit lát, mi a számok nyelvén az a maghasadás tulajdonképpen.

Eltelt, ahogy már mondtam, nyolcvan év azóta, hogy Hahn Nobel-díjat kapott. 

De egy percig se higgyük, hogy a darab aktualitását vesztette!

A Matilda-effektus ma is létező jelenség, azt takarja röviden, hogy előítélettel viseltetik a társadalom a női kutatókkal, tudósokkal, orvosokkal szemben, és sikereiket hajlamosak az emberek a férfi kollégáknak tulajdonítani, akikre szívesebben és gyakrabban hivatkoznak a szakirodalomban, és a média is többet szerepelteti őket – ergo mind szakmai téren, mind a laikusok közt hitelesebbek. (A jelenség egy amerikai nőjogi aktivistáról, Matilda Joslyn Gage-ről kapta a nevét, aki először hívta fel rá a figyelmet a XIX. század végén.)

A díj fontos dilemmái nem érnek véget a nőjogoknál. Ha nem is kap akkora hangsúlyt, mint a Meitner és Hahn közti konfliktus természete, azért megkerülhetetlen a közös felelősségük kérdése is, mégpedig az atombombagyártásban. A róluk szóló cikkekben ma is gyakran nevezik őket az atombomba „atyjának″ és „anyjának″, de ezt a titulust mind a ketten határozottan visszautasították. A kifejezetten pacifista Meitnert egyébként hívták a háború alatt Amerikába az atombombán dolgozó csapatba, de ő nem ment, és a háború után kifejezetten az atomenergia békés felhasználásának lehetőségeit kutatta. Tény azonban, hogy együttes erővel kinyitottak egy ajtót, és ezt többé nem lehetett bezárni. A maghasadást ők figyelték meg és írták le, ezzel kijelölve az atomkorszak kezdetét. 

Otto Hahn és Lise Meitner drámájának ez is a része: hogy tudósként hogyan számolnak el a lelkiismeretükkel, hiszen felfedezésükkel egy olyan fegyver elkészítésének a lehetőségét adták az emberek kezébe, amely alkalmas elpusztítani a földi létet.

Ez a morális teher, vitás emlékezet mégiscsak összekapcsolja örök időkre a két zseniális tudóst, ha a Nobel-díj nem is.

Nevüket ma közösen őrzi Berlinben a Hahn-Meitner Intézet.

Kiemelt képünket készítette: Molnár Miklós

Kurucz Adrienn