–

Ahhoz vagyunk szokva, hogy ami a moziban sikeres, annak máris jön a folytatása, aztán még egy rész, meg még egy, míg branddé, avagy franchise-zá nem növi ki magát. A Hihetetlen családdal mégsem ez történt – korunk legkreatívabb animációs csapata, a Pixar több mint egy évtizedig halogatta, hogy alámerüljön a '60-as évek miliőjét idéző, szipi-szupi-szuperhős univerzumba, és újra valódi igazgyönggyel bukkanjon a felszínre.

Nem csak egy újabb bőrt akartak lehúzni róla

Sokat kellett várni a folytatásra, de megérte! Bár nincs mit csodálkozni, hiszen a stúdió a kezdetektől tele volt eredetibbnél eredetibb ötletekkel, és nem volt rákényszerülve, hogy a korábbi sikerei farvizén lavírozzon. A fáma szerint az első kasszasiker, a Toy Story még a mozikba sem került, amikor egy közös ebéd alkalmával kiötlötték a következő négy filmjüket (Egy bogár élete, Szörny Rt., Némó nyomában, WALL-E), amelyek nemcsak a cég elkövetkező évtizedét határozták meg, hanem alapjaiban reformálták meg az animációs műfajt. A lejtmenetbe került Disney csak erőtlenül kullogott az innovatív Pixar mögött – egészen addig, míg az agresszív terjeszkedési politikára felesküdött Mickey egér szőröstül-bőröstül be nem kebelezte a vetélytársát. (A Pixar ma már a Disney vállalathoz tartozik.) 

A fúziót követően a franchise-gyár működésbe lépett, és a Pixar korábbi sikerei (Verdák, Szörny Rt.) változó színvonalú folytatásokat kaptak. Csak az utóbbi időszakban billent pozitív irányba a mérleg nyelve (Szenilla nyomában), ami most igazolódni látszik A hihetetlen család folytatásában is.

Amikor anya kézbe veszi az irányítást…

Az első rész zsenialitása abban állt, hogy bár szuperhősök repkedtek benne az égen, akik James Bondosan eltúlzott kütyüktől tobzódtak, a hangsúly mindvégig a család intézményén maradt. Négy frenetikus karakteren, akik kiegészítették egymást és tűzön-vizen át összetartoztak. Minden más másodlagos volt. Ez a folytatásban kitágul, és immár egy egész „népcsoportot”, a szuperhősöket foglalja magába.

A második rész az empátiáról és a toleranciáról mesél, hogy mindenki bátran felvállalhassa magát, legyen az szupererő, fogyatékosság, kamaszkori szerelem vagy coming out.

A család szűkebb mikrokozmoszában szerepcsere történik, a klasszikus családmodell felborul. A nő hátrahagyja a háztartást és a gyereknevelést, és családfenntartóvá lép elő. Bob, a férj pedig most háttérbe szorul – persze, csak időlegesen. Amíg a dolgok nem „rendeződnek”. Ám Bob lelki világa addig is tótágast áll, mivel a) Helen, a neje sikeres abban, amit épp – a férjénél is jobban – csinál, b) ő maga pedig szembesül a női – vagy legalábbis annak kikiáltott – dolgok nehézségeivel. Úgymint a háztartás vezetésével. A fia matekleckéjével. A kamasz lánya szerelmi életével. A legkisebb gyermek fejlődési változásaival. Nesze neked, női princípium!

Bár az alaphelyzet nem hangzik forradalmian új ötletnek, Brad Bird író-rendező játékosan kreatív megoldásokkal tudja tálalni, így egy pillanatig sem tűnik elcsépeltnek vagy kimódoltnak – ahogy feministának sem. Egyszerűen csak rámutat a dolgokra, amelyek Bob – és valószínűleg számtalan férfi – fejében rosszul vannak összemadzagolva. És közben persze dőlünk a röhögéstől! Már hogy a francba ne, amikor olyan zseniális pillanatoknak lehetünk tanúi, mint a kisbaba, Furi találkozása a mosómedvével? 

Illana, a nagylány is megjárja a kamaszkori hadak útját, amelyet a szülei egy percig sem könnyítenek meg. Mert mit tehet az ember lánya, ha a kiszemelt fiú még csak észre sem veszi? Szívzűrök, bizonytalanság, nem várt, és pláne nem kért atyai segítség, elmérgesedett gyerek-szülő viszony, önállósodási törekvés, felelősségvállalás… Ó, azok a boldog, keserves kamaszgyötrelmek!

Még a post-truth éra is bekacsint

A családtagok egyéni küzdelmein túl azonban van még egy fontos vonulata A hihetetlen család 2-nek: a média befolyásoló erejét bírálja. Azt, hogy minden további nélkül elhisszük, amit látunk és hallunk, hogy kész tényként állít be egy eltorzított valóságot, aminek könnyen az áldozatává válhatunk. Kipeckelt szemekkel, tisztára hipózott aggyal! Pedig valójában a kérdések vezetnek csak előre – sohasem a válaszok.

Szóval a Pixar ismét komolyan veszi a nézőit, legyenek azok gyerekek vagy felnőttek, miközben kacagtató gegekből és állkoppantó látványvilágból is jelesre vizsgázik.

Különösen az akciójelenetek sziporkáznak a kreativitásban és a dinamizmusban. Nincs üresjárat, de talán ezért a közel két órás játékidő kivételesen picit soknak hat, hiszen az animáció műfaján belül ezzel a leghosszabbnak számít.

Vigyázat! Nem mindenkinek ajánlott

A film ott kezdődik, ahol az előző abbamaradt, majd a történet közepén – ahol Helen szembekerül a gonosszal – váratlanul elkomorul, átvált thrillerbe, ami a kisebbeknél könnyes szemeket, és rémült pillanatokat eredményezhet. Érdemes ezen kívül komolyan venni a főcím előtt látható figyelmeztetést az erőteljesen villódzó képi és fényhatásokról – megjegyzem, nem kicsit idegesítőek.

Mindezeket leszámítva, A hihetetlen család 2 kiállja az idő próbáját, tud és mer újat mutatni, többet mondani, amellyel eszményi családi szórakozássá avanzsál.

A végére hagytam a film elején látható kisfilmet – Pixarnál ez már hagyomány –, amely Bao címen fut, és elsősorban a szülők lelki világát dolgozza meg, de jó alaposan. Témája az elengedés, a családi fészekből való kirepülés, és ebből fakadóan már a mozi első tíz percében garantált a megugró zsebkendőfogyasztás. Mind a Bao, mind A hihetetlen család 2 a műfaji kereteit feszegeti, talán abból kifolyólag, hogy az első rész célközönsége ma már felnőtt fejjel vált rá jegyet. Még ha lélekben nem is.

            Bányász Attila

Képek: Fórum Hungary, Pixar Animation Studios