–

Ez itt Hibbant-sziget, a „semmi reménytől” tizenkét napi járóföldre észak felé, a „halálra fagyástól” pedig pár fokkal délre. Ahol az év kilenc hónapjában esik a hó. A többi háromban meg a jég. Zord és sziklás hely, de igazán vendégszerető nép lakja. Nem mindig volt ez így, hosszú és rögös út áll mögöttük. A falujuk az évek során sokszorosára nőtt, boldog-boldogtalant a keblére ölelve. Nem néznek ki- vagy le senkit. Mert egységben az erő. Békességben megférnek egymás mellett emberek és sárkányok.

„Vikingpeace”

Hablaty és társasága az idők folyamán a béke szószólóivá, gyarapodó közösségük pedig a fajok olvasztótégelyévé vált. Ha egy sárkány bajba kerül, készek a megmentésére tűzön-vízen át. Bátran oda is csapnak, ha kell. Amúgy viking módra. A sárkányvadászok pedig továbbra is jó okot szolgáltatnak a viking „greenpeace-nek”, amely legfeljebb a csoportdinamikának van híján. Szerencsére bátran támaszkodhatnak a sárkányokra, akikkel szinte már össze vannak nőve. Így amikor újabb veszedelmes ellenfél bukkan fel a ravasz sárkányvadász, Mogor személyében, aki egy lépéssel mindig Hablaty előtt jár, nincs mit tenni: sárkány és viking új hazát indul keresni – akár a világ peremén túlra.

Az alkotók a történettel látszólag az önismétlés csapdájába esnek: hőseinket már megint sárkányvadászok, ráadásul egy újabb karakteres, sárkányfóbiás főgonosz fenyegeti. Tényleg nincs új a nap alatt? A sztori azonban most teljesen más irányban bonyolódik,

és ehhez a kulcs maga a főszereplő, Hablaty, akinek a trilógia egészen fantasztikus jellemfejlődési ívet fest föl. Az ifjú vikingből – előbb-utóbb – érett férfi lesz. Csak még egy utolsó lecke van hátra.

Három a viking igazság 

Közel egy évtized alatt egy nemzedék nőtt fel ezen a mesén. Az első részben nem csak egy nagyszerű barátság kibontakozásának lehettünk tanúi; ugyanúgy szólt önmagunk – és persze mások – elfogadásáról, felvállalásáról és kiteljesítéséről. A folytatás a felelősségvállalásból adott leckét. A harmadik, és egyben utolsó etap pedig a legnehezebb dologról, az elengedésről regél, és egyben az önmagunkhoz való visszatalálásról. Az Így neveld a sárkányodat egy viking srác növekedéstörténete, aki sárkányháton járja be az élet iskoláját. De nem csak a felhők felett vezet az út, olykor levisz mélyen a föld alá is.

Nem néz hülyének

Ahogy az első részben nevetve zártuk szívünkbe a pikírten önostorozó fiúcskát az ő cuki sárkányával, úgy sírtunk együtt a hirtelen felnőni kényszerülő kamasszal a folytatásban. Az író-rendező Dean DeBlois bizony messze kalandozott Cressida Cowell írott alapanyagától, de ezzel nincs is semmi baj. Saját mozgóképes univerzumot teremtett, amibe sikerült belecsempészni némi drámát is. Mert igenis helye van a gyerekmesében is olyan kényes témáknak, mint az elmúlás, a szülő elvesztése vagy egy jó barát elengedése. Ahol úgy kerülnek egyensúlyba a dolgok, hogy annak fél láb látja kárát. És úgy borul fel, hogy a hozzád közel állók tesznek rossz dolgokat.

Az Így neveld a sárkányodat nem nézi hülyének a gyerekeket. Amit ők meg is hálálnak: a szeretetükkel.

A szeretettel azonban együtt jár a veszteség. Hablaty édesapjának, a megboldogult Pléhpofának e gondolata válik az új rész vezérelvévé. A fiúnak ezzel nemcsak szembe kell néznie, de el is kell fogadnia: az élet keresztutak sorozata. Amíg a vikingek elsajátítják a csapatként való együttműködést, addig Hablaty a „társ” fogalmáról tanul meg új dolgokat. Jóban-rosszban.

Fogatlan mosolyt fakaszt

Fogatlan, Hablaty sárkánya – jól megérdemelt jutalomként – több vászonidőt és saját romantikus szálat kap a mesében. Már épp ideje volt a sárkányok térnyerésének és szabadságának, mert az emberek és „kis” kedvenceik nagy egymásra utaltsága sarkított a képen.

A szabadság mindig választás kérdése, mi pedig a Sárkányszívtől a Trónok harcán át a legújabb Így neveld…-részig levonhattuk a következtetést: az emberek még nincsenek felkészülve a sárkányokra.

Hablaty és szeretett cimbije kitakar mindent és mindenki mást a történetből. Szinte valamennyi karakter háttérbe szorul – legfeljebb a renitens ikrek, Kőfej és Fafej nyomakodnak előtérbe, vagy Bélhangos böffent be egy-egy kacagtató egysorost –, de a fényfúriáról vagy a gonosz Mogorról viszonylag keveset tudunk meg. A poénok főleg Fogatlan helyzetkomikumából fakadnak, ahogy a számára szokatlan romantikus közeggel próbál megbirkózni. A látványra nincs panasz – ezúttal is érdemes a térélményt előnyben részesíteni –, bár monumentalitásában (akárcsak a zenében és a humorban) elmarad a korábbi részektől. Annál hangsúlyosabb a mese mondanivalója. 

Akinek nem vikingje, ne vegye magára

Könnycseppek ezúttal is inkább a felnőttek szemében csillognak majd a nézőtéren. Az elengedés már csak tapasztalatból is a mi fájdalmunk, nem a gyerekeké – jobb esetben ők még csak most ismerkednek vele. Sok minden belefér a témába: az idő koptatta barátságoktól kezdve a gyerekek családi fészekből való kirepülésén át az elmúlásig, de talán mindegyik esetében elmondható, hogy korszakokat zárnak le az életünkben. És persze ablakot nyitnak valami újra, amin áttetsző függönyként táncol fájón a nosztalgia.

Szóval a Hibbant-sziget lakóitól megtanulhatjuk, hogy az otthon nem egy talpalatnyi föld, hanem a közösség, ahová tartozhatunk.

Ahol mindenki kiveszi a részét a jóból és a rosszból, és persze bele is teszi a szívét-lelkét. Mert egyedül semmit sem ér az ember (és a sárkány), de együtt, egy közös cél érdekében bármire képes. Nincsenek határok – mire jók azok? Inkább bent, mint kint tartanak –, csak a végtelen horizont, és a (szabadság)tudat, hogy bármerre elindulhatunk, amerre kedvünk tartja. Az is hozzánk tartozik, amit magunk mögött hagyunk. Hát, így neveljük a mi kis sárkányainkat!

                                                                                                         Bányász Attila

Képek: UIP-Duna Film