„A világ nem kell, de ezt a várost vittem” – Chappell Roan káprázatos világa
Amikor az amerikai Közép-Nyugat találkozik a drag queen-esztétikával
Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy Katy Perry cukormázas világát ötvözzük Cyndi Lauperrel imázsával. Megvan? Jó, akkor ehhez most adjunk egy kis amerikai Közép-Nyugatot olcsó flitterekkel, csizmákkal és Monster Truckokkal, – majd az egészet öntsük nyakon egy kis cheerleader-esztétikával. No, nem a klasszikus, szőke bombázóssal, hanem azzal, amikor a filmekben a legesélytelenebb újonc mutatja be a válogatón a legvadabb rutint. Kész? Dehogy van kész: még csak most jön a draq queen-stílus, amivel csavarunk egyet a sztorin. Na, most már kinyithatod a szemed: ő itt előtted nem más, mint Chappell Roan, a popzene egyik legkülönösebb, legimádnivalóbb jelensége az utóbbi időben. Csepelyi Adrienn írása.
–
Azonnaliság ide, kiadók és menedzsmentek oda, a soha nem látott információáradat egyik furcsa mellékhatása, hogy vannak előadók, akik a legérthetetlenebb módokon és időpontokban futnak be igazán. Már legalábbis, ha a zeneipar „hagyományos” működési módjai szerint szemléljük az eseményeket, és azt gondoljuk, hogy manapság – ahogyan régen – egy jól felépített marketingkampány elegendő ahhoz, hogy valakiből sztárt csináljunk.
Nos, ez ma már nem egészen így van. Elég egyetlen váratlanul beütő TikTok-trend, egy sorozat, és több évtizedes dalok kerülnek történetük során először – vagy épp sok idő után újra – a toplisták élére (ahogyan történt az Kate Bush vagy a Fleetwood Mac esetében). Vagy, mondjuk, egy olyan közéleti esemény, társadalmi változás, aminek nyomán megváltozik a közhangulat, s így régóta létező előadók érnek el addig nem várt sikert. Ez történt például az egyik kedvenc együttesemmel, a Bring Me the Horizon nevű metálzenekarral, amely rendkívül gyorsan reagált a Covid eseményeire egy egészen kiváló nagylemezzel (POST HUMAN: SURVIVAL HORROR), ezzel annyi ember gondolatait kihangosítva, hogy megsokszorozta rajongótáborát.
Amikor Billie Eilish 2018-ban először jegyzett Billboard-listás dalt, de még nem jelent meg 2019-es nagylemeze, a rajongók, akik rákattantak például a When The Party’s Overre, hirtelen felfedezték az előadó korábbi dalait. 2019-ben aztán kijött a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? című nagylemez, amely szintén beütött – így végül lett egy olyan időszak, amikor 12 Billie Eilish-dal volt egyszerre toplistás.
Valami nagyon hasonló történik most Chappel Roan karrierjében: bár a kritika már tavalyi, bemutatkozó nagylemezét is méltatta, úgy tűnt, elsikkad a streamingszolgáltatók információtengerében.
Áprilisban azonban kijött a Good Luck, Babe! című új dala, a hallgatók pedig ennek nyomán olyannyira rákattantak a tavalyi lemezre, mintha csak most jelent volna meg: a Hot To Go és a Red Wine Supernova is hatalmasat megy.
Járt utat a járatlanért
Pedig Chappell Roan karrierjében látszólag minden adott volt ahhoz, hogy rajt-cél győzelmet aratva fusson be: 17 éves korában, miután jelentős YouTube-sikereket aratott, leigazolta az Atlantic kiadó.
Általában az ilyen eseteknél érhető tetten a leginkább az, amikor a közösségi média és a streaming által alapjaiban megrengetett hagyományos zeneipari modell próbál lépést tartani – de se türelme, se eszköztára nincs ahhoz, hogy kifussa magát egy-egy projekt. Chappell Roan első kislemeze(i) nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Ez valószínűleg a legkevésbé sem az ő hibája volt, sokkal inkább a rendszeré, amelyben felültették őt a nagyívű, drámai dalok trendjére, amelyek – ahogy a Pitchfork fogalmazott az első lemez kapcsán – később EDM-DJ-k remixeiben válnak igazán slágerré. Ez azonban sehogy nem állt össze a youtube-os imázzsal és a kézzel rajzolt(nak tűnő), monokróm kislemezborítókkal. Szóval világosan látszott, hogy a kiadónak nincs kedve azzal foglalkozni, mit kezdjen a Chappell Roan-jelenséggel – pontosabban: hogyan hozza ki belőle azt, hogy a lány valóban jelenséggé váljon.
Ő pedig saját kezébe vette a sorsát.
Magad uram, ha…
Chappell Roan (született Kayleigh Rose Amstutz) azonban már kiskorában is pontosan tudta, hogy popsztár lesz. És nem is tántoríthatta el semmi ettől a szándékától: otthagyta a major kiadót, és újradefiniálta önmagát.
2020-as Pink Pony Club című dala egy melegklubban tett látogatásról szól, de ha úgy tetszik, lehet ez egy saját queerségét épp felfedező lány vallomása is, aki rádöbben, hogy az ő útja: a cowboykalapját strasszkövekkel kirakni, aztán fogni a bőröndjét, és elköltözni.
Ezzel nyilván rengeteg útkereső (nem is feltétlenül coming out előtt álló, csak szimplán útkereső) fiatal tudott azonosulni – az pedig, ahogyan ezután Chappell Roan karaktere kinyílt és technicolorra váltott, meghozta az áhított sikert.
Chappell Roan színes, harsány és feltűnő, akár egy drag queen. De lehet-e egy nő drag queen egyébként? Használhatja-e eszköztárában a szcénára jellemző külső jegyeket egy női előadó? Például ilyen kérdéseket is felvet a munkássága, pedig egyébként pofon egyszerű a dolog:
Chappell Roan mindenki hangja és képe, aki valaha is érezte már, hogy ő egyszerűen túl sok valahol.
Ahogyan a Hot To Go! klipjében összeboronálja az álmos Közép-Nyugatot a szexi kezeslábasban táncoló drag quenekkel, s ő közben hozza a Dolly Parton-féle cowgirl-esztétikát, úgy borul egymás nyakába zenéjében is a ’80-as évek szintipopja Kary Perry cukorkavilágával. De miért is ne lehetne valaki mindkettő?
Sőt, visszamehetünk esztétikailag egészen Mae West legendás sminkjéig, a húszas évek extravékony szemöldökéig, de akár David Bowie Aladdin Sane-korszakát is sejthetjük inspirációként – éppúgy, ahogyan a ’90-es évek „alter” énekesnőinek, elsősorban Tori Amosnak a hatását is. Chappell Roan camp – vagy ahogy nálunk mondják: giccs, a tudatos és szándékos fajtából. És nehéz nem imádni. Sokatmondó első lemeze címe is: a The Rise and Fall of a Midwest Princess önironikus és szomorkás is egyben, némi popkulturális utalással Kurt Weill The Rise And Fall of Mahagonny (Mahagonny városának felemelkedése és bukása) című operájára, amelyből a Doors révén mindenki, de tényleg mindenki ismeri a nihil himnuszát, az Alabama Songot. Chappell Roan pont azt a kívül látványosan kifestett, belül nagyon is bonyolult világot jeleníti meg, amit a dalmű: a világvége felé tartva próbálunk mentálisan egészségesek maradni és szórakozni. Miközben már azért is rendkívüli harcokat kellett vívnunk, hogy elfogadjanak olyannak, amilyenek vagyunk.
Chappell egyébként 2022-ben Olivia Rodrigo előzenekara volt, klipjei mögött pedig mindig rendkívül komoly művészi munka áll: a Casual például lényegében egy szomorkás kisfilm egy különös viszonyról, amely csak az egyik fél szerint lehetett volna több, mint „situationship”.
Chappell Roan azt mondja, úgy érzi, ezzel a furcsán jött sikerrel végre kimondhatja: neki lett igaza. Tudniillik abban, hogy egyszer úgyis befut majd. És ha már megtette, hát a lehető legstílusosabban igyekezett: lóháton, de tetőtől talpig flitterben-csillámban.
A Hot To Take-ben azt énekli: „A világ nem kell, de ezt a várost vittem” – a jelek szerint azonban nem kéne nagyon meglepődnünk, ha véletlenül az egész világ a csillámos csizmás lábai előtt heverne.
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Marleen Moise / Contributor
