A Furiosa többet tud, mint a Mad Max-sorozat jól bevált országúti dühöngése

–

A hibátlan film

Egy fiúbarátom szerint a tökéletes film ismérve a következő: van benne autós üldözés, kardozás dögivel, és mutatják a szexet (de legalább pár pucér női test felvillan két akciójelenet között). Ennek a receptnek szinte tökéletesen megfelel a Mad Max Saga (épp csak pőre testek egymásba fonódása hiányzik): a filmek java részében nem történik igazán más, mint hogy a vörös színű, sivatagos tájban a szereplők minduntalan egymásnak esnek, hol ököllel, hol karabéllyal vagy kézigránáttal, miközben olyan járműveken száguldoznak, amiket egy őrült díszlettervező álmodott meg egy metamfetaminos tripen.

Nem is van nagyon más választási lehetőségük ebben a disztópikus világban, ahol a járványok, az atomháború, és az emberiség felelőtlen beavatkozása a bolygó ügyeibe mindent hazavágott: a föld elsavasodott, a víz megposhadt, a túlélők pedig minduntalan egymás torkának esnek az életösztöntől, a mohóságtól vagy a gonoszságtól vezérelve – személyiségtől függően.

A Mad Max Saga címadó sztorija Max Rockatansky rendőr köré épül (akit három részen keresztül Mel Gibson alakított), aki miután elveszíti a családját, magányos országúti harcosként, immár

Mad vezetéknéven próbál túlélni ebben a kegyetlen világban, ahol jobb híján férgeket és gyíkokat esznek reggelire, és a folyadékhiánytól porzó vesével száguldoznak elszedni másoktól az üzemanyagot és a vizet.

Az előzmény előzménye

George Miller posztapokaliptikus világa az 1985-es, sorban a hármas számú film után (amelyben Tina Turner is a volán mögé ült, igaz, mivel ő nem tudta megtanulni a váltó kezelését, egyedüliként automata verdát kapott, de cserébe elénekelte a We don’t need another herót) egy jó darabig parkolópályára került, hogy aztán sok nehézség, és némi személycsere után (Mel Gibsontól Tom Hardy vette át a stafétabotot, és a kompresszoros járgánya kormányát) 2015-ben kapjon egy előzménytörténetet (ez volt a Mad Max – A harag útja). Ebben Max elvetődik a Sziklavárba, ahol aztán egy Furiosa nevű nőnek, és alulöltözött társainak próbál segíteni abban, hogy kiszabaduljanak a rabszolgasorból, miután levetették erényöveiket, és eljussanak Furiosa, a félkarú lány szülőfalujába, a Zöld helyre, ahol még gyümölcsöt teremnek a fák. Állítólag…

A 2024-es Furiosa: A Mad Max Saga ennek az előzménytörténetnek az előzménytörténete, ahol az kezdődik, ott ér véget ez. Azaz: végre megtudhatjuk, hogy került Furiosa távol az otthonától, mit keres Halhatatlan Joe sziklabirodalmában, hogyan veszítette el a karját és az anyját, és azt is, hogy a legnagyobb hajtóerő, ami benne munkál, az nem a remény, hanem a bosszú.

Vrümm-vrümm

Ami a road rage-et, azaz a közúti dühöt illeti, a Furiosa is méltó a korábbi részekhez, totális megőrülések vannak úton, útfélen, ezúttal is dübörög a basszusgitár a kocsi frontján, chopperektől markolón, kamionon és Bigfooton át egészen Dementusnak (Chris Hemsworth) a római hadvezérek harci szekerét idéző hibridjéig bezárólag minden megtalálható, amitől egy autómániás kisfiú a hetedik mennyországban érezheti magát. A Furiosa képi világa viszont még látványosabb az eddigieknél, egyes képkockák szinte könyörögnek a képregényes feldolgozásért. Ezúttal a cselekmény is jóval összetettebb, míg a korábbiaknál a forgatókönyv inkább a harci jelenetekre, összeütközésekre fókuszált, ezúttal egy fokkal komplexebb történetet kapunk, és a karakterek is hangyányit kidolgozottabbak.

A fehérre meszelt önjelölt kamikazeharcosok is emészthetőbb mennyiségben vetik magukat a halálba, miután olyan buzgalommal spriccelték szájon magukat krómmal, mint randira sietők a szájvizes spray-vel.

Halhatlan Joe is kellemesebb figura a 2015-ös verzióhoz képest, de lehet, csak azért tűnik annak, mert ezúttal sziklaszintről tekinthetünk rá, és nem a víz után ácsingózó, elállatiasodott pórnép szemszögéből.

Cirkuszt a népnek

Egy másik ismerősöm szerint a jó cirkuszi előadás kielégíti a család összes tagjának igényét: a gyerekeknek ott vannak a bohócok, az anyukák az erőművészen legeltethetik a szemüket, az apukák meg ámulva leshetik a kígyótestű akrobatalányt a flitteres semmi kis gúnyájában. Ez a recept ezúttal is működik, gyereknek, apukáknak ott vannak az autók és harcosok minden mennyiségben, ha pedig valaki inkább a család férfi tagjai kedvéért ült be a moziba, az most hálásan nézegetheti a leginkább Cormoran Strike-ként elhíresült Tom Burke-ön, aki ezúttal is hozza a csendesen szexi, határozott, mégis érző szívű, igazságszerető és érzékeny férfit, ezúttal két lábbal, és a kormány mögött. 

A gonosz, akinek még a plüssmackó is jól áll

A legizgalmasabb karakter azonban a címszereplőt játszó Anya Taylor-Joyon kívül egyértelműen Dementus. Chris Hemsworth a szemünk előtt fordul át a teljes őrültbe, némi filozófusbeütéssel. Ami még bájos háborodottságnak tűnhet eleinte (leszámítva persze a kéjes kegyetlenkedést), az idő előrehaladtával (ennek múlását javarészt a deresedő szakállból, és nem Hemsworth izomtömegének veszteségéből érzékelhetjük) mindent és mindenkit feláldozó, teljhatalmú úrrá növi ki magát, aki a családja elvesztése után végleg leszámolt az érzelmekkel. 

Ezzel együtt az érzékeny oldala is meg-megcsillan, nemcsak abban, ahogy a frissen akvirált lányhoz ragaszkodik – bár ebben érzékelhető némi narcizmus, hiszen úgy találja, Furiosa valójában olyan, mint ő maga –, de abban is, ahogy a legyilkolt gyerekeitől rámaradt plüssmacit hurcolássza rendíthetetlenül. Emellett ínyenc oldalát is felvillantja, amikor úgy ízlelgeti és elemzi Furiosa könnycseppjét, mint Par Excellence díjjal bíró sommelier egy ritka burgundit.

A Furiosa: A Mad Max Saga azon ritka kivételek közé tartozik, amikor az ötödik rész messze-messze jobb, mint a legelső. Csak azt a két és fél órás hosszt tudnám feledni!

Kiemelt kép: Warner Bros. Pictures

Fiala Borcsa