Hogy mi a baj az álmodozással? Hát az, hogy lassan átveszi az irányítást az életed felett – Mi már láttuk az Utolsó éjszaka a Sohóbant

–

Vidéki kislány a nagyvárosban – mindenki tudja, mit takar ez, de szokott egy kis lenéző mosoly is társulni hozzá

Magunkban ilyenkor azt gondoljuk: milyen kis naiv. Mennyi nagyravágyó tervvel és illúzióval érkezik, aztán majd hamar letörik a szarvát. Az Utolsó éjszaka a Sohóban viszont szerencsére nem ítélkezik a főhőse fölött, sőt, talán soha olyan érzékenyen, kedvesen és empátiával nem mutatták még be azt, ahogyan egy 18 éves falusi lány belevág a nagybetűs életbe Londonban, mint ebben a filmben.

Thomasin McKenzie-t (a filmbéli Ellie Turnert) muszáj a szívünkbe zárni éppen azért, mert olyan tiszta és ártatlan még, és drukkolnunk kell neki, amikor elbúcsúzik imádott nagyanyjától (Rita Tushingham), aki az anyja helyett nevelte fel (mert az fiatalon öngyilkos lett), és nekivág élete legnagyobb kalandjának: divattervező iskolába kezd járni. Még az első csetlései-botlásai is szívet melengetők és ismerősek lehetnek mindenkinek, hiszen – ahogy a filmben is elhangzik – gólyának lenni egy egyetemen még annak is új élmény, aki csak a város egyik végéből érkezett a másikba. A lányoknak pedig (bármely korosztályból) ismerős lehet az a kellemetlen élmény is, ahogyan az idősebb férfiak csorgatják rájuk a nyálukat, és az istennek sem látják be, milyen nevetségesnek és visszataszítónak tűnnek egy fiatal szemszögéből.

A film remekül bemutatja azt is, ahogyan az új közösségben kialakulnak a hatalmi viszonyok, és alattomosan elkezdődik egy kiközösítés – sokkal árnyaltabban jelenik meg mindez, mint egy mainstream hollywoodi filmben, ahol az intrikus szereplő csak intrikál, a jóságos pedig csak megszeppenten elszenvedi a bullyingot. Itt Ellie szobatársa, Jocasta (Synnove Karlsen) pontosan úgy mérgez, ahogy a való életben teszik a bántalmazók: csak minden második mondata gyilkos, és minden első támogatónak tűnik.

Ellie hamar „ciki” lesz azért, mert a retró divat vonzza, mert olyan ruhákban jár, amiket maga varr, és mert a kollégiumi életet nem egy nonstop bulizónának tekinti.

Ezek után még szép, hogy elégedetten konstatáljuk, amikor felelősséget vállalva önmagáért kiköltözik a koliból és albérletet keres, és vele örülünk, amikor megtalálja egy idős asszony, Mrs. Collins (Diana Rigg) otthonának padlásterében, ami pont az ő ízlésére van szabva: régimódi, misztikus és regényes. Ki gondolná, hogy az igazi dráma csak ekkor veszi kezdetét? Ki sejtette, hogy ebből a sztoriból egyszer csak egy Rosemary gyermeke nyomvonalán haladó horror lesz, ami már rég nem arról szól, hogy Ellie hogyan válik felnőtté, hanem valami teljesen másról? Miért kellett, hogy így legyen?

Olyan jó volt, amíg Ellie valósága (amit nehezen él meg), és az álomvilága, amibe menekült (főszerepben a delejes Anya Taylor-Joy-jal) úgy váltakoztak és folytak egybe, mint bárki más életében. És ahogy a művészek esetében ez lenni szokott: amíg az egyik táplálta, inspirálta a másikat.

Nem is lehet művész, akinek nincs ilyen gazdag belső világa, és aki nem éli meg azt ugyanolyan fontos, egyenrangú szféraként a nappali élet mellett.

Persze az is igaz, hogy mindig akadnak páran (Csáth Gézától egészen Edvard Munchig), akiken a belső látomások elhatalmasodnak és tragédiához vezetnek. Ez is egy érvényes történet, ám az Utolsó éjszaka a Sohóban esetében még csak nem is erről van szó.

Inkább úgy tűnik, mintha az amúgy nagyon tehetséges alkotók (Edgar Wright író-rendező és Krysty Wilson-Cairns forgatókönyvíró) nem bíztak volna abban, hogy egy coming-of-age sztori (vagyis felnövekedés-történet) elég erős lesz, és mindenképp csavarni szerettek volna rajta egyet. De végül nem csak csavartak, hanem átvezették egy másik műfajba, amit viszont nem sikerült komolyan vehetővé tenni, úgyhogy rásütötték: horror-vígjáték. Pedig semmi vicces nincs benne, egyszerűen csak komolytalan, olykor nevetséges.

A film felénél elveszítjük Ellie-t, mert elragadják az egyre szélsőségesebb fantáziái, és már sem aggódni nem tudunk érte, sem drukkolni neki azért, hogy kiderüljön: mégsem őrült meg, csak olyan dolgokat is lát, amiket az átlagemberek nem. Így aztán a szerelmi szál is elsikkad, és a hiperstílusos Anya Taylor-Joy is csúnyán végzi. És ami még rosszabb: az esetlegesen mondanivalónak szánt #metoo-utánérzés – hogy a fiatal lányok lelkén az idősebb férfiak nyomulása milyen mély és fájó nyomokat hagy – is torzzá válik.  

Nagyon sajnáltam, hogy a végén már csak jobbra-balra dőltem a széken, és a végét vártam. Pedig olyan jól indult minden!

Edgar Wrighttól a Nyomd, bébi, nyomd! után sokat vártam, mert (ez most is kiderül) hihetetlen jó a stílus- és ritmusérzéke, és a fiatal generáció lelkét nagyon érzi (bár ’74-ben született). Azt is külön meg kell említenem, hogy tisztelettel bánik a női testtel is: sosem ábrázolja túlszexualizáltan vagy tárgyiasítva, pedig egy ilyen film esetében, amiben a ruhák és a megjelenés központi helyet foglalnak el, ez könnyen előfordulhatott volna. Végül mégis csalódottan álltam fel a székből, mert ezt a komplex történetet sikerült a végére teljesen ellaposítani, és egy B kategóriás horrorparódiává degradálni. Pedig abban igaza van, hogy a „cukrosbácsi”-jelenség korántsem ártalmatlan tréfa. És abban is, hogy az élénk fantázia néha igencsak veszélyes lehet. Mert ha elhatalmasodik az emberen, akkor a való élettől mindinkább eltávolodik, és egyre magányosabb lesz. Előfordulhat az is, hogy a végén már azt a szépséget és jóságot sem veszi észre, ami az orra előtt van, mert nem pont olyan, mint a képzeletében. És így az ember szép lassan a saját elméje csapdájába esik.      

Gyárfás Dorka