Feleség, anya, istennő – Livia és a római császárnék felemás emlékezete

–

Liviáról (i. e. 59 – i. sz. 29) nem írt drámát sem Shakespeare, sem G. B. Shaw, és Liz Taylor sem formálta meg az alakját valamely színes, szélesvásznú hollywoodi szuperprodukció címszereplőjeként. Arra is egészen 2021-ig kellett várni, hogy egy tévésorozat abszolút középpontjába kerüljön: ez volt az Epic Drama csatornán a február óta sugárzott Róma úrnője (eredeti címén: Domina). S bizony ezt a szériát is törölték két évad után, még jóval azelőtt, hogy a sorozat cselekményében Livia elvesztette vagy elveszejtette volna császári férjét, Augustust és trónra segítette volna fiát, Tiberiust. 

„Elvesztette vagy elveszejtette”

E két évezredes talány említése már rögtön jelezheti is számunkra Livia ellentmondásos megítélését, amelynek az irtózat és a felháborodás csakúgy fontos részét képezte, akár a bámulat és a lenyűgözöttség.

Ez az asszony ugyanis kétségkívül egészen rendkívüli személyiség volt, aki tettleg alakította a történelmet egy olyan társadalmi közegben, amely eredendően elképzelni sem tudta a nők ilyesféle ambícióit.

Livia azonban, miután húszéves korában, immár férjes asszonyként és épp a második fiával terhesen összekötötte a sorsát Octavianusszal, a római politikai élet egyik főszereplőjévé vált – és alig leplezhető módon az is maradt több mint hat évtizeden át. Külsőre, a birodalmi propaganda által közvetített módon persze csupán feleség és anya – sőt: a feleség és az anya mintaképe – volt a polgárháborúból győztesen kikerülő és Octavianusból Augustusszá felmagasztosuló egyeduralkodó oldalán, ám a valóság egészen másként festett.

A gyanús társuralkodó

Livia informális módon, de többé-kevésbé egyenrangú társuralkodóként irányította a Római Birodalom államgépezetét, és ez több szempontból is nyugtalanította kora közvéleményét, s éppígy nagyban befolyásolta emlékezetének alakulását is. A nem nyilvános, de csak annál jelentékenyebbnek sejtett hatalomgyakorlás ugyanis eredendően veszedelmesnek és gyanúsnak számított, különösen mivel egy nőről volt szó.

Ráadásul az augustusi propaganda sem tudta elfedni azt az aggasztó tényt, hogy az uralkodó felesége éppen a leghagyományosabb, kötelezően elvárt szerepkörben nem tudta teljesíteni a patriarchális társadalmi elvárásokat: vagyis nem ajándékozta meg gyerekkel, majdani örökössel a birodalom urát. 

Miközben Livia vitán felül igyekezett helyzetbe hozni az első házasságából született idősebbik fiát, Tiberiust, az Augustus családjából származó potenciális utódjelöltek (Marcellus, Gaius Caesar, Lucius Caesar) szép sorban és rendszerint váratlanul elhaláloztak, a császár egyetlen gyerekét, Juliát pedig száműzték Rómából. (A nemi kilengésekkel vádolt asszonyt utóbb rögtön az atyja halála után megölték azon a kopár szigeten, ahol akkor már 12 esztendeje morzsolta napjait.) Mindezen gyászos események kapcsán a közvélemény tekintélyes része és annak nyomában az utókor is Liviát ítélte felelősnek. Ahogyan azt a nagy római történetíró, Tacitus a maga tömör stílusában megfogalmazta: Livia „a közre végzetes anya, a Caesar-házra végzetes mostoha” volt.

„Liviám, emlékezz házasságunkra, s élj boldogul!”

Az egyik verzió szerint i. sz. 14-ben halálos ágyán így búcsúzott szeretett hitvesétől Augustus. Csakhogy ismeretes a másik változat is, amely szerint a fia trónutódlását siettető asszony mérget kent a császár által utóbb elfogyasztott fügékre.

Az mindenesetre bizonyos, hogy Liviának fontos szerepe volt a szemre zökkenőmentes uralomváltásban, ám az új császárt, a nehéz természetű és sokszorosan sértett Tiberiust, kezdettől fogva feszélyezte az anyja tekintélye és informális hatalma. Így hát az Augustus végrendelete által a Julius-nemzetségbe befogadott, és özvegyként – némiképp megtévesztő módon – immár a Julia Augusta nevet viselő asszony és mord fia között kisvártatva megkezdődött a csendes, ám ádáz küzdelem. 

Tiberius az anyja befolyása ellen folytatott harcban mindenekelőtt a nyilvános elismerések megtagadása révén tette nyilvánvalóvá neheztelését. Így a frissen megözvegyült Livia a fia ellenkezése következtében nem válhatott a haza anyjává, holtában pedig – az istenné avatott Augustus nyomában – istennővé.

Az istennői rangot és nevet (Diva Augusta) már jóval Livia halála után a sokáig mellőzött és lesajnált unoka, Claudius császár biztosította számára. Ám az első császárné hírneve ettől még jócskán kétes és ellentmondásos maradt: a neki tulajdonított mérgezések, s egyáltalán – a római társadalom meghatározó köreiben csakis gyanút és rossz érzést ébresztő, nem hivatalos női hatalomgyakorlás miatt.

Épp ez utóbbi tényező intheti óvatosságra a késő utókort, hogy minden rosszat készpénznek vegyen abból, amit Liviáról leírtak a szorgosan rosszhiszemű antik történetírók, Tacitus, Suetonius és társaik.

Hiszen, ha jobban belegondolunk, szembeötlő a tény, hogy a császárnékkal általában sem igen tudott mit kezdeni a férfielvű római közvélemény. Ahogyan ezt magyarul tavaly megjelentetett könyvében (Tizenkét császár) a nagyszerű brit ókortörténész és ismeretterjesztő, Mary Beard megfogalmazta:

„…a nők megfelelő magyarázatként szolgáltak a császári döntéshozatal rejtélyeire, következetlenségeire és szeszélyeire. […] A modern média néha ugyanezt az eszközt veszi igénybe, amikor próbálja elmagyarázni a Fehér Ház vagy a Downing Street 10., vagy a brit királyi család belső működését (gondoljunk csak Ivanka Trumpra, Cherie Blairre vagy Meghan Markle-ra).” 

Így aztán mi érthető módon szinte csakis azokra emlékezhetünk kétezer év múltán, akikről lesújtóan rosszakat írtak a maguk idejében, pontosabban kevéssel a haláluk után. Ezért ismerjük ma is, tartós rossz híre (és valós szerepének esetleges túlértékelése) révén, a nimfomán Messalinát vagy a méregkeverő Agrippinát, míg a kevésbé negatív és kevésbé aktív módon beállított császárnéknak voltaképpen csak akkor juthatott némi hely a történelemkönyvekben, ha ők maguk estek véres erőszak áldozatául.

Kiemelt kép: Getty Images / Heritage Images / Contributor

WMN szerkesztőség