Az igazság relatív – Megnéztük a Goldman-ügy című bírósági drámát

–

A jogtalan ítéletekről szóló történetek általában olyan áldozatot mutatnak föl, aki sebezhető – ezzel is maximalizálva a helyzet igazságtalanságát és a közönség együttérzését. Pierre Goldman azonban ennél jóval nehezebb karakter: a francia aktivista, akiből bűnöző lett, fellebbez, miután gyilkosságok miatt is elítélték – miközben őszintén, sőt büszkén ismeri el, hogy több fegyveres rablást elkövetett –, mégsem hajlandó tanúkat hívni a saját védelmére. 

„Ártatlan vagyok, mert ártatlan vagyok”

– jelenti ki határozottan, elutasítva annak a gondolatát is, hogy a jelleméről és magatartásáról szóló tanúvallomásoknak bármi közük lenne a valósághoz. Kijelentve, hogy „undorodik” a bírósági pompától és a színpadiasságtól. Csakhogy Goldmantől sem áll távol mindez, amikor az jól jön neki: Cédric Kahn A Goldman-ügy című drámáját pedig, amely a Franciaországot megosztó 1976-os perről szól, szintén végigkíséri ez a következetlenség.

Kahn filmje a napokban került fel az HBO Maxra. Cselekménye az ügyvédi irodában játszódó rövid felütés után nem hagyja el a bíróság falait – és annak feszült kereteit –, mégsem válik unalmassá egy pillanatra sem. Bár Franciaországon kívül Goldman neve és ügye sokkal kevésbé ismert a nyilvánosság előtt, mégis közel kerül hozzánk Arieh Worthalter színészi játékának, valamint a forgatókönyvíróknak köszönhetően a karakter és a történet. Kahn és Nathalie Hertzberg korabeli újságok tudósításaiból és Goldman ügyvédeivel készített interjúkból állította össze a sztorit. A változékony természetű, mégis magabiztos Goldmanről és a múltjáról csak fokozatosan, menet közben derülnek ki részletek.

Goldman 1944-ben született a franciaországi Lyonban

Szülei emigráns lengyel zsidók voltak, akik a világháború alatt a francia ellenállás tagjaként harcoltak, válásuk után pedig apja önkényesen magához vette a fiút, elszakítva anyjától. A fiatal Goldman, bár jól tanult, erőszakos természete miatt problémás gyerek volt.

Végül alig húszéves korában belépett a kommunista pártba, majd a katonai szolgálatot megtagadva Kubába, később pedig Venezuelába ment, ahol a gerillaharcosok csoportjához csatlakozott.

Később hazatért Párizsba, azonban sem állása, sem keresete nem volt, így rablásokból tartotta fenn magát. Nem sokkal később le is tartóztatták, meggyanúsítva három betöréssel, és egy párizsi gyógyszertár kirablásával is, amiben két, a patikában dolgozó nő életét vesztette.

A képernyőn megjelenő szöveges részekből megtudhatjuk az alapvető tényeket Goldman 1974-es ítéletéről, akit végül minden igyekezete ellenére négy fegyveres rablás és a gyógyszertári kettős gyilkosság ügye miatt ítélték el, majd az ezt követő életfogytiglani börtönbüntetésről. A film azonban rögtön az ezeket követő tárgyalás jogi előkészületeibe veti bele magát.

Goldman kiszámíthatatlanságából adódóan számtalan meglepetéssel szembesíti elkeseredett jogi csapatát, amelyet Maître Georges Kiejman (Arthur Harari) vezet.

A film első jelenetében Golmannak csak a hangját halljuk: egy Kiejmannak címzett, elmarasztaló levélben – állítólagos politikai centrizmusára hivatkozva – utasítja el a szolgáltatásait, hogy aztán egy későbbi üzenetében visszavonja mindezt.

Már a bevezető sokat elárul a radikálisan baloldali értelmiségi férfi szeszélyeiről és meggyőződéséről, Kahn és Hertzberg azonban a film első felének nagy részében visszafogja magát a karakter bemutatását illetően, ennek következtében pedig sokáig egy részletgazdag, de kissé száraz eljárás részletei között sodródunk.

Amint azonban Goldman a tárgyalóterembe lép, a dráma nagyobb sebességre kapcsol

Hamar kiderül a nézők számára is, hogy a per túlmutat az ártatlanság kérdésén – amelyben egyébként a film végig törekszik semlegesnek maradni –, a fókusz a rendőrségi és az intézményi korrupcióra és igazságtalanságra vetül.

Kiejman jelenetről jelenetre vonja kérdőre a tisztviselőket és a civil tanúkat, akik azt állítják, hogy látták Goldmant, amint elköveti a gyilkosságokat – annak ellenére, hogy az egyik rendőr eredetileg sötét bőrszínt tulajdonított a tettesnek –, és ezzel fokozatosan rombolja a szavahihetőségüket, leplezi le az elfogultságukat.

A film előrehaladtával egyre nagyobb a feszültség az ügyvéd és ügyfele céljai között is: míg az egyik csupán egy ítéletet próbál megfordítani, a másik nyilatkozni akar, kiállni a nyilvánosság elé, és tömegeket állítani maga mellé.

Ez a súrlódás Kiejman türelmes stratégiai játéka és Goldman harsánysága között nem kevésbé hangsúlyos, mint a védőcsapat és a szigorú szabályok szerint eljáró ügyész, Garaud (Nicolas Briançon) közötti dinamika. Kiejman próbálkozásait, hogy lecsillapítsa Goldman gyújtó hatású közjátékait az eljárás során – például amikor a rendőrséget rasszizmussal vádolja, a sokszínű támogatói tömeg pedig éljenzésben tör ki –, sem a vádlott, sem pedig az esküdtek váratlan megszólalásai nem könnyítik meg. 

Ezekkel a részletekkel tárja a nézők elé A Goldman-ügy az igazságszolgáltatás működését – annak minden hibájával együtt

A főként hiányos bizonyítékokra és ellentmondásos tanúvallomásokra alapozott vád hamar inogni kezd, hiszen az eset hat évvel a tárgyalás előtt történt, az emberi emlékezet pedig véges. Ez a tény szinte bármelyik országban, bármelyik tárgyaláson megállná a helyét, a film messze túlmutat magán a peren.

A Goldman-ügy betekintést enged a hetvenes évek francia társadalmának működésébe, látleletet nyújt a társadalmi konfliktusokról, fajgyűlöletről, de kulturális és családi ellentétekről is. 

A film olyan hitelességgel repít vissza minket az időben, hogy a nézőnek egyáltalán nem esik nehezére elmerülni az 1970-es évekbeli tárgyalóterem eseményeiben, miközben egyértelművé válik a számunkra, hogy bár a díszlet más, ötven év alatt mégsem változott sokat a világ – legyünk akár a bíróság falain belül, akár azokon kívül.

Kiemelt képünk forrása:  Ad Vitam

Mózes Zsófi