A sorozat, ami nem az egyetemista lányok szexuális életéről szól

–

Anno azt néztük, ami volt

Ha valaki, én aztán megszállott módon tudok rajongani filmekért, sorozatokért. Kislánykoromban volt Titanic és Evita mappám, mindenféle újságokból összeszedett és apa munkahelyén kinyomtatott cikkek, fotók precízen elrendezve. Nem kispályáztam, mindent tudtam, amit az internet előtti időkben lehetett. (Ma már mennyire elképzelhetetlennek tűnik bármilyen jellegű kutatómunka internet nélkül… Ezen még mindig képes vagyok csodálkozni.)

Szóval ha véget ér egy sorozat, film, vagy egy fantasztikus könyv, kész vagyok letargiába süllyedni.

Ilyenkor nem olyan könnyű egy új sorozatba belevágni, mindegy, milyen jókat mondanak, írnak róla. Átrágtam magam a From Scratch című netflixes melodráma-sorozaton, csakis az olasz ételek imádata és a Zoey Saldana iránt érzett csodálatom miatt, de minden zenés jelenetet lenémítva néztem végig, annyira taszított az amerikai akcentussal énekelt itáliai táncdalok hamissága, és hát az egész annyira bántóan buta volt, hogy igazából nem is értettem, hogy került Saldana ilyen C kategóriás, hallmarkos színvonalú produkció főszerepébe. Biztos ő is az olasz kaja miatt… Más oka nem lehetett. Akárhogy is, azért végignéztem. 

Na de elkanyarodtam, ám nem céltalanul.

Azt próbálom érzékeltetni, hogy igenis ki lehet égni a túl nagy kínálattól. Legalábbis azoknak, akiknek ez nem volt egész életükben természetes.

Én még abban nőttem fel, hogy hűségesen kitartottam a sorozataim mellett, más választásom úgysem volt. Megbecsültük, ami jó volt, de akár olyat is megnézünk, ami nem volt akkora kedvenc, viszont az ment a tévében, végigültük hát azt is.

Ezért lehet talán, hogy önmagában azért nem kaszálok el valamit, mert nem csúcskategóriás. Ahogy a From Scratchben, úgy másban is megesik, hogy találok egy-két olyan fogódzót, ami miatt kitartok. Így esett Az egyetemista lányok szexuális élete esetében is.

A történet szerint négy lány a gimiből, az ország különböző pontjairól, teljesen különböző körülmények közül a főiskolára kerülve szobatársak lesznek a koliban. És pasiznak. Vagy nem. Ennyi.

Hát, ezzel nem mondtam sokat, ugye? Pedig nagy vonalakban tényleg nem több ennél az egész. De picit megkapirgálva a felszínt van itt még más is.

Jöjjenek a fő karakterek

Van Kimberly (Pauline Chalamet, igen, Timothée Chalamet a bátyja), az egyszerű, kedves, kisvárosi lány, aki a legjelentéktelenebbnek tűnik, és természetesen ő okozza a legnagyobb meglepetéseket.

Aztán van Bela (Amrit Kaur), a leginkább karikírozott karakter, a humorista írói karrierről álmodozó, szabadszájú, szexmániás indiai lány, aki kamaszkorában pattanásos, izzadós és szerencsétlen volt, de a hónaljbotox és egyéb kezelések hatására az egyetemre kikupálta magát, és szeretne végre pasizni és lehetőleg kockás hasúakkal szexelni.

Ott van még Leighton (Reneé Rapp), aki felső-középosztálybeli fehér, elkényeztetett, szőke cicababa és a sportösztöndíjas, fekete Whitney (Alyah Chanelle Scott), aki a hosszú távon elnöki babérokra törő anyja árnyékából kerül a campusra. Szobatársak lesznek, és a kezdeti döcögős összehangolódás után végül is legjobb barátnők, jóban-rosszban, tudjátok, ismeritek a dörgést.

Kezdjük a sorozat hibáival

A cím egyszerűen félrevezető. Mert egyáltalán nem az egyetemista lányok szexuális életéről szól. Talán arról legkevésbé. Persze, van benne szex, sokat beszélnek róla, de meg sem közelíti sem mélységében, mennyiségben, sem ábrázolásban az Eufóriát vagy a Sex Educationt.

Ebben a sorozatban a szex inkább poénok forrása, és hangsúlyosabb a jelentősége annak, hogy ki szexel kivel, minthogy hogyan. Szóval a cím alapján a sorozat csalódás lehet, és azt is megkockáztatom, hogy több olyan jelenet van benne, ami nem biztos, hogy át lett gondolva.

Például odáig oké, hogy az egyik szereplő szexmotorja ezerrel pörög, és lefekszik fűvel-fával, ráadásul büszke is erre. Rendben van, felnőtt nő, de amikor azért elégít ki egy csapat srácot, hogy elérje, amit akar, az már nem annyira menő. Főleg, hogy utána ő kerül egy szexuális zaklatás kapcsán kereszttűzbe áldozatként, és ez a konfliktus sehogy nem oldódik fel a filmben. Természetesen attól még, hogy egy nő szabadon éli a szexuális életét, ugyanúgy áldozattá válhat, csakhogy ez az egész olyan felszínesen és veszélyesen bután van elkenve, hogy a végén azt gondoljuk, ez a csaj azt se tudja, merre van arccal, mit vagy kit akar, de az tuti, hogy inkább terápiára kéne járjon, mint pucérkodós egyetemi bulikba. 

Igazából a sorozat összes nagyobb problémája egy tőről fakad: a forgatókönyv kidolgozatlan.

A karaktereket csak nagy vonalakban írták meg, nem mentek mélyebbre. Elképesztően magas labdákat nem csapnak le az írók, ami miatt komoly hiányérzetünk lehet, hiszen nem feltétlenül érthető, miért változik meg az egyik karakter egyik pillanatról a másikra, miért reagálja azt, amit.

A színészi játék egyébként rendben van. Nem mondom, hogy falhoz vágnak az alakítások, de egy szórakoztató esti kikapcsolódáshoz pont jók. Én Pauline Chalamet játékát izgalmasnak találtam, szeretem, amikor a szürke eminenciásnak szánt karakterek okoznak meglepetéseket és az általa alakított Kimberlyt nagyon megkedveltem. A mellékszereplők is jól el lettek találva, vannak vicces és támogató barátok, fura szülők, minden adott, ami ehhez a műfajhoz kell. De Emmy-díjas alakításokra azért ne számítsatok.

Gyorstalpaló: politikai korrektség

Tudom, biztos az jár a fejetekben, hogy ennyi negatívum után mi a rossebért érdemes nézni ezt a sorozatot?! Elmondom, miért néztem végig.

Akármennyire is próbáljuk felvenni (már aki) a fonalat, hogy hogyan is kell és/vagy érdemes politikailag korrektnek lenni, de sokszor tévelygünk. Tök más a társadalmunk, és a közbeszéd nálunk minden, csak nem PC. Úgyhogy bőven van még mit tanulnunk.

Ez a sorozat pedig néhol olyan, mintha egy szórakoztató oktatóanyagot néznék arról, hogy bizonyos helyzeteket és embereket hogyan kellene kezelni egy normálisabb világban. 

Például az egyik kedvencem egy több epizódon keresztül vitt szál. A színes bőrű Whitney (mindjárt megértitek, miért hangsúlyozom a bőrszínét) kiborul, mert a nevét az egyik tanársegéd folyton összekeveri a órán résztvevő másik fekete hallgató csajéval. Egy idő után nem bírja tovább, és visszajelez a tanársegédnek, hogy bocsi, de ez a másik fekete csaj neve. Erre a pasas elbőgi magát, és bizonygatni kezdi, hogy ő nem rasszista. Innentől kezdve megindul egy nagyon izgalmas, kicsit tragikomikus vergődés, amiben Whitney próbálja megértetni a pasival, hogy attól, mert ő fekete, nem az ő dolga edukálni a fehéreket arról, mi számít rasszizmusnak, és az meg már pláne túlzás, hogy neki kelljen vigasztalnia az akaratlan rasszista megnyilvánulások után a tanársegéd pasit. Rengeteget lehet tanulni ezekből a jelenetekből arról, hogy bizony a rasszizmus nem feltétlenül agresszív és direkt kirekesztő, és milyen végtelenül kimerítő ezt az érintetteknek folyamatosan magyarázni.

Aztán van még egy nagyon fontos és szerintem egészen szuperül kidolgozott szál: egy előbújás története. Az egyik főszereplő rejtőzködő leszbikus, kórosan szétszorongja magát azon, hogy milyen képet mutat magáról. Persze a coming out megtörténik előbb-utóbb, de az azt megelőző folyamat nagyon szépen ábrázolja, hogy nem feltétlenül a reakcióktól fél valaki az előbújás előtt, hanem attól, hogy ő maga hogyan fog megváltozni? Mennyiben határozza meg a személyiségét az, hogy a nőkhöz vonzódik? Ő lesz „a leszbikus csaj”? Bekerül egy közösségbe, amibe nem is biztos, hogy akar? Sodródik, vergődik, aztán szépen kinyílik, majd persze átesik a ló túlsó oldalára, ami már nincs a legjobban vezetve forgatókönyvileg, de azért bemutatták a folyamatot. Itt is

rengeteget tanulhatunk arról, hogyan tudunk valakit támogatni egy ilyen helyzetben. Mi van akkor, ha egy barátunk megosztja velünk ezt a féltve őrzött titkát, mivel segítünk a legtöbbet?

Szigorúan bűnös élvezetek

Ha úgy vesszük, egy gyorstalpaló kommunikációs segédeszköz a PC-univerzumban ez a sorozat. És emiatt nekem már megérte, mert sokat tanultam. Közben tök jól szórakoztam, fogtam a fejem, amikor előretört a szekunder szégyenérzet egy-egy szitu ábrázolásmódja miatt, de azért pont annyira tanulságos, amennyire szükséges ahhoz, hogy ne legyen pusztán üres kikapcsolódás. 

Szóval, ha épp nem tudjátok, mit nézzetek, nem feltétlenül akartok beleszeretni semmibe, de jólesne egy kis szórakozás, nem vagytok túl szőrszálhasogatók, bírjátok az egyetemi díszletek közé költöztetett tinidrámákat, nem riadtok meg az elnagyolt karakterektől, viszonylag keveset szeretnétek megtudni az egyetemista lányok szexuális életéről, ám annál többet a csetlés-botlásaikról és a PC kommunikációról, akkor ez a sorozat nektek való. 

Képek: HBO Max

Szabó Anna Eszter