Jack Nicholson, Timothée Chalamet és Dolhai Attila ugyanabban a saruban téblábolnak, mint Jézus

–

Modern Messiások

Ha holnap megérkeznének a marslakók, és egy gyorstalpalón a Newton-törvények meg a Planck-állandó mellett azt is el kellene nekik magyarázni, hogy milyen az emberek lelke, miben hisznek és miért, elég nagy gondban lennék. Azt hiszem, végül a művészekhez fordulnék: milyen motívumokat, milyen történeteket ismétlünk a kezdetek óta? Húsvét környékén nem túlságosan nehéz ezekből kettőt találni: egyrészt azt, hogy valakinek meg kell halnia, hogy a közösség életben maradjon. Másrészt azt, hogy lesz majd egy ember, aki elhozza a megváltást a közösségnek.

Ez a két állítás az emberiség legfontosabb toposzai közül való. Nemcsak Jézus történetében jelennek meg, de a trójai háború sikeréért feláldozott királylánytól kezdve az emberek érdekében halandó formát öltő indiai isten, Visnu alakján keresztül a pünkösdi király szokásáig számtalan formában találkozhatunk velük Egyiptomtól Peruig. Szép hosszú doktori értekezések, konferenciák és kutatói életutak teltek el ezek hasonlóságainak és különbségeinek részletes elemzésével, de a történet még mindig él. Beleivódott az emberiség közös tudatalattalanjába. Nem kell még csak hívőnek sem lenni ahhoz, hogy megpendítsen bennünk valamit: ez a mi történetünk. Ezért újra és újra elmeséljük és meghallgatjuk – még akkor is, ha nem tűnik fel elsőre, hogy ugyanarról a történetről van szó.

Ha azt mondom, hogy Dolhai Attila, Michael Douglas, Jack Nicholson vagy Timothée Chalamet ugyanabban a saruban téblábol a ma képernyőin, mint Jézus, elsőre talán azt gondoljátok, hogy megártott a túl sok húsvéti sonka. 

Pedig a „Dűne” univerzuma, a „Jézus Krisztus szupersztár” és a „Száll a kakukk fészkére” ugyanannak az ősi toposznak a briliáns feldolgozása.

A homokférgeken is túl

Bár azt gondolhatnánk, hogy a Dűnéről már mindent leírtak és elmondtak, Frank Herbert univerzuma annyira sokrétű, aprólékosan logikus és komplex, hogy nagyon észnél kell lennünk olvasás közben, ha semmit sem akarunk elmulasztani. Szó van itt az öntudatra ébredt gépek elleni háborúról, a monokultúrás univerzum gazdasági sebezhetőségéről, a transzgenerációs örökségekről, egy teljes bioszféra átalakításáról, génmanipulációról és a klasszikus női szerepek kínálta lehetőségekről. Azt gondolnánk, hogy ezek mai témák, de Herbert már 1965-ben felskicceli mindezt. Háttérnek. Az előteret pedig kitöltik a görög tragédiák sorskérdései – nem véletlen, hogy a főszereplő az Atreides család (a trójai mondakör hőse, a görög fővezér Agamemnón családja az Átreidészek), valamint egy évezredes jóslat beteljesítésének a kockázata.

A főszereplő Paul ugyanis látja a jövőt. Illetve a lehetséges jövőket egyszerre, hiszen a jövő a potenciális lehetőségek szövete, nem egy egyenes vonal. Vagyis nem minden és nem úgy fog megvalósulni, ahogy álmaiban látja, hiszen minden esemény befolyásolja, hogy mi fog történni. Például a saját döntései is. Minél jobban elhiszi, hogy tévedhetetlen, annál nagyobbat fog tévedni. És itt kezdődik Paul igazi küzdelme, ami mellett a legnagyobb homokféreg is eltörpül.

Hogyan maradjon életben anélkül, hogy Messiás legyen belőle? Hogyan előzze meg, hogy a körülötte feltámadó, mindent lebíró hit megölje az emberi kapcsolatait?

Hogyan legyen győztes hadvezér, amikor tudja, hogy a seregei győzelme évszázados dzsihádot szabadítanak majd az emberiségre? Hogyan maradjon ember, miközben mindenki azt várja tőle, hogy Isten legyen? Hogyan ne maradjon egyedül, ha Isten lesz? Milyen árat kell fizetnie mások megváltásáért? Hogyan másszon ki élve a saját szobra alól?

A sivatagon is túl

Hogy mennyire magányos lehet valaki, ha tudatában van egyszerre a saját elkerülhetetlen, borzalmas halálának és történelmi szerepének, arra a legjobb példa egy rockopera. Andrew Llyod Weber és Tim Rice eléggé felkavarták a zenés színház világát, amikor 1971-ben a Broadway színpadára adaptálták az evangéliumot. A Jézus Krisztus szupersztár (főleg az 1973-as film) kapcsán általában azt szokás felemlegetni, hogy a főszereplő inkább Júdás, mint Jézus, és az egész történet egy hippi vándorszínész társulat előadása a sivatagban, amiben még énekelnek is. Botrány!

Ami viszont nekem megmaradt a filmből – a Turul mozi Tatabányán valahogy elérhetőbb volt, mint a Broadway –, hogy nem értettem Jézust. Hozzáteszem: általában senki sem értette, kivéve Mária Magdolnát, számára pedig az okozott fejtörést, hogy miért éppen ez a férfi forgatja ki őt saját magából. Júdás, Péter, Pilátus, Heródes és Simon egyaránt értetlenül állnak ez előtt az apró termetű ember előtt (Ted Neeley, a Jézust játszó színész nincs 170 cm sem). Az egyik szeretné, hogy robbantsa végre ki a forradalmat, a másik, hogy húzza meg magát és a szegényekkel törődjön, a harmadik meg azt, hogy adjon valami épkézláb magyarázatot arra, miért akar meghalni.

Jézus pedig mindig mást csinál, mint amit várnak tőle: a kufárokat szétveri, a forradalmárt otthagyja, a híveivel ajnároztatja magát, és folyton kiosztja egykori jobb kezét, Júdást. Még a leprásoknak is azt mondja, hogy menjenek, váltsák meg magukat.

„Belőletek túl sok van, belőlem túl kevés” – kiabálja, amikor jóformán maga alá temeti a nyomorultak tömege. Milyen Megváltó az ilyen?

Lassan jöttem rá, hogy ez az ember elképesztően magányos. És retteg. Mert tudja, hogy mi vár rá. Mint egy csapdába esett állat. Nem ér rá jófejkedni a többiekkel, mindig máshová figyel. Van az az elképesztő, fantasztikus szám, amikor egyedül áll az Olajfák hegyén. Lemértem: 5 perc 41 másodperc mindösszesen – két olyan dramaturgiai csúcsponttal, amiből egyet is elég lenne egy életben becsületesen elénekelni és eljátszani. Jézus először próbál valami magyarázatot kicsikarni Istentől arra vonatkozóan, hogy miért kell meghalnia. Másodszor már elfogadja azt, rádöbbenve, hogy még csak a beleegyezésére sincs szükség, neki nem osztottak lapot. De azért az az utolsó mondata, mielőtt elindulna a Júdás-csókjáért: „Ölj meg akkor most. Mielőtt meggondolnám magam”. Parányi önállóság, mielőtt maga alá gyűrné a végzet úthengere.

Hogy az Úrnak mi a véleménye minderről, az nem derül ki. Nincs jelen. Nem válaszol – hacsak nem vesszük válasznak a napsugarakat vagy a nyájat terelő pásztort a film végén. Aki az alkotók emlékei szerint egyszer csak véletlenül besétált a képbe. 

És még a lobotómián is túl

1976-ban olyasmi történt Los Angelesben, amire 41 éve nem volt példa: ugyanaz a film nyerte meg a legjobb rendezés, férfi és női főszereplő, forgatókönyv és a legjobb film Oscar-díját – utóbbit producerként Michael Douglas vihette haza (és Saul Zaentz, csak a történelmi hűség kedvéért).

A Száll a kakukk fészkére első pillantásra nem is lehetne messzebb az ókori Júdeától. A nagydumás, pofátlan, vagány McMurphy, aki azért vonul be az elmegyógyintézetbe, hogy megússza a börtönt, semmiben sem hasonlít a szelíd Jézusra. Ken Kesey regénye és Jack Nicholson parádés alakítása apránként, rejtve mégis egy megváltástörténetté válik, McMurphy lassan, saját maga ellenére lesz a magukért kiállni képtelen ápoltak vezére, hangja, megmentője.

Először csak az állandó, kötelező zene ellen emeli fel a hangját, aztán lassan emelve a tétet, elindul egy olyan úton, amely egyszerre vezet a legendává válásig és az elektrosokkos kényszerkezelésig. Ezekkel a jelenetekkel elképesztő finoman tükrözi a bibliai történetet közben, tényleg oda kell figyelni, hogy az ember észrevegye a párhuzamokat.

Hiszen van itt csodatétel, megszólal a néma (Bromden az indián főnök, a narrátor), lassan összeáll a modern apostolok serege –pont tizenketten – és persze halászni indulnak. Aztán az egyikük áruló lesz, és összeroppanva megöli magát, a többiek pedig szétszélednek, és viszik magukkal a történetet.

Ismerős, ugye? De Kesey rá is segít a párhuzamra: amikor McMurphy viccelődik az elektródákat látva, amivel megpróbálják belőle kiölni a bátorságot, rákérdez: „Töviskorona lesz?”

Itt azonban nincs feltámadás. McMurphy csak úgy tudja megmenteni a többieket, ha ő maga rámegy. „Meg nem állíthatjuk, mert mink visszük rá… mink működtetjük már hetek óta, mink tartjuk meg egyenesben, mikor a lába rég kiment volna alóla, mink kacsingatunk, mink vigyorgunk vissza magunkra, mert belőle már a kedvet az arénázáshoz rég kigyilkolta a két elektród.” 

Meg kell halnia, hogy a legenda élhessen.

Mindhárom változatra igaz – bármennyire is mást érez mindegyik kiemelendőnek az eredeti történetből –, hogy az igazi happy end elmarad. Feltámadásban elég gyérül állnak ezek a modern olvasatok. A Dűne Messiása – spoiler! – szembefordul a saját mítoszával és inkább választja a vakságot. A hippibuszba visszaszáll az előadás összes szereplője, – még az öngyilkos Júdás is –, csak Jézus marad ott egyedül a kereszten. McMurphyt pedig – illetve azt a roncsot, ami a lobotómia után maradt belőle – megöli legjobb és leghűségesebb tanítványa, mielőtt elindulna a szabadságba. Azon az úton, amit egykor még ő mutatott meg neki. 

És arról sem esik szó, hogyan viszonyulnak az áldozathoz a megváltottak. Ha lenne beleszólásuk, vajon beleegyeznének-e, hogy valaki más szörnyű, fájdalommal teli halált haljon azért, hogy ők elnyerjék a megváltást?

Talán egyszer valaki megírja ezt is.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ rudall30; InterCom

WMN szerkesztőség