Fele lett, maradhat? – A Dűne Denis Villeneuve rendezőnek sem fér föl a vászonra

–

„Por ës homou”

A Dűne című regény alapötlete, meglepő módon, valóban a homokdombtól származik: 1957-ben egy amerikai újságíró az oregoni Florence lakóinak a homokdűnék elleni elkeseredett küzdelmét tervezte papírra vetni. Hogy cikk helyett hogyan született belőle könyv? Ahhoz hatévnyi kutatás és egy isteni sugallat kellett; utóbbihoz pedig egy intellektus, aki felfogja, és e látszólag szárazon pergő miazmából homokvárat emel. Az újságírót Frank Herbertnek hívták, aki ezzel megteremtette az ökológiai science-fictiont. Kollégájával, Isaac Asimovval (lásd Alapítvány-sorozat) egyetemben pedig lefektette egy olyan zsáner alapjait, amely nem a technológiát, hanem a társadalmat helyezi a középpontba.

Van benne valami törvényszerű, hogy két, megfilmesíthetetlennek bélyegzett tudományos-fantasztikus történet adaptációja, mint amilyen Asimov Alapítványa és Herbert Dűnéje, ugyanabban az évben mutatkozik be a közönség előtt. Előbbin most először próbáltak fogást találni a filmesek (az Apple TV Pluson láthatod a végeredményt), míg utóbbinak az évek folyamán többször is nekiugrottak. Sikertelenül.

Ami nem fér föl a vászonra

Alejandro Jodorowsky filmrendező 1975-ben európai köntösben vitte volna filmre a sztorit Salvador Dalíval, Mick Jaggerrel és Orson Wellesszel. A Pink Floyd készítette volna a filmzenét. A megalomán, spirituálisan szürreális opus játékideje 14 órát ölelt volna fel, ami persze így nem kellett a stúdiónak. Nem úgy a rajzművész Moebius közreműködésével készült, képregénynek beillő, terjedelmes story board, amelyen később fél Hollywood élősködött, és kreatív ötletei sorra visszaköszöntek a Star Warstól a Terminátorig. 

David Lynch rendező, miután visszautasította George Lucast, és vele a Star Wars-trilógia harmadik epizódjának, A Jedi visszatérnek a rendezői székét, kapva kapott az alkalmon, hogy Frank Herbert irodalmi alapanyagából saját űreposzt fessen a szélesvászonra. Ám a filmstúdió nyomása ellehetetlenítette a munkát, a vágással pedig teljesen átszabták Lynch művészi koncepcióját, aki a végeredményből, köszönte szépen, már nem kért. 1984-ben napvilágot látott ugyan a Dűne-film, de közel sem lett akkora siker, mint a Star Wars – nem csoda, hiszen a megkurtított cselekmény megnehezítette a befogadását.

A millenniumig a Dűne parkolópályára került, aztán a Sci-Fi Channel készített belőle egy négy és fél órás minisorozatot, ami politikai thrillerként jobban megállta a helyét, mint sci-fiként. De vajon miért ilyen nehéz ezt a könyvet filmre vinni?

Sorok között

Frank Herbert sok mindent belesűrített a sci-fi regényébe. Maga az alapsztori egy királydráma, árulással és vérbosszúval, illetve egy messianisztikus felemelkedéstörténet. Ezt a cselekményt vallási, pszichológiai, politikai, ökológiai és filozófiai szálak szövik keresztül-kasul. Asimov Alapítványához hasonlóan Herbert nem a tetteket, hanem azok következményeit veszi górcső alá.

Mint a Trónok harcában, amikor a csata után kapcsolódunk be a történetbe. A dialógusok pedig nagyobb súllyal esnek latba a leíró részeknél.

A Dűne elképesztően részletgazdag világgal szolgál, az irodalmi világépítés iskolapéldája – ezért is hasonlítják előszeretettel J. R. R. Tolkien művéhez, A Gyűrűk Urához. Herbert autokráciája arra az alapvető gyengeségünkre világít rá, hogy karizmatikus vezetőket emelünk piedesztálra, és egy emberként állunk be mögéjük. Történetében a vallás, a politika és a hatalom összefonódását vizsgálja. Egyben bemutatja, hogy egy bolygó ökoszisztémájának kényes egyensúlyi rendszerére milyen hatással lehet a legapróbb változás is. Az ember, a földrajz és az éghajlat kölcsönösen hat egymásra. Fél évszázad is kevésnek bizonyult hozzá, hogy ezt Herbert az irodalmi homokozószettjével a fejünkbe lapátolja. Most nézd meg, hol tartunk: a saját lábunkban botlunk át a globális felmelegedés kapuján.

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez egy futurisztikus történet! Nem, Herbert rólunk írt. A mai ember gyarlóságát, gyengeségeit és erősségeit sorakoztatja föl, minden következményével egyetemben.

Jól megfűszerezett cselekmény

Az emberiség birtokba vette a galaxist: megvetette a lábát minden lakható bolygóján, gyarmatosította minden élhető világát. E kiterjedt csillagközi birodalmat csak erős kézzel lehet kormányozni. Az autokratikus rend élén a császár áll, akinek törékeny békéje három pilléren nyugszik: a politikát irányító nemesek tanácsán, amelynek neve Landsraad; a semleges Űrligáén, amely az űrutazásért felel, és ezzel befolyással van a bolygóközi kereskedelemre; valamint a Bene Gesserit ősi rendjén.

A Landsraad legbefolyásosabb nemesi házai az Atreides és a Harkonnen, amelyek között állandó feszültség lappang. Ezt a szakadékot csak elmélyíteni látszik a legújabb uralkodói döntés: az évtizedek óta a Harkonnenek tulajdonát képező Arrakis nevű bolygót az Atreides-ház felügyelete alá helyezi. Az Arrakis, amelyet Dűnének is becéznek, pici, sivatagos bolygó, ahol a legnagyobb érték a víz, és őshonos homokférgeit istenként tisztelik a helybeliek. Azonban van itt még valami, ami csak itt található, sehol máshol a galaxisban: a fűszer, amely nemcsak meghosszabbítja fogyasztójának az életét, hanem rövid távú jövőbelátást is lehetővé tesz, ezért nélkülözhetetlen a csillagközi utazásban.

Akié a Dűne, azé a gazdasági hatalom. Már ha képes kitermelni.

Az Atreides-klán elkezd berendezkedni az Arrakisen, de a korábbi gazdáik sanyargató rémuralma alatt nyögő, sivataglakó fremenek nem látják szívesen az újabb idegeneket. Leto Atreides herceg azonban nem hódítani és kifosztani érkezett. Szövetségeseket keres.

„Megkérdezte, szerintem mit jelent uralkodni. Azt feleltem, hogy az ember parancsol másoknak. Erre azt felelte, nemcsak tanulnom kell, de felejtenem is van mit.”

Ebben nyújthat segítséget számára a fia, Paul, akiben a helybeliek a messiásukat vélik felfedezni. Vallási áhítatuk mögött több van, mint gondolnánk, és köze lehet hozzá az édesanyjának, Lady Jessicának is, aki korábban a Bene Gesserit rendjének tagja volt. De mi az a Bene Gesserit? Az Atreidesek feje fölött átcsap az árulás hulláma, és egy gyilkos összeesküvés közepén találják magukat.

A férfi a fej, de a nő a nyak

A Bene Gesserit egy ősi rend, amely évszázadok óta manipulálja a háttérből a valláson és a politikán keresztül az eseményeket. Minden tagja nő, akik különleges képességek birtokában vannak. Leghatásosabb eszközük a Hang, amellyel engedelmességre kényszeríthetnek bárkit. Rendkívüli megfigyelőképességük révén úgy olvasnak a testbeszédből, mintha ismernék a másik gondolatait.

„– Egyszer majd taníts meg erre – mondta a herceg. – Nem tudom, hogy csinálod, hogyan tudod elhessegetni az aggodalmadat és a gyakorlati dolgokkal törődni helyettük. Biztosan valami Bene Gesserit-képesség.
– Női képesség.”

Pault, akit anyja, Lady Jessica vértezett fel a rend tanításaival, különös álmok nyomasztják. Jövőbelátó képessége azonban más, mert ő olyan „utakat lát, amelyeken el lehet indulni”.

„Az idő szélesen terül el az ember szeme előtt, ám amikor átkelsz rajta, keskeny kapuvá szűkül.”

Egyetlen döntés képes a jövő egészét megváltoztatni. Pault éber álmaiban a „legvalószínűbb eljövendő lehetőségek” kínozzák. Túl hamar kényszerül felnőni, de készen áll. A legjobbaktól tanult. A herceg a vallást lovagolja meg, majd frissen szerzett hatalmával meghódítja a politika porondját. Miközben másokat manipulál, egyben szenved is a kétségektől, és a regény e mélysége – olvasója előtt minden karakter nyitott könyv, akik olykor mást gondolnak, mint amit mondanak – teszi föl Herbert munkásságára a pontot.

Félbetépve

Denis Villeneuve kamaszkorának legnagyobb olvasmányélménye a Dűne. Amikor 2010-ben a Felperzselt földet forgatta a jordán sivatagban, feltűnt neki, milyen eszményi hely lenne leforgatni a kedvencét. Amikor a Szárnyas fejvadász folytatása után felkérték a rendezésre, csak két dolgot kötött ki: hogy két epizódra bonthassa az adaptációt, és eredeti helyszíneken forgathasson. Így tért vissza Villeneuve egy évtized után Jordániába, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát. Na és persze hozzánk is, Budapestre, hiszen, akárcsak előtte a Szárnyas fejvadász 2049, ez a film is részben nálunk készült el.

Bár minden technikai lehetőség rendelkezésére állt a forgatáshoz, élete legnagyobb feladataként élte meg.

Két és fél évig mindennap ezzel a mérhetetlen teherrel kelt és feküdt, amelyet egy megfilmesíthetetlennek tartott kultklasszikus elvárásai gördítettek rá. Teljesen a könyvre támaszkodott.

A Dűne első része Paul Atreides és a világa bemutatására koncentrál. Megismerjük belőle az univerzuma törvényszerűségeit, viszonyait és konfliktusait. Az egész epizód tulajdonképpen egy elnyújtott nyitány: pont olyan monumentális, mint a díszletei vagy a grandiózus látványvilága. Villeneuve éppúgy lehengerel, mint ahogy Christopher Nolan teszi azt a filmjeiben: audiovizuális orgiája kalapácsként döngöli bele nézőjét a székbe.

A Dűne valódi moziélmény, amit tényleg érdemes minél nagyobb vásznon megtekinteni. Ugyanakkor a rideg, szinte fennkölt ünnepélyessége távol is tart magától. Szemben a regénnyel, amelyben mindenki nyitott könyv.

Ezt azt ellentmondást a nagy formátumú színészek rutinjával próbálja feloldani, akik hemzsegnek a film fő- és mellékszerepeiben. Timothée Chalamet önmagát kereső főhőse elől ellopja a show-t az édesanyját alakító Rebecca Ferguson Lady Jessica karaktere. Anya, barát, élettárs, ágyas, vezér, harcos és mindenekelőtt nő, aki annyi arcot és annyi érzést villant fel, ahány szerepet, és kivétel nélkül mindegyik hihető. Mindenki más eltörpül mellette, még Jason Momoa papírmasé Idahója vagy Oscar Isaac sokkal fajsúlyosabb hercege is. Chalamet csak a végére talál magára a figurájával egyetemben, pont akkor, amikor beindulnának az események… de hirtelen véget ér a film. 

Münchhausen báró nyomdokain

Bár a vége főcím váratlanul ér, Villeneuve-nek azért sikerült egy ívet húznia a cselekménnyel. Így talán kevésbé érzi becsapva magát a néző, szemben például a Mátrix 2. részével, ahol mintha a legizgalmasabb rész közepén fogyott volna ki a film a vetítőből. Mindamellett óriási hibának tűnik a stúdió részéről, hogy a bevett szokás ellenére nem forgatták le egyben a két filmet, ami már csak költséghatékonysági szempontból is kifizetődőbb megoldás lett volna. Az, hogy az első epizód sikerétől teszik függővé a folytatást, ebben a mai HBO kiMAXolt streaming-hibrid moziőrületben könnyen teremthet egy fél-Dűne filmet. Arra meg ki kíváncsi? Őszintén szólva, ennél nagyobb blamázst el sem tudnék képzelni!

Az első rész így önmagában legfeljebb a rajongóknak szerezhet örömet. Akkor most Villeneuve saját magának csinált filmet? Szóval miért üljek be egy olyan történetre, amelyet csak félig mondanak el?! Pont azért, hogy legyen folytatása!

Ami most veszélybe is került, mivel jóval a mozis és HBO MAX-os premier előtt kikerült az első rész HD-minőségű változata a kalózoldalakra. Ezzel pedig maguk a nézők dobják az utolsó lapát földet a produkcióra.

Kár lenne ezért a történetért, amely ennyire a jelenben gyökeredzik. Az elmaradott régiók természeti kincseinek idegen hatalmak általi kifosztásában benne rejlik az egész közel-keleti párhuzam, nem beszélve a harácsoló elit és a nélkülöző tömegek közt egyre szélesebbre nyíló ollóról. Igen, ezek vagyunk mi, akiknek a szeme előtt az ökológiai katasztrófa árnyékában is egy új autó vagy a trendibb mobiltelefon lebeg. Fogalmunk sincs, hogy mit jelent egy csepp víz a sivatagban. A biodiverzitásnak búcsút intve hamarosan mi is egy dűne tetején találjuk magunkat, egyedüli férgekként a Föld nevű homokozóban. Ez itt nem lehet a vég, én kíváncsi lennék a teljes történetre! Úgyhogy tessék elmenni homokozni a moziba!

Bányász Attila

Képek: InterCom