Így üzenheted meg, hogy szereted: a hímes tojás titkai

–

Az idő sok mindent megváltoztat, a (nép)szokásokat is. Ma már nem igazán járnak az emberek locsolkodni. A kisfiúk azért néhol megöntözik anyut, apuval is elmennek a nagyihoz meg az unokatesókhoz, de igazság szerint mindenki annak örül a legjobban, ha elő se kerül a kölnivíz. A hímes tojást pedig már rég felváltották a csokitojások, sokszor pedig inkább pénzt adnak a kisebb locsolóknak.

Ettől függetlenül a gyerekek sokszor festenek tojást az iskolában, a kézműves foglalkozáson, vagy akár otthon is, de mára feloldódtak azok a tradíciók is, amelyek meghatározták a húsvéti tojás díszítését. A boltokban kapható festékekkel bármilyen színű tojást varázsolhatunk, és a tojásfestős csomagban sokszor matricákat is találunk, hogy még könnyebb legyen a tojások díszítése. A gyerekek gyakran csak filctollal rajzolnak a tojásra, vagy hevített zsírkrétával pöttyözik ki az alkotásaikat. A bátrabb családokban tojásbatikolással, karcolással is próbálkoznak, természetes festékként hagymahéjat, esetleg kurkumát használnak, mert ezek adják a legszebb színeket.

Ám a hagyományos módon, forró viasszal, gicával leginkább csak múzeumpedagógiai, illetve a kézműves foglalkozásokon dolgozhatunk, ahol jobbára azokat a mintákat írják a tojásokra, amelyek évszázadok óta generációkról-generációkra hagyományozódtak a magyarlakta területeken.

Színes piros tojások

A tojás ősi termékenységszimbólum, a teremtést, az életet, majd később, a keresztény kultúrkörben a feltámadást szimbolizálta. A világtojás megjelenik a hindu mitológiában, a finn Kalevalában és több más teremtésmítoszban is. Az ősi egyiptomi, pompeji vagy az avar-, illetve népvándorláskori sírokban is találtak festett, karcolt, esetleg kőből faragott tojásokat vagy azok maradványait, és némelyik díszítése igen hasonló azokhoz a mintákhoz, amelyeket még a XX. században is használtak, elsősorban Erdélyben.

Egészen a múlt századig csak pirosra festették a húsvéti tojásokat. Nemcsak azért, mert nem volt vegyi alapú festékük, és a hagyma héjával nagyon szép mélyvörös színt lehet festeni, hanem azért is, mert a piros az élet színe, és Jézus feltámadását jelképezte.

Molnár V. József, aki a magyar díszítőművészet jelrendszerének kutatásával foglalkozott, azt írja, hogy Csíkménaságban a piros héj Krisztus elhullajtott vére, alatta a belső, festetlen fehér rész pedig a verejtéke. A körmendiek azt tartják, amikor Jézust keresztre feszítették, odament hozzá egy asszony, kötényében tojással. Egy pötty vér cseppent a tojásra, és az nyomban megpirosodott.

Nagyon izgalmas a Gömörben, illetve Szatmárban és Beregben gyűjtött „aranytojások” jelképisége is. Ezeket a tojásokat is pirosra festik, és festés után forró viasszal írókázzák meg, majd aranyszínű festékporba forgatják. Az aranypor beleragad a viaszba, így a vörös tojáson arannyá válik a mintázat. Makoldi Sándorné néprajzkutató szerint, aki a téma jeles szakértője, az aranytojások így valójában nemcsak az élet, hanem a Nap feltámadásáról is üzentek egykor. 

A XX. század elején már megjelentek a vegyi színek, így a sokszínű tojások is, ám ezeket sem ötletszerűen használták. Malonyai Dezső 1909-ben publikált összefoglaló néprajzi gyűjteményében arról számolt be, hogy a székely és a csángó asszonyok minden színhez jelentést társítottak.

A piros az élet, az öröm színe, Jézus kiontott vérét is jelképezi. A zöld a tavasz és a reménység színe. A kéket magyar gyásznak is nevezték. A lila a bűnbánat színe. De akármilyen színű volt a tojás, akár „feltűnően sárgított, oláhos”, mindegyiket piros tojásnak nevezték. 

Alsó-, és felső világ

A hímes tojás formájából adódóan egy térbeli jelrendszer: mást látunk, ha felülről, vagy ha alulról nézzük, és ahogyan körbeforgatjuk, új és új képes jel tárul elénk.

A néprajzkutatók megfigyelték, hogy a tojásíró asszonyok először általában a tojás „osztásával” kezdik a minták írását, egyfajta koordináta-rendszert kialakítva. Először felülről lefelé, függőlegesen húznak vonalat, majd a tojás középvonalán egyet. Ez az osztás megegyezik a sámándobok mintázatával, amikor is a vízszintes vonal a felső-, égi világot választja el, az alsó, emberi világtól.

A függőleges osztás pedig az életfát jelöli, amely összeköti a szellemi és a materiális világot.

A néprajzi gyűjtések leginkább a XX. században indultak el, és ekkorra már a jelek ősi nevei feledésbe merültek, de éppen az alapjelnél, a világ felosztását jelölő, egymást metsző vonalnál maradt meg sok helyütt a „dobverős” elnevezés, amely a kutató szerint jelzi, az ősi, pogány hitvilág jelenlétét. Ebben a koordináta-rendszerben jelentek meg az egyéb minták, leginkább a vonalak metszéspontjából kiindulva. 

Hímek, minták, jelek

A mintáknak egykor ismerték a jelentésüket is. Nem véletlenül használták a tojásfestésre az „írás” szót. A tojásokat „írták”, és a jeleket olvasni is tudták, ám ennek ellenére Makoldiné arra figyelmeztet, hiba lenne ezeket a jeleket „kiszótárazni”, mert egy-egy motívum önmagában kevéssé-, vagy csak alapszinten értelmezhető, a jelentését mindig meghatározta az a motívumkörnyezet, amiben megjelent. Ennek ellenére tanulmányaiban ő maga is értelmezi a motívumokat, amelyek legtöbbször túlmutatnak a megnevezésükön vagy éppen a konkrét látványon.

A „gereblyés”, „vízfolyásos”, „kígyós”, vagy éppen az indákból felépített „rákfarkas”, forgószerű ábrázolások mind az energia áramlására, a Nap megújulására, a teremtőerő megerősödésre utalnak. Rendszeresen megjelennek akár önmagukban is, térosztás nélkül, a virágmotívumok, amelyek szintén a tavasz közeledtét, a kinyílást, a megújulásra való nyitottságot jelzik.

„Aki gyakorolni tudja, annak a tojásírás szinte meditáció – írja Makoldiné –, hiszen, mint láttuk, elgondolkodik a tér betöltésén, a semmiből teremti meg a világát azzal, hogy befogja, felosztja, körülhatárolja, a világ teremtését éli át újra.

Teremtés az is, amit rajzol a létrehozott »erőközpontokban«, virágot, rozettát, azaz Napvirágot, és négy levelet, amit ma a szerencse négylevelű lóheréjének is nézhetünk. Nem mindegy, mit rajzol, mert, mint a kimondott szó, a vizuális kívánság is úgy válik be, amint rajzolta, a tavaszünnep, a húsvét kapcsán.” 

Bűvös tojások

A tojásokra rajzolt jelek tehát üzenetet hordoztak, és a lányok az őket meglocsoló fiúknak vagy férfiaknak adták ajándékul. Nem csoda hát, hogy a húsvéti tojáshímek között jócskán találunk szerelmi jeleket is. 

Ilyen szerelmi vagy termékenységvarázsló jelekként értelmezhetjük a nyitott kelyhű virágokat, leginkább a tulipánt, vagy éppen a pontok sorát, amelyek az életet hordozó magokat jelképezik, a kis kacsok, kacskaringók pedig a megfogant és kisarjadt életet. A geometrikus vagy tölgyfalevél-formájú, útvesztő típusú jelek az életutat, az élet nehézségeit és a családi összetartást mintázzák, míg a kéz-szerű, vagy „ujjasnak” nevezett mintáknak bajelhárító erőt tulajdonítottak, de Isten áldását is jelezték.  

A tojás átadása jelképi értékű volt, ahogy Molnár V. József írja:

„A lány által adott, legszebben írókázott tojást a locsolócsapatból az a legény kapta, akit a leány szíve legbelső rejtekében hordozott; akinek mintegy élete párjául ajánlotta föl magát. Gyönyörű képes beszéd a tojásé: akivel a »kezdet kezdetén« (képi nyelven a tojásban) megosztottuk életünket, aki az idők kezdete óta a mi ízünket hordozza magában s mi is az övét, az segíthet igazán a világban eltévedt léleknek magára találni, elvesztett ízét-zamatát újra meglelni, irányt mutatni a sokszínű-sokízű, gyakran éppen ezért tarkaságával zavart keltő világban.”

Források: Malonyai Dezső: A magyar nép művészete Franklin Társulat, Budapest, 1907–1922.

Makoldi Sándorné: Magyar Hímes tojások, Sztélé könyvek, Debrecen, 1992. 

Makoldi Sándorné – Papp Gábor: Hímes világ, Főnix könyvek, Zalkod, 1997.

Molnár V. József: Kerek Istenfája – Az esztendő körének szokásrendszere, Ős-Kép Kiadó, 2022.

Gyimesi írott tojások katalógusa 980 motívummal és névvel

mek.oszk.hu, agroforum.hu

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ fcafotodigital

Miklya Luzsányi Mónika