Leiától Ahsokáig: a női karakterek változása a Star Wars-filmekben

–

Az első kérdés az, hogy milyen sorrendben beszéljünk a Star Wars-filmekről, hiszen a saga, mint utóbb kiderült, a közepén kezdődött, a IV., V. és a VI. résszel. A bemutató idején, mi itt, a vasfüggöny mögött, azt gondoltuk, hogy a misztikus Nyugaton biztosan megvan az első három epizód is, csak nálunk, nyilván politikai okokból, nem vetítik. Nagyot tévedtünk, hiszen amikor a hetvenes években Luke és Leia történetét megismertük, még nem forgatták le az első három részt. Csak az ezredfordulón jött a szülők, Anakin és Padmé Amidala sztorija, utána következett Han Solo és Leia fiának, Kylo Rennek és Reynek a története.

A fősodorhoz ezek a filmek tartoznak, bár a Disney több szériát is kinyomott a fontos vagy kevésbé fontos mellékszereplőkkel. Ilyen mellékszereplő Ahsoka Tano, aki a klasszikus mozifilmekben nem is szerepel, csak az animációkban, illetve a tévéfilmekben, ám karakteréig eljutva jól bemutatható a nőiszerep-minták változása a Star Wars-filmekben, amely természetesen szorosan összefügg annak a korszaknak a nőkről alkotott képével, amely érában az adott filmek készültek.

Hercegnő, egy messzi-messzi galaxisból

Mivel nem a Csillagok háborúja történeti kronológiájára vagyunk kíváncsiak, hanem a női karakterek változásaira, személyiségfejlődésük vonalára, ezért elsőként a „klasszikus” trilógiáról beszélünk (Egy új remény, 1977, A Birodalom visszavág, 1980, A Jedi visszatér, 1983), amelyben Leia hercegnő legendás alakja először jelent meg a filmvásznon.

A filmeket a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején forgatták, amikor Amerikában még erősen hatottak a régi, berögzült nemi sztereotípiák. Hogy miként gondoltak a nőkre a hetvenes–nyolcvanas években a filmiparban, azt jól mutatja az, hogy a #metoo mozgalom botrányainak egy része éppen ezekbe az időkbe nyúlik vissza. 

A korabeli beszámolók szerint a hetvenes–nyolcvanas években Hollywoodban természetes volt a (színész)nők szexuális kiszolgáltatottsága. Ez annyira közismert ténynek számított, hogy a „szereposztó dívány” eufemizmusa nemcsak az angolban, hanem a magyar nyelvben is meghonosodott.

A színésznőkről alkotott korabeli képnek jó példája lehet az a jelenet, amikor Jabba rabszolgájává teszi Leiát. A kövér, undorító hutt Leia életének és a halálának az ura. Erre csak és kizárólag a kétes úton szerzett vagyona és az abból fakadó korlátlan hatalma jogosítja fel.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Jabba Leia bokájáig sem ér fel intelligencia tekintetében, mégis egy időre teljesen kiszolgáltatottá válik neki. 

Hercegnő és szenátor

Azonban Leia hercegnő és szenátor, illetve főállásban lázadó, alapvetően karakán személyiség. Bátran szembeszáll nemcsak az ellenséggel, hanem az őt uralni akaró férfiakkal is, például éppen Jabbával, akit nemes egyszerűséggel megfojt, mégpedig épp azokkal a láncokkal, amelyekkel meg akarták kötözni. Úgyhogy Carrie Fisher hercegnője bőven kilép a „szexi biodíszlet” kategóriájából. Ám ettől függetlenül a saga legkorábban bemutatott epizódjaiban a férfidominancia egyértelműen megmaradt. 

A főszereplő Luke, bár mellette Leia is hangsúlyos szerepet kap. A férfi-női páros főszereplőként való alkalmazása a későbbi Star Wars-filmek jó részénél is megfigyelhető. Ám itt vége is a nemek közötti egyensúlynak, ugyanis az Egy új remény-trilógia történetében hangsúlyos mellékszereplők mind férfiak, vagy vélhetően azok. Han Solo, akit akár harmadik főszereplőnek is tekinthetünk, valamint a mellékszerepeket alakító Darth Vader, Obi-Wan Kenobi, Lando Calrissian is férfi, valószínűleg Yoda, Csubakka is hímnemű, sőt jó eséllyel a robotok, C-3PO és R2-D2 is azok, legalábbis férfi színészek játsszák őket. A teljes stáblistán még a statiszták között se nagyon találunk nőket, tehát elmondhatjuk, hogy a Csillagok háborúja első szériájának szereplői között erős férfiuralom érvényesül. 

Miért válhatott ikonná Leia?

Leia azonban egy olyan erős karakter, hogy ikonná tudott válni, még ebben a férfiak által uralt galaktikus világban is, és legalább olyan hősként tekintünk rá, mint Luke-ra, vagy urambocsá!, Han Solóra. Leia az ellenállók vezére, ami jó húzás volt az alkotóktól, mert a „rebellis lány képe” mindenki számára ismerős és divatos volt nemcsak az amerikai popkultúrában, hanem Európában is.

A hippikultúra látszólag elég távol áll a Star Wars világától, amelyben fénykardokkal hadakoznak, meg olyan fegyvereket hoznak létre, amelyekkel egész bolygókat lehet elpusztítani. De, ha jobban belegondolunk, a Csillagok háborúja első trilógiája éppen a hidegháború kellős közepén készült, amikor is két olyan szuperhatalom feszült egymásnak, amelyek képesek lettek volna felrobbantani a Földet.

A kubai rakétaválság még éléken élt az emberek emlékezetében, valóban csak egy gombnyomásra voltunk az atomhaláltól, a vietnámi háború pedig alig pár éve fejeződött be. A béke vágya, a (szuper)hatalmaknak való ellenszegülés, az egyensúly létrejötte a politikai és katonai erőben aktuális kérdés volt, minden gondolkodó ember számára, és olyan hívószavak, amelyekkel sokan tudtak azonosulni.

A hetvenes évekre a feminizmus eljutott arra szintre, hogy a nők már a politikai életben is jelentős szerepet játszottak, gondoljunk csak Indira Gandhira, aki a hatvanas–hetvenes években volt India miniszterelnöke.

A hercegnő és a rosszfiú

Leia tehát a kor progresszív nőalakjának figuráját vetíti elénk, intelligens, magasan iskolázott, kiáll az igazságért, és ha kell, egy szál magában vagy maroknyi csapatával száll szembe az elnyomó hatalommal. Politikai szinten.

Mert érzelmileg egészen másként működik. Hiába rebellis, hiába politikus, végeredményben nem tud ellenállni Han Solónak, aki az alfahím típusát, abból is a macsó karakterét hozza. Három filmen keresztül oltják egymást, és Leia, bár intelligensebb, érzékenyebb és empatikusabb, Han Solo simán leiskolázza szinte minden jelenetben, és egy csöppet sem finoman. 

A hercegnőt mégis meghódítja Solo, sőt kifejezetten ezzel a viselkedésével hódítja meg, és hogyha nem értenénk a képi jelekből, az első csók jelenetében Solo el is magyarázza, hogy Leia pont azért szereti, mert egy gazember, és olyan dolgokat enged meg magának vele, amiket más nem. 

Padmé, akit (állítólag) nem lehet elfelejteni

A következő Csillagok háborúja-trilógiára húsz évet kellett várni (Baljós árnyak, 1999, A klónok támadása, 2002, A Sith-ek bosszúja, 2005). Sokan úgy gondolják, hogy épp ez a várakozás az oka annak, hogy a rajongók számára nagy csalódást jelentett az előzménytörténet-folyam megjelenítése. 

A rajongók csalódása igen sokrétű volt, többek között a főszereplőkkel sem voltak megelégedve sokan. Pontosabban Anakin és Padmé Amidala karakterével, mert Liam Neesont, Qui-Gon Jinn szerepében és Ewan McGregort Obi-Wan Kenobiként szívébe zárta a közönség – olyannyira, hogy Obi-Wan szerepére egy tévésorozatot is írtak McGregor főszereplésével, amit 2022-ben mutattak be. Ám a felnőtt Anakint játszó Hayden Christensen és a Padmé Amidalát alakító Natalie Portman nem tudta meghódítani a rajongók szívét. Sőt. 

Hayden Christensen színészi talentumait most nem elemezném, ám az, hogy Padmé Amidala elég gyöngén muzsikált, nem Natalie Portman tehetségén múlott. Portmant eleve azért válogatták a szerepre, mert már gyerekszínészként is feltűnést keltett és világhírre tett szert az 1994-ben bemutatott Léon, a profi Mathildájaként. Lucas valószínűleg úgy gondolta, hogy a moziba járó közönségnek azonnal beugrik a tizenkét éves bérgyilkostanonc képe, ha meglátja Portmant, és így nem kell túl sokat magyarázkodni Padmé Amidala életkorát illetően, aki az első részben 14 éves.

Ez az ötlet nem teljesen jött be, ám fogadjuk el, hogy a Star Wars világában ez lehetséges, és fogadjuk el azt is, hogy egy kamasz lány még nem érett arra, hogy ilyen súlyú kérdésekben döntsön, hiszen a második részben maga Padmé is megjegyzi, hogy túl fiatal volt a királynői a feladatra.

Ám hiába válik felnőtté, a személyisége nem igazán fejlődik, Padmé végig megmarad a naiva szerepében, aki hiába jól képzett politikus, annyira elvakítja a szerelem, hogy képtelen világos fejjel ítélni.

Annyira érzelemvezérelt, hogy nemcsak a Galaktikus Köztársaság politikai kérdéseiben nem lát tisztán, hanem azt sem veszi észre, hogy Anakin átáll a Sötét Oldalra.

Pedig mindez mellette, sőt érte történik, hiszen Anakin pálfordulását az a félelem vezérli, hogy a szerelmét is elveszti, csakúgy mint az anyját. Ezzel Lucas minden probléma forrásának a nőket tette meg, no meg azt, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a saját halandóságunkat és korlátolt tudásunkat. 

Padmé karaktere annyira egysíkú, mintha visszaléptünk volna az ötvenes évekbe, amikor a (színész)nők feladata az volt a filmvásznon (és az életben is), hogy csodálják vagy elszenvedjék a férfiak tetteit, mindazt, amit értük tesznek. Az esetek többségében azonban valójában nem a gondoskodás gesztusa motiválja ezeket a férfiakat, hanem a saját frusztrációik és önigazolási kényszerük. Így van ez Anakinnal is: a fel nem dolgozott anyakomplexusa miatt válik Darth Vaderré, amit Padmé lényegében tehetetlenül asszisztál végig. 

Amikor a felnőtté vált Anakin az előzménytrilógia második részében sok év elteltével újra találkozik Padméval, megvallja neki, hogy a tíz év alatt mindennap gondolt rá, nem tudta elfelejteni. Sajnos mi ezt nem tudjuk elmondani, mert összességében Padmé alakja elég felejthetőre sikeredett. 

Az utolsó Jedik, javuló arányokkal

Az utolsó Jedikről szóló trilógiában végre hangsúlyosan megjelennek a női szereplők. Kezdjük a mellék- és epizódszereplőkkel: Laura Dern és a Trónok harcából ismert Gwendoline Christie igen markáns karaktert kaptak, kulcsfontosságú szerepük van a történetben. Mellettük megjelenik Rose (Kelly Marie Tran), aki az exrohamosztagos Finn-nel elképesztően üde foltját adja a filmtrilógiának.

De a zárótrilógiában természetesen az egyik fő hangsúly Carrie Fisheren van, amit megpecsételt az a szomorú tény is, hogy a színésznő a filmtrilógia forgatásának idején hunyt el. Leia hercegnő örökre ikonikus alakja marad a filmtörténetnek, és a magam részéről nagyon örülök, hogy nem maradt meg ifjú és üde hercegnőnek, hanem megismerhettük az idős Leiát is. Jó az is, hogy az évek meglátszanak rajta, és hogy nemcsak a frizurája új, hanem azonosulni tudott az idős, bölcs asszony szerepével is. Mert a rebellis, forrófejű lányból felelősségteljes tábornok lett, aki a lázadók teljes csillagflottáját irányítja.

Az évtizedek alatt Solóval is külön váltak útjaik, bár a férfi sármja még az utolsó találkozásuk alkalmával is lenyűgözi, a kapcsolatuk nem tudta túlélni a fiuk elvesztését. Mert Leia anya is, mégpedig gondoskodó és önfeláldozó anya, aki képes az utolsó erejével visszafordítani a fiát attól, hogy teljesen beszippantsa a Sötét Oldal.

Egy árva roncsvadászlány

Az utolsó trilógia női főszereplője Rey (Daisy Ridley), az árva roncsvadászlány, aki a semmiből jött, senkik a szülei és önmagát is senkinek tartja. Erről a nullpontról indul, így nem csoda, hogy a filmtrilógia nemcsak a lázadók végleges győzelmét mutatja be, hanem egy nő identitáskeresésének története is, és ilyen szempontból ez új hang a Star Wars-sagák történetében. Eddig ugyanis a férfi főszereplők (Anakin, Luke) kapták a klasszikus hős karakterét, aki valamilyen egzisztenciális krízisbe kerül, ezért újra kell „bootolnia” a személyiségét.

Mivel Rey árva gyerek, elég nehezített terepen mozog, és természetes, hogy nagyon erős szülőkomplexussal küszködik. A magány az életeleme, de iszonyatosan vágyik a családja visszatérésére, és szinte rögeszmésen számolja a napokat, hogy mióta mentek el/hagyták ott a szülei. 

Ő az örök túlélő, hiszen kisgyerekkorától magának kellett eltartania önmagát, ami a sivatagos Jakkun nem lehetett könnyű feladat. Hogy ezek között a zord körülmények között miként alakult ki benne az a mélységes empátia, ami a filmben egyfajta mozgatóerőként működik, azt nem fejtik ki az alkotók. Valószínűleg az Erő az oka, mivel gyereklélektani szempontból szinte elképzelhetetlen, hogy egy ilyen körülmények között felnevelkedett kislánynak ennyire pozitív és áldozatkész személyisége legyen. Mindemellett javíthatatlan idealista, hisz az Erőben, a Jedikben, a Köztársaságban, pedig a saját korában ezek már a mesék és mítoszok kategóriájába tartoznak. Amikor szembesül azzal, hogy mindez igaz, és tapasztalni kezdi önmagában is az Erő jelenlétét, megváltozik az élete, és elindul egy olyan úton, amelynek végén megtalálja önmagát.

A diádok 

Rey ebben az identitáskeresésben nincs egyedül. Kylo Rennel – a sith nagyúrral, aki Leia és Han Solo fia – elképesztően erős kapocs köti össze. Sokáig maguk sem értik, mi ez, sőt, halálos ellenségként tekintenek egymásra, ám végül kiderül, hogy ők ketten egy diádot alkotnak az Erőben, ami azt jelenti, hogy olyan erős a kötődésük, mint mesteré és tanítványáé. Ám mivel mindkettejüket átjárja mind a fény, mind az Erő Sötét Oldala, elképesztő dolgokat képesek véghezvinni együtt. Kapcsolatukkal az Erő teljessége bontakozik ki. Közös a sorsuk, akkor is, ha az életük, az értékeik teljesen ellentétes előjeleket mutatnak. 

Éppen ezért Rey és Kylo Ren kapcsolata nem idilli. Mint ahogy a legtöbb nagy szerelem sem az. Hiszen, ahol sok ezer fokos izzás van, ahol a fénykardok mindegyre összecsapnak, nehéz idillről meg romantikus hangulatról beszélni.

Reynek és Kylo Rennek igencsak ambivalens egymással a viszonya. Az első pillanattól kezdve érezhető közöttük a vonzalom, de miután világossá válik az a határtalan, misztikus Erő is, ami összekapcsolja őket, arra is rájönnek, hogy ezzel az Erővel az egész galaxis sorsát meg lehetne változtatni.

Csak az a gond, hogy egészen másként látja a galaxis jövőjét és a változás útját a két ember. Ezért harcolnak és küzdenek egymással szellemi és fizikai szinten is. Sebeket adnak és kapnak, illetve gyógyítanak be – akár olyan sebeket is, amiket maguk okoztak a másiknak. És a harc közben alakulnak, fejlődnek, az egyre hatalmasabb Erő birtokosaivá válnak együtt.

Olyan erősek lesznek, hogy végül le tudják győzni Palpatine-t (igen, aki újra visszatért), ám mégse lesz hepiend a dologból, mert Kylo feláldozza önmagát, hogy visszahozza Reyt a halálból. Az első csók lesz az utolsó, és itt a történet körbeér, hiszen Anakin azért vált sith lovaggá, hogy megmentse a haláltól Padmét.

Női Jedi

A Star Wars-univerzum 2023 őszén bemutatott sorozata Ahsoka Tanót (Rosario Dawson) állítja a középpontba. Aki csak a Star Wars-filmtrilógiákat látta, nem találkozhatott még vele, ugyanis leginkább az animációkban jelenik meg. A Mandalorian és a Boba Fett könyve című tévésorozatokban bukkan fel még egy-egy epizód erejéig, pedig valóban izgalmas személyiség (lehetne), már csak azért is, mert nemcsak női Jedi, hanem Anakin egykori tanítványa (hogy miként és mikor vált azzá, azt most engedjük el).

Ahsoka karakterének volt a legjobb esélye arra, hogy kibontakozhasson, hiszen egy teljes tévésorozatot, plusz még két másik epizódot is kapott, illetve neki volt a legtöbb ideje a „felkészülésre”. A társadalmi normák is sokat változtak a hetvenes évek óta, ám ez sajnos nem látszik meg a filmsorozaton. Vagy nem eléggé. Ahsokával mintha visszaléptünk volna ötven évet, oda, amikor a női szereplők elbűvölően szépek voltak, ám személyiségábrázolásuk jobbára egysíkú maradt. 

Sajnos Ahsoka karaktere is kifejezetten egydimenziósra sikeredett. Való igaz, hogy még csak a széria első évfolyamánál tartunk, de ebből a nyolc részből igen kevés dolog derül ki róla. Hiába vágtak be jeleneteket a gyerekkorából, hiába jut el a halál pereméig, hogy visszanézze az Anakinnal való kapcsolatát, igazán még annyit sem tudunk meg róla, mintha felütjük a Wookieepediát. És ez kevés ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba a film. Sőt, ahhoz is, hogy bármit megmutasson abból, hogy mit is jelent a női erő a huszonegyedik században, legalábbis a filmalkotók értelmezése szerint. 

Girlpower?

Vagy ki tudja. Lehet, hogy úgy, mint ahogy az előző filmek esetében, Ahsoka alkotói sem voltak képesek elszakadni a fejükben élő sztereotípiáktól? Ahsoka karaktere még kevesebb személyiségfejlődést mutat a sorozatban, mint Padmé. A különbség annyi, hogy a naiva szerepköre helyett a harcos, egyedülálló nő vette át a főszerepet, akit nem az érzelmei, hanem az Erő és racionalitás mozgat. 

Persze, tudjuk, hogy Ahsoka Jedi, akit arra treníroznak, hogy visszafogja az érzelmeit és az indulatait. 

Rosario Dawson igen titokzatosan néz, rejtélyesen mosolyog, sokat sejtetőn hallgat, de közel sincs meg benne az az érzelmi sokszínűség, mint Leiában vagy Reyben volt. Pedig ők legalább annyira Jedik, mint Ahsoka.

Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a Jedi lovagok között miként alakult a nők helyzete az általunk vizsgált filmekben (az animációs feldolgozásokból mélyebb információkhoz is juthatunk a témában).

A Csillagok háborúja-trilógiában (IV., V., VI. rész), még nem esik arról szó, hogy nők is lehetnek Jedik. Padmé és Anakin történetében jelennek meg több helyütt a nőnemű Jedik, többféle fajhoz tartozóan is, és ha jól figyelünk, a Jeditanácsban is jelen van két vagy három női Jedi. 

A harmadik trilógiában pedig már teljesen természetes, hogy nők is lehetnek Jedik, és kétszer is tematizálva van a nők Jediképzése: Leia és Rey esetében is, ami nagy előrelépés, hiszen eddig erről nem volt szó a filmekben. Ám sem Leia, sem Rey nem válik hivatalosan Jedi mesterré, mégpedig azért, mert érzelmi/családi okokból maguk lépnek vissza attól, hogy befejezzék a képzésüket. Ahsoka is ebbe a sorba áll be, ő is félbehagyja a Jediképzést, sőt a Rendből is kilép, bár ettől függetlenül önmagát Jedinek tekinti, ám valójában csupán egy harci gépezet. Ezért hiába töltünk el vele több időt, mint bármelyik más női karakterrel a saga során, nem tudunk meg róla többet, mint Phasmáról, és több érzelmet sem lehet leolvasni az arcáról, mint a rohamosztagos kapitány sisakjáról.

És hiába sorakoztatnak fel az alkotók számos női karaktert, egyikőjük sem képes igazi érzelmekre. Erős, határozott nők, akik csak a szakmájuknak élnek, ami a harc, és gőzerővel törtetnek céljuk megvalósításának irányába. Ahsoka főellensége, Morgan Elsbeth (Diana Lee Inosanto), egy harcos boszorkánymester, aki képes az egész galaxist beáldozni azért, hogy misztikus képességeit kimaxolja. Syndulla tábornok (Mary Elizabeth Winstead) a köztársaság elkötelezett híve, aki szintén mindent feltesz arra, hogy a főgonosz Thrawn admirális (Lars Mikkelsen), ne szerezze meg a galaktikus hatalmat, a Sith harcos Shin Hati (Ivanna Sakhno) pedig a Sötét Oldal kőkemény gyilkológépe. Mindannyian egyedülállók, családja csak Syndulla tábornoknak lehetett valamikor, mert van egy fia. De a gyerekre igazából csak dramaturgiai okokból volt szükség, nyomát sem találjuk annak az erős anya-fia kapcsolatnak, amit Leia és Kylo Ren esetében megtapasztalunk. Egyetlen női karakter differenciáltabb kicsit, ő Ahsoka lázadó padavanja, Sabine (Natasha Liu Bordizzo), aki azonban annyira szenvedélyes, hogy a barátjáért képes akár teljes galaxisokat feláldozni. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Star Wars (@starwars) által megosztott bejegyzés

A ló túlsó oldalán

Míg az első trilógiákban a férfiuralom volt a jellemző, most mintha átestünk volna egy kicsit a ló túlsó odalára. Erős nők vívják a saját harcukat, amelyeken galaxisok sorsa múlik. A férfiak kiegészítői, sokszor szinte csak kellékei a nők harcának, ráadásul a férfi karaktereket sem ismerjük meg jobban, mint a nőieket, ám ők jobbára negatív színezetet kapnak. Kivéve Huyangot, Ahsoka robotmásodtisztjét (David Tenant), aki azonban nem tölt be fontosabb szerepet, mint C-3PO.

Ha az alkotók szándéka szerint Ahsoka a girlpower mesterműve, véleményem szerint messze nem érte el a célját. Állítom ezt annak ellenére, hogy a televíziós sorozat a bemutatása után nem sokkal maximális pontszámmal megkapta meg a filmkritikusoktól a SOFEE-minősítést (Seal of Female Empowerment in Entertainment), ami a női karakterek megjelenését vizsgálja a szórakoztató műsorokban. Az Ahsokát kiemelkedő műnek tartják abban a tekintetben, hogy milyen hangsúlyosak a női szereplők, és mennyire fontos és egységes az a történetszál, amelyet visznek. Nos, ebben nincs is hiba, ám véleményem szerint az Ahsoka olyan képet fest a nőkről, ami finoman fogalmazva is torz. A női létezés, úgy vélem, sokkal színesebb és érzelemdúsabb, mint ahogy ezt az Ahsoka elénk tárja. 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: 20th Century Fox; Disney+; Fórum Hungary

Miklya Luzsányi Mónika