A performance-er feketedoboza, azaz: hogyan tanuljunk az ezer évvel ezelőtt élt apácáktól?

–

Vajon lehet a költészet a környezetvédelem szószólója?

A vegán Tóth Kinga minap kapott némi idevágó hulladékot egy debreceni vegánétteremtől – gyűlik is szépen a szemét a január végén várható helyi performance megvalósításául szolgáló helyiségben és annak kirakatában. Hasonló lesz, mint a budapesti akció pár hete: ott egy sátorba zsúfolták a Kinga által Svájcban és Magyarországon összeszedett hulladékot, majd, aki akart, védőruhában belefeküdhetett, hogy testileg is megtapasztalja, hogyan recseg-ropog körülöttünk minden ízében ez az eldobható csomagolások millióiból rakott világ. Durva tapasztalás volt, de Kinga szerint is lejárt a kedves, illedelmes megnyilvánulások ideje.

Bele van tolva az arcunkba, csak nem akarjuk észrevenni

Tóth Kinga, mondhatni, világéletében renitens volt. Sárváron élt, kisgyerekkora óta ír és szervez performance-okat, dalszövegeket ír és énekel. Több nyelven versel, ösztöndíjakból valósít meg nemzetközi programokat, több irodalmi díj tulajdonosa, az egyik legutóbbi a párizsi Pompidou központé, amely a kísérletező költészet kimagasló szintű műveléséért ismerte el a magyar szerzőt. 2020-ban Írmag/Offspring címmel környezetvédelmi-összművészeti kötete jelent meg szövegekkel és fotókkal. Ennek vizuális megtestesülése volt a budapesti kiállítás, és lesz a január 23-i debreceni is, amelyen ottani alkotókkal, költőkkel közösen dolgozik. Ha nem lenne a vírushelyzet, hősnőnk egyébként éppen a Zürichi Egyetem modern irodalomtudomány szakán tanulmányozná a performatív irodalom apácaművészethez is kötődő aspektusait, de – mint már írtam – ezúttal mégis a cívisvárosban értem utol.

Az Írmaghoz készített definíciója engem megrémített, mert úgy definiálta, hogy egyszerre hajónapló és feketedoboz. Eszerint már lezajlott körülöttünk a katasztrófa, csak nem akarjuk észrevenni…

„Nekem arról szemernyi kétségem sincs, hogy most éppen a katasztrófát éljük, az átalakulás most történik.

A definícióban éppen azért szerepel a hajónapló szó is, mert szerettem volna nyitva hagyni a kaput a reménynek is. Túl fogjuk élni ezt az egészet, csak lehet, hogy nem a szokványos emberi formákban.

Például megtörténik egy nagy biológiai változás is, de egy biztos: ha már a Föld átalakítása és megmérgezése miatt benne vagyunk a dolog közepében, akkor a környezetünkkel együtt kell változnunk. A könyv erre reflektál. Világméretű járványok akkor történnek, ha túl nagy a szennyezés, vagy túl sokan vagyunk a bolygón. Úgyhogy azért hajónapló, mert ott van benne a remény, de ugyanakkor feketedoboz, mert el kell felejtenünk, hogy a jelenlegi életvitelünkkel, a jelenlegi formában túlélhetjük ezt az egészet.

Alkalmazkodunk és adaptálódunk, a folyamatba jelenleg mégsem avatkozunk bele. Miért nem? Ki és hol beszél most Greta Thunbergről? Miért nem fáj nekünk annyira a klímaváltozás?” – kérdezi Kinga.

Arra a kérdésemre, hogy szerinte miért feküdtek be a látogatók a Budapesten felállított szemétsátorba, ezt válaszolta: 

„Nemcsak belefeküdtek, de meditáltak is a szemét között. A szó szerint kézzelfogható találkozás élménye elég megrázó, mert benne van az elfogadás is. Debrecenben az embereket a teljes folyamatba be tudom vonni: jönnek a táska szeméttel, vagy csak egyetlen tárggyal, és látható, hogyan gyűlik az alkotótérben, ezzel kénytelenek szembesülni. Bele van tolva az arcukba.”

Biofeminizmus, modern imakönyvbe zárva

Tóth Kinga egyik kutatási területe a középkori apácaművészet és -irodalom, a XI. századi női szabadságeszmények és a performatív műfajok hatásai. 2019-ben sok időt töltött Svájcban, elvonulva egy 600 éves kolostorba, egy domb tetején, úgyhogy bőven volt ideje és lehetősége is megtapasztalni az elszigeteltséget.

Hetente megélte, hogy ha kapcsolódni akar a völgyben lakó városiakkal, akkor fel kell kapaszkodnia azon a hegyi úton, amelyen 600 évvel ezelőtt is rendszeresen jártak az akkoriban szintén elvonultságot választó nők. „Ez remek lehetőség volt megélni a lelkigyakorlatot, a másik emberhez való odafordulást, kapcsolódást – mondja.

– A XI. századtól találunk olyan kolostorokat, ahol apácák szervezetten éltek együtt. Engem nagyon érdekel annak az összehasonlítása, hogy egy akkor és egy most élő nő hogyan élheti meg a társadalmon belül a szabadságát. Vagy egy alkotó hogyan élheti meg a kreativitását egy adott közösség részeként. A XI. században egy alkotó ember ilyenkor – nem feltétlenül külső kényszerből – az elvonulást választotta, jobbára kolostorba vonult, amely sokak számára nem kényszer volt, hanem lehetőség a felszabadulásra és a játéktér megtapasztalására. Az elvonulásnak akkoriban több oka lehetett, s nem feltétlenül a vallásban kell azt keresnünk. Vagy a férfiuralom helyett, egy zsarnok apa, férj, férfi családtag elől menekülve választották a nők a kolostort, olykor elszöktek a kikényszerített házasság elől. De arra is bőven találunk példát, hogy a nők egy biztonságos, támogató környezetben egyszerűen tanulni, alkotni szerettek volna, vagy szabadon megélni a szerelmet. A ránk maradt dokumentumokból kitűnik, hogy az apácákat akkor is foglalkoztatta a szerelem, a testi szerelem gondolata is – voltak, akik egy apácatársukba voltak szerelmesek, de megtörtént apácák és papok, vagy apácák és világi emberek között is. Ironikus, hogy ez a rész nemcsak akkor volt ekkora probléma, hanem nálunk is az, mind a mai napig.

2020-ban el vagyunk zárkózva mi is, a szabadságot, a szerelmet megint kötött formák között tudjuk megélni.

Már korábban is foglalkoztam ilyen témákkal, egy külföldi projektben például háztartási eszközökkel imádkoztam, és azokkal keltettem hangokat közben a minél teljesebb megélésért, egy úgynevezett zajmisében pedig Mária-énekeket keltek életre egy orgonista közreműködésével. Csinálok gyóntatásperformance-t is, amikor privát csetszobákban, online meditálok együtt másokkal, kilencszáz év női imádságaiból válogatva. Azt tervezem, hogy ezt is meg fogom csinálni Debrecenben a gyóntatófülkében. Jelenleg egy tanulmányt írok erről az egész témakörről, mert nagyon érdekelnek a régi liturgiák, az idekapcsolódó magatartásformák. Igazán izgalmas kérdéseket lehet itt felvetni: például egy meditatív oltárképhímzés értelmezhető-e performatív művészetként?

Közben írok egy biofeminista imakönyvet, amelyben abszolút az alkalmazkodás, az elfogadás, a szabadság, annak megélése a főhang, és arra fókuszálok, hogyan tudunk kapcsolatot teremteni az akkori társadalomban megélt női problémák és a mai női problémák között. Történt-e egyáltalán fejlődés? Perintfalvi Rita (a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke – a szerk. Korábbi interjúnkat ITT olvashatjátok vele) régi kedves barátnőm, akivel rengeteget beszélgetünk ezekről a szeretetmunkákról, amelyek mindkettőnk számára igen fontosak.

Az irodalom terén pedig a szent életű nők költészetét dolgozom fel modernebb formában. Azok a személyiségek érdekelnek, akik nem a mártíromságot és a sanyargatás általi szentséget választották, hanem társadalmi munkát végeztek, alkottak, szeretetmunkások voltak.”

XI. századi jó gyakorlatok a XXI. századnak

Térjünk vissza kicsit a szeméthez! Kingával ugyanis éppen arról beszélgetünk, mennyi egyéb réteget is előhozott nála a kutatási témája. Ezeket a rétegeket pedig a hulladékos performance-okhoz is jól oda tudja kapcsolni. Az apácák ugyanis már ezer évvel ezelőtt is újrahasznosítottak:

„Az apácák önállátók voltak, foglalkoztak mezőgazdasággal is a pedagógiai és filozófiai munkájuk mellett. Persze adományokból is éltek, viszont voltak olyan elzárt kolostorok, ahol az adományozók kizárólag egy kicsi ablakon keresztül kommunikálhattak a bent élőkkel – szinte mint most, hogy csak egy ajtón, ablakon vagy kirakaton keresztül érintkezünk az ismerőseinkkel. Az apácák mindent észszerűen hasznosítottak: a kapott gyümölcsök magjait, terméseit elültették, amit lehetett, megettek, a használhatatlan maradékot pedig komposztálták. Nincs új a nap alatt – amit napjainkban ebből tanulhatunk, hogy a művészetet is felépítjük abból, ami van, ami a kezünk ügyébe kerül, ami az életünk maradéka.”

Tóth Kinga még 2020-at sem adta fel, de már 2021-re is nagy tervei vannak: körvonalazódik számára egy észtországi, egy budapesti, egy berlini és egy bázeli kiállítás, talán befejezi az imakönyvet, doktori iskolákhoz szeretne kapcsolódni Magyarországon is, és bízik a határok megnyílásában – vagy, ahogy egy közelmúltbeli interjúban fogalmazott: folytatja a nyilvános panoptikumokat, és meghív oda mindenkit, aki szintén játszani kíván ebben a „csendes, lassan (poszt)apokalipszisben”.

Kocsis Noémi

Képek forrása: Tóth Kinga