Milyen különös tárgy a tégla: önmagában egész mást jelent, mint fallá építve, és még falként is mennyi funkciója lehet a védelemtől az elzárkózásig. Mi mindenből épülünk fel mi magunk, milyen téglák építenek bennünket?

Néhány évvel ezelőtt a Lilith öröksége művészcsoporttal közös performance-ra készülve jöttem rá, a magyar költőnők életművében mennyire meghatározó motívum a tégla, a fal, a bezártság, az elszigetelődés. Minden korból tudtam olyan szövegeket válogatni, amelyek egészen konkrétan ezekről szólnak. (Ebben a cikkünkben olvashatsz jó párat közülük.)

A bezárkózás persze lehet pozitív is (erről egy másik kiállítás kapcsán írtam itt), és az építkezés önmagában sokkal inkább pluszos előjelű. Kis Judit téglái is ilyen üzeneteket közvetítenek: minden téglához más szó tartozik, mindegyik más anyagból készül, más színek, más felszínek – és a legizgalmasabb, ahogy ezek az objektek egymás közelében, egymással viselkednek. Párbeszédbe kezdenek, erősítik egymást, felelnek annak, aki eléjük áll a műteremben. Judit sokáig nem készített kézzelfogható műtárgyakat, a téglák ötlete egy korábbi videoperformance kapcsán fogalmazódott meg benne, s azóta ezeket a saját darabokat is használja az újabb performance-aihoz.

Csepelyi Adrienn/WMN: Van olyan téglád, amelyik különösen sokat jelent a számodra?

Kis Judit:

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A Breathe (lélegezz) kerámiatéglám magától szétrepedt és levegőt vett a kemencében.

De az Anxiety a kedvencem, ami az egyik legrégebbi, és amit a keramikus nővéremmel készítettem. Amikor Berlinbe költöztem, nagyon nehezen alakult az életem, és egy állásinterjún hozzácsatoltam a pályázati anyagomhoz. A kedvenc galériámba jelentkeztem recepciósnak, de választ sem kaptam, ezért egy hónap után rákérdeztem, hová lett. Először azt mondták, hogy kidobták, de miután erősködtem, hogy ez egy értékes műtárgy, másnap felhívtak, hogy előkerült az egyik igazgató irodájából.

Amikor az egész család támogat

Kis Judit művészetkedvelő családba született – édesapja múzeumban dolgozott –, így amikor kislányként divattervezői ambíciókat kezdett dédelgetni, legyintés helyett támogatást kapott: nagynénje és nagymamája megvarrta az általa megálmodott kreációkat. Zsebpénzéből művészettörténeti különórákat vett, rajzolni tanult, de (bár a Kisképző textil szakára vették fel) Kis Judit később mégsem a divat irányába ment tovább.

Juditot már akkor is kimondottan a fenntarthatóság és a legmodernebb technológiák érdekelték, arra viszont, hogy ezeket tanulhassa, idehaza nem volt akkoriban lehetőség. Így aztán a budapesti Képzőművészeti Egyetem intermédia és képzőművészet-elmélet szakára járt, illetve tanult a londoni Chelsea College of Art and Designon. 2015-ös diplomaprojektje bekerült az Új Budapest Galéria TIMEBASE című médiaművészeti kiállítására, 2016-ban a genfi Topic Galleryben I Have Never Happened címmel nyílt egyéni kiállítása. 2019-ben elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, majd saját elméleti kutatásairól tartott előadást a XII. Video Vortex konferencián, Máltán.

Kis Judit nemhogy beenged a személyes terébe bennünket, de művészetének egyik alapja, hogy szélesre tárja az ajtót előttünk. Épp ezért olyan erős a hatása annak, amit csinál, és emiatt könnyű a kapcsolódás is. Private View című kiállítását lakásban rendezte, de már 2010-es, első videós munkájában egészen intim közelségbe kerülhettünk hozzá. A videóban olyan barátnőinek vallott szerelmet, akiknek tudomásuk volt arról, hogy korábban viszonya volt egy lánnyal. A vallomás a videón nem hallható, csak a reakciók egymás után: döbbenet, zavar, tagadás, hitetlenkedés, szégyen, tanácstalanság. Érzelmek hihetetlenül széles skálája rajzolódik ki előttünk, és óhatatlanul is beleképzeljük magunkat a szereplők helyébe.

Cs. A./WMN: Mi volt az utóhatása ennek a videónak? Mindenki hozzájárult, hogy közöld a felvételt? Volt, aki megsértődött?

K. J.: Igen, ez egy nagyon bonyolult hátterű és hatású videó. Öt évig nem vetítettem nyilvánosan, és több szereplővel már rég nem tartom a kapcsolatot. 2013-ban, amikor megint lett egy hasonló viszonyom, és közelebb kerültem néhány barátnőmhöz, akkor felvettem másik három reakciót. Szerettem volna egy újabb verziót, de egészen rossz vége lett. Nem is tudom, hogy hol vannak azok a felvételek. Két évvel később rögzíteni akartam egy hasonló videót a meleg fiúbarátaimmal, de az első alkalom után az is kudarcba fulladt. Azt hiszem, ilyesmit csak egyszer lehet, vagy érdemes csinálni, de akkor megéri kockáztatni.

Kitörölt emlékein

„Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.”

Talán, ha Ady Elbocsátó, szép üzenetét megfelelő magyarázattal és hangsúlyokkal tanítanák az iskolában, nem volna sokunk számára olyan ismerős Kis Judit I Have Never Happened című kiállításának alaptémája.

A tárlaton és az abból készült kiadványban egy szakítás emlékeit láttuk/látjuk, és azt, hogyan kérdőjelezi meg visszamenőleg az egyik fél nem csupán a kapcsolat létjogosultságát, de egyenesen a másik fél értékét. („Nélkülem sehol se lennél!” – Ismerős?)

Én magam gyakran semmisítek meg tárgyi emlékeket egy-egy fontos életszakaszom lezárultával – akár el is égetek dolgokat, ahogyan az első regényemben is írtam róla –, de ez számomra inkább terápiás jellegű, lezáró rítus, nem pedig megtagadása annak, ami volt.

De akár mi vagyunk azok, akik széttépjük/kitöröljük a régi közös fotókat, akár minket törölnek ki a winchesterről, a kérdés minden egyes szakítás után ott lebeg a levegőben: úgy volt, ahogy megéltük, vagy elképzeltük csupán?

Cs. A./WMN: Mit adott neked ez a projekt? Segített a lezárásban? Visszaadta az önbecsülésedet? Miben segít, ha a művész így dolgozza fel a saját traumáit?

K. J.: Azt hiszem, hogy ezzel a projekttel, főleg az átfogó Instagram-performance részével, ami a többi kapcsolatomat és szakításomat is végigelemezte,

sikerült egy egész mintán változtatnom. Már nem követem el ugyanazokat a hibákat, és messziről elkerülök olyan helyzeteket, amiket egyébként gyerekkori traumák miatt könnyen bevonzanék. Úgy érzem, hogy ez a projekt az egyik legkomplexebb munkám, és büszke vagyok rá, hogy sikerült ennyi mindent alkotni egy eléggé megalázó helyzetből.

Határaink és személyes tereink

Szintén hasonlóan húsba vágó kérdés manapság, meddig engedi a valaki a nyilvánosságot az intim szférájába, és milyen, amikor valaki észrevétlenül veszi át a hatalmat fölötte.

Egyik virtuális performance-ában Judit egy sok szempontból is erősen kérdéses esetet mesél el, amikor egy fotóművész visszaélt a helyzetével, és az intim fotókat, amiket róla készített, a megbeszéltektől eltérően használta fel. A performance-ban hallhatjuk az eset részleteit és azt is, hogyan működik alárendelt helyzetben valaki, miként mond igent olyasvalamire, amire igazából nem vágyik. Számtalanszor merül fel egy-egy bántalmazással kapcsolatos vagy hatalommal való visszaélésről szóló cikk alatt a kommentekben a „minekmentoda” meg az is, hogy „ugyan már, akarta ő is, csak utólag mást mond”.

Judit nagyon érzékenyen, egyszersmind tárgyilagosan magyarázza el, mi zajlott benne, amikor olyasmit erőltettek rá, ami valójában rossz érzéssel töltötte el, és miként próbálta visszavenni az irányítást a saját testének képei fölött – pontosabban hogyan fulladt kudarcba ez a kísérlet.

A performance végére világossá válik minden érzékeny hallgató-néző számára, hogy olykor belülről sem könnyű megállapítanunk, hol húzódnak a saját határaink, és külső nyomás esetén gyakran megbicsaklik a döntés, amivel pokoli nehéz utána szembenéznünk.

Cs. A./WMN: Pontosan érzed, hol húzódnak a határaid? Vagy ez folyamatosan alakul?

K. J.: A munkáim általában a határaim feszegetéséről és átlépéséről szólnak. Mindig találok újakat, és a kísérletezés velük nagyon inspirál. Legutóbb a pszichoaktív növényekkel való tapasztalataimat dolgoztam fel videókban, pedig korábban nem tudtam volna elképzelni, hogy le tudok mondani a testem vagy a tudatom irányításáról.

Új utakon, új földrészen

Judit újabban az ősi gyógymódokat kutatja, az önmagunkról való gondoskodást, az ősi rituáléinkat, például az amerikai őslakosok szokásait, receptjeit. Emellett pedig az ötvenes évek tudatmódosítókkal végzett kísérleteit vizsgálja. A Leopold Bloom-ösztöndíj odaítélésekor a zsűri indoklásában Írország elnökét, Michael D. Higginst idézte, aki „a sebezhetőség globalizációjaként” definiálta a koronavírus-járványt. Az elnök szerint újra fel kell fedeznünk képességünket az empátiára és a törődésre – ezzel gyönyörűen cseng össze a zsűri szerint Kis Judit vágya a „sebezhetőség megragadására”, így a fenti kutatásai különösen találók ebben az időszakban.

Judit – akit édesanyja súlyos betegsége terelt még határozottabban ebbe az irányba – kísérleti jógaórákat tartott, karantén idején online formában is. Hiszen tőle nemhogy nem idegen az online tér, de egyik fő művészi eszköze ez a speciális terep. Egyik legújabb videoperformance-ában hangzik el a címbeli idézet is. A kisfilm alatt elhangzó szöveg számos asszociációs lehetőséget ad a tekintetben, kihez akarunk közel kerülni pontosan. Saját anyánkhoz? A bennünk rejtőzőhöz? Természetanyához?

„Anya, hallom, hogy hívsz, egyre közelebb kerülök hozzád, de annyira fáj tudni, felkészülni… Erősebb akarok lenni, és megkérni, hogy fogadj el.”

A három hónapos amerikai rezidencia során (amely előtt töltött egy kis időt Mexikóban is) Judit Instagramját öröm volt nézni: folyamatos alkotómunkával, inspirálódással töltötte az idejét, volt performance-a egy New York-i háztetőn a naplementében, készültek új téglái, és bemutatott néhányat a régebbiek közül. Azt mondja, rengeteg embert ismert meg, és annyira otthonosan érezte magát a városban (amit nagyon meg tudok érteni), mintha a saját álmaiban találta volna magát.

Cs. A./WMN: Nemrég Mexikóban jártál, ahol a videós anyagaid mellett új téglákat készítettél. Mesélsz róluk?

K. J.: A mexikói videókhoz kapcsolódóan készült egy kisebb kollekció helyi anyagokból, helyi szakemberekkel együttműködve. A vulkanikus téglák mellett három kristályból, amelyekhez a szavakat a kövek gyógyító energiáját és a videók tartalmát figyelembe véve választottam.

A rózsakvarc tégla nyolc és fél kilogrammot nyom, és a rajta szereplő szó kivételesen nem angol, hanem egy maja kifejezés: ’in lak’ech’. Ez a szeretet egységére és az egymásban rejlő önmagunkra utal. Ez a szeretettégla a peyote-kaktusz-szertartás élményeinek és tanításainak megtestesülése.

Készítettem hozzá interjút egy maja művésszel, aki egy Luis Barragan által tervezett magánlakásban kutató és idegenvezető. A videóban elmagyarázza a kifejezés jelentőségét a maja kultúrában, és az őket érintő legfontosabb társadalmi problémákat. Bár a kő nagyon fontos darabbá vált számomra, egy New York-i magángyűjteménybe került, és az árát egy mexikói sámán látogatására szeretném felhasználni, aki remélhetőleg segíteni tud majd az anyukámnak és más érdeklődő, vagy traumákkal küszködő barátaimnak.

Cs. A./WMN: Mi volt a kedvenc New York-i pillanatod?

K. J.: Nagyon szerettem a városban a saját biciklimen száguldozni, főleg a hidakon keresztül. Olyankor azt éreztem, hogy magával ragad a város hangulata és hogy valóra váltak az álmaim. Sok kedvenc pillanatom volt például egy ikonikus bárban, ahol többször is megfordultam, mert már a második alkalommal öleléssel és ajándék itallal fogadtak.

Meghatóbb emlék, amikor egy El Salvadorból származó művész, Guadalupe Maravilla szabadtéri hangfürdőjén jártam, amit a rákbetegséget túlélő közösségének szervezett.

Nagy élmény volt a Pace Gallery egyik privát megnyitójára is eljutni, amit egy nagyon exkluzív tetőtéri fogadás követett, amelyen több múzeumi kurátorral is beszélgethettem, és még Jeff Koonst is láttam élőben, haha! Mindkét eseményre egy félig magyar, félig jamaicai művészbarátom, Zachary Fabri hívott el, akiről még az Esterházy Art Award kapcsán fogunk hallani.

 

Kis Judit munkáival jelenleg Szentendrén, a Cellux – Problem solved című kortársékszer-kiállításon találkozhatunk az ÚjMűhely Galériában, ahol az ékszerek mellett fotók, installációk, videómunkák, intermediális művészeti alkotások is láthatók a kiállítótérben.

Csepelyi Adrienn

Képek: Chripkó Lili/WMN