A népmesék, a sparhelt, a nagyi főztje? – ezt jelenti hazai képzőművészeknek az otthon

–

Kinek mit jelent az otthon mint fizikai és metafizikai tér?

Milyen közösségeket, tapasztalatokat, történeteket, rituálékat foglal magába? Ezek azok a kérdések, amelyeket a kiállítás felvet, és különböző nézőpontokból megválaszolni igyekszik. Kérdések, amelyek engem is foglalkoztatnak, főleg mostanában, amikor a baráti beszélgetéseim többsége egy idő után menetrendszerűen a ki-, el-, visszaköltözés felé kanyarodik.

Az a személyes benyomásom, hogy az én Y generációm a családalapítástól függetlenül a gyakori elmozdulást, otthonváltoztatást választja a lehorgonyzás helyett, vagy legalábbis készenlétben tartja magát; a fiatalabbakra ez pedig még inkább igaz.

Ebből adódóan az otthon már egyáltalán nem ugyanaz, mint ami a szüleinknek volt – az otthon változik velünk együtt, a jelentését pedig újra és újra át kell értékelnünk a magunk és a gyerekeink számára.

Tisztaszoba

A galéria első terme egyfajta képletes tisztaszobaként az otthont mint fizikai teret hivatott megjeleníteni. Nényei Lujza fotóit három különböző, ám egymáshoz szorosan kapcsolódó sorozatból válogatták, tetten érhető bennük az egyén és az otthon viszonyának alakulása a különböző életszakaszokban. Az első, amelyen egy asztalon fekvő, megégett cipót látunk és a Karácsonyi készülődés címet viseli, annak az otthonnak a lenyomata, amelyben az alkotó felnőtt – mint kiderült, egy nyolcgyerekes családban.

A második kép textilkupaca a Már nem gyerek című sorozat részeként a fiatal felnőtt életre utal, míg az ágakkal körülnőtt villanypózna szuggesztív képe a Magyar Krónika egyik eleme.

Ez tehát az „otthon, haza, család” szentháromságának szubjektív lenyomata egy fiatal művész szemén keresztül, aki két éve végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia szakán. Én nagyon kíváncsi lettem a többi képére is, amikből néhány fellelhető az interneten, de megkockáztatom, hogy a téma kibontását és az értelmezést segítette volna, ha több fotót kapunk az épp csak felvillantott folyamatokból.

A tisztaszoba és talán az egész kiállítás egyik legkülönlegesebb darabja Nyitrai Szilvia padlólapokra rajzolt képei. Nemcsak az alkotó által használt felület izgalmas – ami már önmagában rögtön megidézi az otthon fizikai valóságát –, hanem az is, ahogy a képek külön-külön is megállják a helyüket, a motívumok és a vonalvezetés által mégis szorosan összefonódnak egymással.

Saját élethelyzetemből adódóan én ezekhez a rajzokhoz kapcsolódtam leginkább, hiszen a kisgyerekes anyaság otthonteremtő erejéről mesélnek, amikor valójában mindegy is, fizikailag hol van együtt a család, az otthon velük, bennük van.

Konyha 

A kiállítás legtágasabb terme tölti be szimbolikusan a konyha szerepét, nem annyira az ételkészítés, hanem inkább a tapasztalatok és rítusok átadásának színhelyeként. Ezért itt kaptak helyet azok az alkotások, amelyek a felmenőink által ránk hagyományozott tudást, kulturális örökséget jelenítik meg.

Göncz Eliza alkotása, amely a hímzett, népies konyhai falvédők stílusát idézi, a Flash sheet címet viseli – nem (csak) átvitt értelemben. A flash sheet ugyanis a tetoválóművészek „portfóliója”: azoknak a mintáknak a gyűjteménye, amiből a kliens tetoválást választhat magának. Bár Göncz Eliza idén diplomázott a MOME-n tárgyalkotás szakon – a kiállításon egy kerámiamunkát is láthatunk tőle –, jelenleg tetoválóművészként dolgozik, így a flash sheet népmesei motívumainak a felvarrását ténylegesen megrendelhetjük tőle. A kiállítás egyik kísérőprogramjaként erre lehetőség is nyílik december 2-án, amikor egy tattoo flash day keretein belül a kiállítótér tetoválószalonná válik, és a vállalkozó szellemű érdeklődők a testükön vihetik magukkal örök emlékbe a kiállítás egyik elemét.

A „konyha” leglátványosabb darabjai Zombori Dóra festményei, amelyek a régi hiedelmek, mítoszok világát jelenítik meg. Az élénk színekben fürdő tájban elveszettnek, szomorúnak tanácstalannak tűnnek a lehajtott fejű busók – mintha már ők maguk sem bíznának a néphagyomány által rájuk ruházott télűző képességeikben. A képek misztikus hangulatát melankólia hatja át;

adja magát a kérdés, vajon mit tudunk ma kezdeni az őseink hiedelemvilágával, szokásaival azon túl, hogy turisztikai látványosságként jó pénzért eladjuk.

A festő saját bevallása szerint, amióta életében először személyesen is eljutott a busójárásra, nem festett több busót.

Ha már a régi szokások átadásáról van szó, érdemes megemlíteni Nagy Veronika gyönyörű tusrajzait, amelyeken a nagymamáját örökítette meg két, számára emblematikus helyzetben: az egyiken az idős asszony kenyeret pirít a sparhelten, a másikon levestésztát gyúr. Egyszerű, hétköznapi tevékenységek ezek, amelyek a család táplálását szolgálják, mégis olyan tudást jelenítenek meg, amelyet a nagymama nem tudott átadni az unokáknak. Ma, a késztermékek és a konyhai gépek gyors és tökéletes világában nem jutna eszünkbe nekiállni egy késsel a cérnametélt elkészítésének, így ez az örökség már csak képzőművészeti alkotás szintjén marad fenn az utókornak. 

Kamra

A kiállítás legkisebb terme „kamraként” a mesékhez, legendákhoz fűződő alkotásokat gyűjti magába. Engem nagyon megragadott az otthon fogalmának ez a fajta megközelítése, hiszen a fantáziavilág, a mesék birodalma valóban az a hely, ahova elbújhatunk a külvilág elől, ahol fellélegezhetünk, kibontakozhatunk.

A kiállítás egyetlen férfi művésze, Schmidt Antal kifejezetten erre az alkalomra készítette el képeit, amelyek a természet, ember és állat mesebeli harmóniáját hozzák elénk.

Januskó Klaudia a számítógépes játékok világát idézi Final Girl című képével.

Székely Nadin pedig elképesztően aprólékos munkával egy szimbolikus batyut készített, amely sok kicsi hímzett képből áll össze.

Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan alkotás, amely a kiállítás címében szereplő vándorlásra utal: a batyu képeinek absztrakt motívumaiba beleláthatjuk mindazt, amit hurcolunk magunkkal – amik az otthont jelentik, bárhova megyünk. 

És ha nem édes az otthon?

A kiállítás színes, sokféle médiumot prezentáló anyagát végignézve maradt bennem némi hiányérzet. A tág koncepció és az izgalmas témafelvetés ellenére az elénk tárt értelmezések meglehetősen szűk kereten belül maradtak: a nosztalgikus gyerekkori emlékek és a kulturális örökségünk felelevenítése mellett vártam volna a cím által sugallt vándorlás, akár otthontalanság kérdéskörének markánsabb megjelenítését.

Hol maradt azoknak a társadalmi csoportoknak a reprezentálása, amelyeknek az otthon nem olyan édes, mint a nagyi frissen sült palacsintája, és nem olyan színes, mint egy kalocsai hímzés? Miért kerültek a szőnyeg alá azok az élethelyzetek, amikor az otthon nem a biztonságos, megtartó hátteret nyújtja, hanem akár ennek az ellenkezőjét? 

Vajon mit kezdünk ma azokkal a hagyományokkal, amelyeket a kiállítás megjelenít? Elvisszük őket magunkkal a batyunkban? Vagy marad minden érintetlenül a nagyi tisztaszobájában, ahova időnként benézünk, mint egy múzeumba? 

Vándorló Otthonunk
A kiállítás kurátora: Járai Anna
Megtekinthető a Képező Galériában december 9-ig.

A képeket Sárközy Marianna készítette

Héda Veronika