Meztelen nők kutyapórázon a hátsó kertben – A clevelandi rém az iskolabuszt vezette

–

Spoiler nélkül most csak annyit tudok elmondani, hogy a filmben az elkövető elrabol egy egyetemista lányt, akinek a fogság ideje alatt két gyereke is születik. A férfi a saját szabályai szerint rendezi be a családi életüket, ahol a napi rutin része nemcsak a kimért fejadag, és a percre pontosan behatárolt napirend, beleértve az illemhely-használatot is, hanem a testi-lelki abúzus, a folyamatos megalázás, a nő ellen elkövetett szexuális erőszak, a külvilágtól való teljes elszeparálás. A gyerekek is úgy nőnek föl, hogy nem mozdulnak ki a lakásból, konkrétan a napot sem látják addig, amíg a kislány tizenkét éves korában ki nem szabadulnak. Azonban az „apa” valóban apaszerepben jelenik meg az életükben, a maga kifacsart módján szereti őket. „Boldog családi életet” élnek, ahol az apa este hazaérkezik, ajándékokat hoz a gyerekeinek, megtartják a családi ünnepeket, és ha kell, még Mikulás-jelmezt is ölt.

Az iskolabusz sofőrje = a clevelandi rém

A „Drága gyermek” fikciós történet, ám a filmben feldolgozott bűntettekhez hasonló esetekről jócskán tud a kriminalisztika. A filmben elemzett helyzethez a leghasonlóbb valóságos eset a clevelandi rém, Ariel Castro története. 

Castro első ránézésre hétköznapi ember volt, sőt, megbízhatónak tűnt, hiszen egy iskolabusz vezetőjeként dolgozott, sok száz gyerek életéért volt felelős. A családjával, feleségével és négy gyermekével, egy tipikus kertvárosi házacskában éltek, és persze nem voltak túl gazdagok, de azért hiányt sem szenvedtek semmiben. Ám ha valaki belátott volna a rendezett kis családi ház falai mögé, hamar kiderült volna, hogy Castro abuzív férj volt, aki sokszor megverte a feleségét, annyira, hogy annak az orra is eltört.

1993-ban Castrót egy rövid időre elzárták családon belüli erőszakért. A felesége 1996-ban elköltözött tőle, és magával vitte a gyerekeiket is. Annak ellenére, hogy fény derült Castro erőszakos természetére, 2012-ig iskolabusz-vezetőként dolgozott, tehát a gyerekek közelében maradhatott. Ez azért különösen fontos, mert Castro mindegyik áldozatát ismerte a gyerekei vagy a munkája által, ráadásul ketten kiskorúak voltak, amikor túszul ejtette őket. Michaelle a huszonegyedik életévét töltötte be, Amanda a tizenhetedik születésnapja előtt egy nappal, Gina pedig tizennégy (!) évesen került Castro fogságába.

Meztelen nők kutyapórázon a hátsó kertben

Az első áldozata Michelle Knight volt, akit 2002-ben rabolt el, és zárt be a házába. A következő év tavaszán érkezett Amanda Berry, egy évre rá Gina DeJesus. A rendőrség nagy erőkkel kereste a lányokat, még az FBI-t is bevonták a nyomozásba, Amanda és Gina szülei a rokonok, ismerősök is megtettek minden tőlük telhetőt, több száz bejelentés érkezett, de nem találtak semmit. Lehet, hogy azért, mert a lányok túl közel voltak az otthonukhoz. 

Castro a külvárosi házába zárt be a lányokat, amely közel volt a lányok otthonához. Casrtóra sem gyanakodott senki, hiszen mindenki ismerte a városrész közösségében, nemcsak mint négygyerekes apát, buszsofőrt, hanem mint olyan fickót is, aki szívesen gitározik a Puerto Rico-i kisközösség alkalmain. Jó kedélyű, kedves embernek tartották, pedig a férfi valójában egy szörnyeteg volt. Nemcsak elrabolta a lányokat, hanem a házában úgy tartotta őket, mint az állatokat: láncon.

Sokszor póznához is kötötte őket, de ha nem, akkor is meg voltak bilincselve, és még a házon belül sem mozoghattak szabadon. Időnként valószínűleg azért kiengedte őket a hátsó udvarra, mert egyszer két idős hölgy bejelentette a rendőrségen, hogy két meztelen, kutyapórázon tartott nőt láttak Castro hátsókertjében, akik nagyon soványak voltak.

A bejelentés annyira abszurdnak tűnhetett, hogy valószínűleg nem vették komolyan a hatóságok. Kimentek ugyan a házhoz, de mivel a kopogásra senki sem jött elő, annyiban is hagyták a dolgot.

Pedig az idős hölgyek nem képzelődtek. Sőt… A Castro-házban annál sokkal durvább dolgok történtek, mint amit láttak. A lányokat ugyanis rendszeresen bántalmazta Castro. A vádirat több mint 300 pontot tartalmazott, többek között 139 (!) esetben szexuális erőszak miatt emeltek vádat ellene. A nemi erőszakról Castro feljegyzéseket is készített, amelyekben kifejti, hogy jogosultnak érzi magát a lányok ellen elkövetett erőszakra, amit a nők maguk érdemeltek ki viselkedésükkel. A bíróság előtt arra hivatkozva mentegette magát, hogy gyermekkorában ő is szexuális erőszak áldozata volt. 

A ház valóban olyan lehetett, mint amilyennek egy rossz thriller helyszínét elképzeljük. A részben bedeszkázott, illetve elsötétített ablakok mögött, sötétben vagy félhomályban töltötték a napjaikat az áldozatok. Michelle Knight maradandó látáskárosodást szenvedett, mivel ő több mint tíz évet raboskodott Castro házában, elzárva a napfénytől. Szabaduláskor mindösszesen 36 kilót nyomott, és rettenetesen rossz fizikai állapotban volt. Az orvosok úgy gondolták, hogy két napnál nem él tovább, de szerencsére felépült, bár a bántalmazások miatt többszörös plasztikai műtéten kellett átesnie, és az erőszakos vetélések miatt többé nem lehetett gyermeke. Ugyanis Michelle többször teherbe esett, de férfi addig verte, amíg elvetélt. 

Amandát és Ginát nem bántotta olyan gyakran a fogvatartó, de szabadulásukkor ők is nagyon legyengültek voltak, hiszen egy sötét, mocskos házba zárva töltöttek el közel egy évtizedet, ráadásul naponta csak egyszer kaptak enni, akkor is csak kekszet vagy csipszet, esetleg pizzát. Hármójuk közül talán Amanda lehetett Castro kedvence, ugyanis amikor a lány teherbe esett, megengedte neki, hogy megszülje a gyerekét. És ez lett Castro veszte.

Hogyan élték túl a tíz évig tartó poklot?

A Stockholm-szindróma ma már közismert, és a filmek hatására talán kicsit túlidealizált is. A lényege, hogyha hosszú ideig tartanak valakit fogva, akkor az áldozat egyfajta tudattalan önvédelemből pozitív érzéseket kezd táplálni a fogvatartója iránt. (Az egyik leghíresebb eset Natascha Kampusché, akiről ITT írtunk.) Ám Castro esetében nem volt esély arra, hogy a lányokban bármiféle pozitív érzelem kialakuljon, annyira brutálisan bánt velük. 

Mindannyian gyűlölték, és kialakítottak egy sajátos túlélési mechanizmust. Michelle számára Castro több volt, mint egyszerű erőszaktevő. Ugyanis egy olyan helyzetben rabolta el a lányt, amikor az a másfél éves fia felügyeleti jogáért küzdött. Mivel nem jelent meg a tárgyalásokon, a nő biztos volt benne, hogy elvették tőle a gyereket, és nevelőszülőknek adták. Castro tehát nemcsak a jelenét, hanem a jövőjét is elvette tőle, ezért leplezetlenül gyűlölte az erőszaktevőt, amit az meg is bosszult. Nemcsak azzal, hogy a többieknél is kegyetlenebbül bánt a lánnyal, hanem lelkileg is terrorizálta. Michelle imádta az állatokat. Castro épp azzal csalta be a házba, hogy nézze meg a kutyakölyköket, amelyek persze sehol sem voltak. A férfi egyszer egy kiskutyával ajándékozta meg a fogságban senyvedő lányt, így számára ez a kicsi állat jelentette az egyetlen örömet és vigaszt. Ám amikor úgy hozta sor, Castro úgy érezte, meg kell büntetnie a lányt, és Michelle szeme láttára ölte meg a kiskutyát. Ráadásul mindent megtett azért, hogy a lányokat egymás ellen fordítsa, és ez részben sikerült is neki, mert Gina és Amanda nem igazán kedvelte Michelle-t.  

„Meg akart törni engem, és ez nem sikerült neki” – nyilatkozta az NBC-nek egy évvel a szabadulása után. „Mert nem törhetsz meg olyasvalakit, aki már összetört. Csak erősebbé teszed, ha bántod.”

Ez a fajta hozzáállás gyakori a hosszú ideig abúzust elszenvedők körében, mint ahogy az is, ahogyan Amanda reagált a szenvedésekre. Egyfajta zsibbadásról számolt be, amikor is úgy érezte, hogy ő valójában nincs jelen, nem ő az, aki elszenvedi a fizikai- és lelki fájdalmakat, hanem egy tőle független test. Lényegében eltávolította önmagát a saját szenvedéseitől, kívülről próbálta szemlélni a helyzetét. Ezért is lehet, hogy ő volt az egyetlen, aki titkos kódokkal, napról napra feljegyzéseket készített mindazokról az erőszakos tettekről, amelyeket Castro elkövetett ellene.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nancy Cornier Pinto (@nancylynnpinto) által megosztott bejegyzés

Amanda visszatekintve úgy érezte, hogy ezt a fajta tudatosságot a gyermekének köszönheti, hiszen anyaként meg kellett őriznie a józan eszét, és nem adhatta át magát sem a gyűlöletnek, sem az apátiának, sőt, volt ereje ahhoz is, hogy Ginát támogassa lelkileg. 

Castro a maga kifacsart értékrendje szerint jól működő családként tekintett magukra, és időnként közös „családi alkalmakat” szervezett nekik a házon belül. A „családi idill” látszatának fenntartása azután vált Castro számára igazán fontossá, miután megszületett a kislánya, Jocelyn, aki ebben a családban nevelkedett hatéves koráig. Castro valószínűleg szerette a gyereket, sok engedményt adott neki, és az elrabolt nők élethelyzete is javult azután, hogy a kislány nagyobb lett, hisz képes volt rákérdezni dolgokra.

Castro igyekezett a gyerek kérdéseire megnyugtató válaszokat adni, például a láncokra és bilincsekre azt mondta, hogy karkötők, amik szebbé teszik az édesanyját és többi nőt. Ahogy Jocelyn növekedett, Castro fontosnak tartotta a „rendes családi összejöveteleket”, a közös vacsorákat (bár jobbára akkor is csak kekszet és csipszet ettek), rendesen ruházta a kislányt, és a nőknek sem kellett már csupán fehérneműben járniuk. A kislány szabadon mozoghatott a házban, és Castro többször elvitte a saját anyjához, akinek mint unokáját mutatta be a gyereket. 

2013-ban Castro idegei felmondhatták a szolgálatot, figyelemzavaros lett. Ennek tudható be, hogy a munkahelyén is olyan hibákat követett el, amiért elbocsátották, és az is, hogy egy nap, amikor elhagyta a rémségek házát, elfelejtette bezárni maga mögött az ajtót. Jocelyn ezt észrevette, és azonnal értesítette az anyját. Amanda karjába kapta a gyereket, kifutott a házból, és segítségével értesítette rendőröket, akik megtalálták és kimenekítették a fogságból a két másik nőt is.  

Mi lett velük?

Castrót rövid időn belül elfogták, bíróság elé állították, ahol ezt állította magáról:

„Nem vagyok erőszakos. Egyszerűen csak ott tartottam őket, és ők nem tudtak elmenni.”

Castro egyébként először nem vallotta magát bűnösnek, azt mondta, hogy mindent a nők belegyezésével tett. Csak akkor ismerte el bűnösségét, amikor szembesítették vele, hogy Michelle Kinght magzatainak megöléséért halálra ítélhetik. Ekkor tört meg, és vallotta magát bűnösnek, de akkor is állította, hogy ő valójában nem szörnyeteg, belül jó ember, csak beteg.

A bíróságot ez nem hatotta meg, életfogytiglanra ítélték, plusz ezer év letöltendő börtönre, ami azt jelenti, hogy sohasem kaphatott volna kegyelmet. Castro alig egy hónappal az ítélethozatal után a börtönben felakasztotta magát. 

Az ítélet során elkobozták minden vagyonát, és a házát, amiben a nőket fogvatartotta, a földdel tették egyenlővé.

Az áldozatok megkaptak minden lehetséges segítséget, hogy vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba, ám ez egyikőjüknek sem ment könnyen.

Talán Gina volt a legjobb helyzetben, aki mellett folyamatosan ott állt a családja, akik valóban nagy gonddal vették körül a sok tragédiát megélt lányt. Visszahúzódva él, azonban a clevelandi rendőrség felkérésre részt vesz egy áldozatokat és családjukat segítő programban. Gina Amandával közösen írt egy könyvet, illetve két társnőjével együtt szerepelt abban a dokumentumfilmben is, amit a fogvatartásukról forgattak 2021-ben.  

A legnehezebb helyzetben Michelle volt, aki valójában már az elrablása előtt megszakította a családjával a kapcsolatot, és elvették tőle az akkor másfél éves kisfiát. A Castro-házban történtek után esélye sem volt rá, hogy visszakapja, vagy hogy egyáltalán valaha láthassa a gyereket. Annyira tönkrement fizikailag, hogy számos műtéten kellett keresztülmennie, gyermeket nem születhetett többé, és esélyt sem látott arra, hogy valaha normális párkapcsolata lehessen. Egyedül a hite tartotta életben, a tudat, hogy Istennek valami célja van vele, hogy nem véletlenül ment keresztül ezeken a szörnyűségeken. Két könyvet is írt az életéről, az emlékei alapján filmet forgattak az eseményekről, és végül a szerelem és a házasság is megtalálta.

Nevet változtatott, és most Lily Rose Leeként járja a világot, hogy előadásainak bevételével Lily's Ray of Hope nevű alapítványát működtesse, amely a családon belüli erőszak, az emberkereskedelem és a gyermekbántalmazás áldozatává vált nőket és lányokat támogat. És nem meglepő módon részt vesz egy állatmentő misszió munkájában is.

Amanda a kislánya miatt tett meg mindent, hogy talpra álljon a szörnyűségek után. Ő is részt vesz különböző áldozatsegítő programokban, az egyik clevlandi tévéscsatorna eltűnt személyekről szóló műsorát is vezeti, de élete célja az, hogy boldog és egészséges életet biztosítson a kislányának. Pontosabban: semmi mást nem akar, mint hogy a gyereknek normális élete legyen. 

Amikor a kislány 16 éves lett, pont annyi idős, mint Amanda, amikor Castro elrabolta őt, a nő nyilatkozott a Daily Mailnek. Az interjú során a Castrótól született gyermekével való viszonyára is rákérdeztek: 

„Ez az ő gyereke, tudod? És nagyon hasonlít rá… – válaszolta az asszony – De ha ránézek, csak azt érzem, hogy ő az enyém. Az enyém.”

Források: imdb.com, hvg.hu, www.dailymail.co.uk, people.com, britannica.com

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Netflix

Miklya Luzsányi Mónika