Gyerekmentő, próféta, bölcs stratéga: erős nők a Bibliában

–

Mirjam, aki több volt egy jó testvérnél

Nagyjából az a kép él a köztudatban Mirjamról, hogy ő volt Mózes nővére, aki nélkül a későbbi népvezér valószínűleg a nílusi krokodilok ebédjeként végezte volna. Ez így is volt, bár a Biblia ebben a történetben nem nevezi meg Mózes nővérét. Igazság szerint Mirjam már ekkor megmutatta a határozottságát és bátorságát. A krokodilokon túl az alaphelyzet is életveszélyes volt, hiszen a fáraó azt a parancsot adta, hogy a katonái öljenek meg minden újszülött zsidó fiút. Ettől a kegyetlen haláltól akarta megmenteni Jókebed a fiát, és ezért bízta a Nílus habjaira. Mirjam azonban nem volt képes elszakadni a kisöccsétől, és a partról követte a kosár útját a Níluson. A kosarat a fáraó lánya találta meg.

Mirjam a papiruszsásban rejtőzött, és amikor ezt meglátta, odapenderült a fáraó lánya elé, és egy merész húzással a saját anyját ajánlotta a csecsemő mellé szoptatós dajkának.

Igen, annak a fáraónak a lányáról van szó, aki halálra ítélte a zsidó fiúkat, köztük az öccsét is. A fáraó lánya felfogadta Jókebedet szoptatós dajkának, így a gyereket a saját anyja nevelhette körülbelül hároméves koráig. 

Mirjam felnőttként sem tagadta meg önmagát. A Biblia prófétanőnek nevezi, és a zsidó hagyomány szerint karizmatikus vezető volt. Bár a Biblia nem beszél róla, esélyes, hogy nagy szerepe lehetett az Egyiptomból való kivonulás megszervezésében, már csak azért is, mert egy éjszaka alatt kellett a zsidóknak elhagyniuk az országot, összepakolni a legszükségesebbeket, no meg amit az egyiptomiaktól „búcsúajándékként” kaptak: „Izráel fiai Mózes beszéde szerint jártak el, mert ezüst és arany ékszereket meg ruhákat is kértek az egyiptomiaktól. Az Úr ugyanis jóindulatot ébresztett a nép iránt az egyiptomiakban, s ezért hajlottak a kérésre. Így szereztek zsákmányt Egyiptomtól.”

Ahogy a korabeli szokásokat ismerjük, a sarc beszedése a férfiak dolga volt, a háztartás összepakolása a nőké. A kivonulás leszervezése is jókora logisztikai művelet lehetett, ahol a szervezési munka jó része a nőkre hárult, akiket vélhetően Mirjam irányított. 

A Tórában csak a vörös-tengeri átkelés során szerepel Mirjam neve, de akkor valóban úgy jelenik meg, mint az asszonyok vezetője, akinek a szavára spontán ünnepség kezdődik. Mirjam vezetésével doboltak, körtáncot jártak, és hálaadó éneket énekeltek. 

A zsidó nép vezetője Mózes volt, jobbkeze a bátyja, Áron, de a kutatók úgy vélik, hogy valójában Mirjam is benne lehetett a „menedzsmentben”. Hogy ennek így kellett lennie, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a testvérek közötti rivalizálás.

Áron és Mirjam egyszer konkrétan fel is lázadt Mózes ellen: „Vajon csak Mózes által beszélt az Úr? Nem beszélt-e miáltalunk is?” – kérdezte Mirjam. Az Úr azonnal poklossággal (leprával) sújtotta, és kizárták a közösségből hét napig, amíg Isten meg nem gyógyította. Áron viszont nem kapott büntetést Istentől, pedig a lázadásban ő is benne volt, ugyanúgy, mint Mirjam. 

Prófétanő és stratéga

A patriarchális társadalmakban ritkaságszámba ment, hogy egy nő legyen az ország vagy a nép vezetője. Ilyen ritka kivételnek számít Debóra, aki Izrael bírája volt. A bírák Izrael minden korszakában fontos tisztséget viseltek, ők ítéltek a vitás ügyekben a törzsön vagy a kisközösségen belül. Ám egy időszakban (Józsué halálától a királyság koráig) ők voltak az izraeliták törzsi szövetségének vezetői is. Az ismert bírák közül egyedül Debóra volt nő. A bírákat a közösség választotta olyan emberek közül, akikről úgy vélték, hogy képesek Isten szerinti igaz döntéseket hozni, tehát akiket bölcs embernek tartottak. Ám a bíráknak nemcsak az égiek irányában kellett jó kapcsolatokkal bírniuk, hanem olyan képességekre is szükségük volt, amelyekkel össze tudják tartani a széthúzó és állandóan viszálykodó törzseket, másrészt elég jó stratégák voltak ahhoz, hogy megvédjék a népet a folyamatos külső támadásoktól.

Egy ilyen háborúkkal terhes időszakban volt bíró Debóra prófétanő, aki a pálmája alatt ülve hozta ítéleteit. A háború már húsz éve tartott, és elég kilátástalannak tűnt a helyzet, hiszen az ellenfél hadereje sokszorosa volt az izraelitákénak. A kánaáni seregeket (a bibliai megnevezés szerint) Sisera vezette (innen a siserahad kifejezés). De nemcsak sokan voltak a kánaániak, hanem haditechnikai fölénnyel is bírtak, mégpedig jókorával: harci kocsikkal és lovaikkal legyőzhetetlennek tűntek a zsidók szemében, akiknek nem voltak ilyen harci járműveik, és lovakat sem tartottak. Ám Debóra épp ezt a fölényt játszotta ki.

A Biblia szerint Isten jelentette ki számára a győztes haditervet. Báráknak, a héberek parancsnokának a Tábor-hegy lábánál kellett összegyűjtenie tízezer embert, hogy Sisera kénytelen legyen a Kísón-patakhoz összevonni a csapatait. 

Bárák, a hadvezér nem mert ellentmondani Debórának, de annyira abszurdnak tűnt számára a haditerv ilyen kis haderővel, hogy kijelentette: csak akkor száll csatába, ha Debóra is vele megy. A prófétanő beleegyezett, de azért egy kicsit beolvasott a hadvezérnek: „Szívesen elmegyek veled, de akkor nem a tiéd lesz a dicsőség azon az úton, amelyen elindulsz, mert asszony kezére adja az Úr Siserát.” Magyarán: nem te leszel a győztes hadvezér, hanem én, a nő, ami nagy szégyennek számított a korban.

A Biblia arról számol be, hogy „az Úr pedig Bárák fegyverei előtt annyira megzavarta Siserát összes harci kocsijával és egész táborával együtt, hogy leugrott Sisera a harci kocsijáról, és gyalog menekült” (Bír 4,15). A kutatók szerint a nedves talajon a kocsik valószínűleg mozgásképtelenné váltak, így könnyűszerrel kaszabolták le az izraeli seregek a félelmetes ellenséget. Debóra győzelmi énekéből kiderül, hogy a vihar és az esőtől megáradt patak volt a seregük fő szövetségese (Bír 5,4.21).

Jáél, aki nem ijedt meg a saját árnyékától

Az Ószövetség egyik legkeményebb nőalakja Jáél. Debórának nemcsak a csata kimenetelében volt igaza, hanem abban is, hogy a kor legfélelmetesebb hadvezérével, Siserával egy nő fog végezni. Jáél a kéni Héber felesége volt, és a közelben tanyáztak (a kéniek nomád pásztorok voltak, nem vettek részt a harcban). Az asszony észrevette a menekülő hadvezért, és beinvitálta a sátrába. Betakargatta, tejet adott neki inni, és amikor Sisera a kimerültségtől elaludt, megölte. Nem is akárhogy, hanem elég brutálisan: „Jáél, Héber felesége pedig fogott egy sátorcöveket, kezébe vette a pörölyt, halkan bement hozzá, és beleverte a cöveket a halántékába, úgyhogy odaszegezte a földhöz” (Bír 4,21).

Abigél, aki megmentette a családját (és megszabadult buta férjétől) 

Vannak emberek, akikkel nem érdemes kötekedni. Ilyen volt Dávid is. Mert szép az az idilli kép, ahogyan őrzi az apja birkáit, hárfázik és költi a zsoltárokat – no meg egy szál parittyával megöli Góliátot. Amikor azonban Saul király és közte elszabadultak az indulatok, Dávid közel sem volt békés fiú, hanem szabadcsapatokat gyűjtött, hogy megvédje magát a királytól. Jelentős seregre tett szert, hatszáz katonának parancsolt, akiket etetni is kellett. Dávidnak azonban nemigen voltak saját bevételi forrásai. Úgyhogy azt tette, amit a katonák ilyenkor tenni szoktak: védelmi pénzt szedett a környékbeli gazdáktól, így Nábáltól is, aki igen gazdag birtokosnak számított. Persze a Biblia finomabban fogalmaz, de a lényeg ez volt, hiszen a védelmen túl arra is hivatkozik Dávid, hogy „amikor velünk voltak a pásztoraid, mi nem bántottuk őket. Semmijük sem tűnt el az alatt az idő alatt.”

Mi ez, ha nem burkolt fenyegetés? És utána rögtön az következik, hogy Dávid ajándékot kér Nábáltól, hiszen éppen akkor jutott eszébe, hogy milyen jó fej volt ezzel a gazdag emberrel, amikor az bő javadalomhoz juthatott a birkanyírás idején. 

Nábált azonban nem hatotta meg Dávid üzenete, és elég flegmán válaszolt: „Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Olyan sok szolga van manapság, aki elszökött urától. Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak vágtam le, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók?” Nábál sértése tényleg durva, mondhatni provokatív, hiszen nemcsak hogy nem ismeri el Dávid tekintélyét és jussát a sarcszedésre, hanem szökött szolgának is nevezi, ami mérhetetlen sértésnek számított. 

Dávid persze azonnal kiadta a parancsot, és négyszáz emberrel elindult Nábál tábora felé, hogy ott kiirtson mindenkit. Amikor hírül vette ezt Abigél, Nábál felesége, azonnal akcióba lépett: „vett kétszáz kenyeret, két tömlő bort és öt juhot elkészítve, öt mérték pörkölt búzát, száz csomó aszú szőlőt, kétszáz fügekalácsot, és szamarakra rakta”, és elvitte Dávidhoz. Ez az élelemmennyiség is mutatja, hogy Nábálnak nem voltak anyagi gondjai, ha Abigél csak úgy össze tudta szedni mindezt a „kamrából”. De az ajándéknak valójában nem az anyagi értéke volt a lényeges, hiszen ez az ellátmány Dávid seregének egy napra se volt nagyon elég, hanem a gesztus, hogy elismeri Dávid fennhatóságát és jogát a sarcra. Abigél okos nő volt, nagyon jól tudta, mire kell apellálnia Dávidnál. Egyrészt bolondnak nevezte a férjét (a Nábál név egyébként is azt jelenti, hogy bolond), hogy nem ismeri el Dávid felsőbbségét, aki előbb-utóbb király lesz, mégpedig Isten akaratából. Másrészt azzal érvel, hogyha Dávid a felkent király, akkor ne mocskolja be a lelkiismeretét az a tény, hogy ok nélkül ontott vért. Abigél elképesztően okosan építette fel a beszédét. Annyira, hogy ezzel a néhány mondattal nemcsak a családját és a szolgáikat mentette meg, hanem megnyerte Dávidot is magának, aki azonnal beleszeretett. 

Csakhogy ott volt az útban Nábál! De nem sokáig, mert amint meghallotta, hogy mit tett a felesége, „elhalt a szíve, és szinte kővé dermedt”, valószínűleg infarktust kapott, és tíz nap múlva meghalt. Dávid persze feleségül vette Abigélt, hiszen nemcsak szép volt, hanem okos és gazdag is.

Kiemelt képek: Getty Images / Bildagentur-online / Contributor; Wikipedia / Doré’s English Bible; Getty Images / Hulton Archive / Handout; Wikipedia / www.studioesseci.net

Miklya Luzsányi Mónika