–

Az ambíció szó jelentése: törekvés, buzgóság, nagyravágyás, igyekezet.

Az ambiciózus személyiség meghatározása: céltudatos, buzgó, törekvő, lelkes.

A fenti kifejezések általában pozitív értelmű és konnotációjú szavak, kivéve a nagyravágyást. Megjelenik mögöttük a teherbírás, a szorgalom, a szenvedélyesség is; a céltudatosság szóban pedig az, hogy egy adott személynek van elképzelése, jövőképe, koncepciója. Csupa olyan tulajdonság, képesség, amelyek jó esetben kiteljesedéshez, sikerhez, esetenként akár vezetői pozícióhoz vezetnek. Tehát elvileg én is boldogan és büszkén lennék az a nő, akit a fenti kifejezések leírnak.

És mégis, amikor az ambiciózus nőre gondolok,a lelki szemem előtt hirtelen egy olyan alak jelenik meg, aki átgázol másokon a saját előrejutása érdekében, aki háttérbe tolja a magánéletét, és a családja, szerettei érdekeit azért, hogy a karrierjében érvényesüljön. Ez a nő viszont a legkevésbé sem szeretnék lenni.

Hol van a hiba a rendszerben? Miért van az, hogy ha egy nő szenvedéllyel végzi a munkáját – legyen az bárki, a tudóstól a tanáron keresztül a bolti eladóig –, és sok erőfeszítéssel sikereket ér el, akkor azt sokszor elítéljük?

Miért van, hogy a társadalom szövetébe olyan mélyen beépült ez a negatív hozzáállás, hogy nekünk, nőknek is negatív kép jelenik meg a fejünkben ezzel kapcsolatban?

Régi berögződések

Nem szeretnék genderelméleteket boncolgatni – nincs is hozzá előképzettségem –, de azt azért egyértelműen tapasztaltam a saját karrierem során is, hogy ha egy férfi halad céltudatosan előre, ha ő kér pozíció- és/vagy fizetésemelést, ha ő áldozza fel a családdal tölthető időt azért, hogy egy projekten késő estig dolgozzon, azt a társadalom természetesnek veszi. Sőt, piedesztálra emeli és követendő példaként mutatja be. Ugyanez egy nőnél jellemzően elítélendő. Nyilván ennek az oka valahol az emberiség múltjában keresendő, hiszen a férfi volt az eltartó, a nő pedig a családi tűzhely védelmezője.

Mondhatnánk, hogy „ugyan, kérem, már 2019-et írunk”, de nem mondhatjuk, mert a nemi különbségtétel mögött igenis meghúzódik a hagyományos szerepkülönbség. Csakhogy a nők szerepe és súlya menet közben markánsan megváltozott.

Rengeteg bátor, tudatos, dolgos, tehetséges, úttörő nő taposta ki nekünk az érvényesülés ösvényét, így ma már megvalósíthatjuk a szakmai álmainkat, és hozzáadhatunk értékeket a nagyvilághoz – a háztartáson, családunkon kívül is. De az ehhez kapcsolódó negatív felhang még ma is bennünk él.

A szakmai siker mint személyiségfejlesztő eszköz

Az én tapasztalatom az, hogy rengeteget ad az embernek, ha van alkalma fejlődni, kiteljesedni, új képességekre szert tenni. Az, hogy a munkahelyemen sikereket érek el, pozitív visszajelzéseket és bizalmat kapok, és hogy ott felnőttként kezelnek, mind-mind építőn hat a személyiségemre és az önbizalmamra. Képes vagyok szárnyalni tőle. A rengeteg tanulást, kemény munkát, velem született képességet, szenvedélyt és céltudatosságot pedig sikeres projektekbe tudom konvertálni.

Ráadásul rájöttem, hogy amit az anyaszereppel megtanultam (például, hogy miként tudom kordában tartani és támogatni, motiválni a csemetét), azt nagymértékben alkalmazhatom a szakmai életem során is, amikor vezetőként a beosztottjaimat terelgetem a megfelelő irányba.

Mindeközben az egyik legnagyobb sikeremnek a gyerekemet élem meg, akiből tök jó fej kiskamasz (tudom, oximoron) kezd válni, amiről szerintem minden szülő tudja, mennyi befektetett munka egyértelmű gyümölcse.

Mégis azt érzem, hogy meg lehet találni a két dolog – mármint a magánélet és a munka – között az egyensúlyt.

Nem kell, hogy a gyerekem hátrányt vagy anyahiányt szenvedjen azért, mert én szakmailag kiteljesedem. Sőt, azt hiszem, jobban üzemelek anyaként, amikor szakmailag a helyemen vagyok és teremteni tudok. Egész egyszerűen, mert egy mély, belső igényt elégítek ki, ami nélkül nem tudnék kiegyensúlyozottan működni.

Vannak csodálatos nők, akikre maximálisan felnézek, akik a gyereknevelésben teljesednek ki. Ez is fantasztikus. De azt gondolom, hogy az olyanoknak, mint jómagam, szükségük van a szakmai sikerekre, a szakmai jellegű alkotás csodájának megélésére, és nekünk sem lenne szabad rosszul éreznünk magunkat azért, mert erre is van igényünk.

A változás belőlünk fakadjon

Visszagondolva a kollégámmal folytatott párbeszédre, arra jöttem rá, hogy talán épp nekünk, nőknek kell változtatnunk azon, ahogy magunkra tekintünk. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek a fejében téves program fut(ott). Ha mi nem állítjuk át a saját magunkban hordozott negatív képet, akkor nehezen várhatjuk el, hogy a minket körülvevő társadalom ezt tegye. Hálás vagyok ezért a beszélgetésért, mert rávilágított, hogy tévesen tekintek a saját szerepemre. 

Mindenekelőtt meg kellene szabadulnunk – legalább részben – önmagunk állandó megkérdőjelezésétől, az önvádtól, a minket hátráltató döntésektől és még megannyi belső folyamattól, amivel a saját kiteljesedésünket akadályozzuk.

Mennyi sok tehetség, fantasztikus, teremtő energia szabadulhatna fel, ami aztán csodálatos eredményekben mutatkozhatna meg – legyen szó tudományos felfedezésről, egy sikeresen érettségiző osztályról, vagy egy baromi jó vállalkozásról. 

Most képzeljétek el, milyen lenne, ha nem emésztenénk egyfolytában magunkat azon, hogy vajon alkalmasak vagyunk-e egy adott pozíció betöltésére, vagy egy saját vállalkozás beindítására és sikerre vitelére! Milyen szuper lenne, ha nem vádolnánk önmagunkat megállás nélkül, amikor nem mi mentünk el egy szülői értekezletre, hanem életünk párja, vagy ha a gyerek adott este, urambocsá!, nem főtt vacsorát kapott.

Milyen fantasztikus lenne, ha megszabadítanánk magunkat egy adag skrupulustól, és amikor egy kollégánk nekünk szegezi a kijelentést, hogy az ambiciózus személyiségünk áll a sikereink hátterében, büszkén kihúznánk magunkat, és azt mondhatnánk: igen, ez így van!

Kégl Ágnes