A True Detective végre kib*szottul női történet – 5 ok, amiért szerettem az új évadot

–

A fenti vitához röviden csak annyit, hogy a mexikói író, rendező és producer, a Night Country készítője, Issa López elegánsan csak annyit mondott Nic Pizzolatto elhatárolódására a Vulture magazinnak: „Úgy gondolom, minden mesélőnek nagyon sajátos, különös és egyedi viszonya van az általa alkotott történethez, és bármi is legyen [Pizzolatto] reakciója, joga van hozzá. Miközben írtam a negyedik évadot, mélységes szeretettel voltam a műve iránt, és azok iránt is, akik szerették az első évadot.”

López nem versengett, nem f*szméregetett az első évaddal, hanem igyekezett tisztelettel bánni vele és kapcsolódni hozzá. Ez azokban a motívumismétlődésekben is tetten érhető, amelyeket beleszőtt a negyedik évad utalásokban gazdag, sűrű szövetébe.

Ott van persze a spirál alakú jel; Rustin Cohle apja, Travis Cohle, mint Rose (Fiona Shaw) szeretője, aki szellem alakban is visszatér; a Tuttle-család; és olyan, elsőre kevésbé szembetűnő dolgok, mint például az, hogy mindkét nyomozópárosnak volt olyan múltbéli ügye (Rustnak és Martynak Ledoux, Danversnek és Navarronak Wheeler), amelyben a gyanúsított hullaként végezte, és amelyet eltussoltak – a hazugság, a közös titok viszont örökre összekötötte, mégis szétválasztotta a rendőröket, folyamatosan mérgezte a kapcsolatukat. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

BAFTA 195 (@bafta195) által megosztott bejegyzés

#1 Csupa izgalmas, apró nyom, mintha minden szimbolizál(hat)na valamit

A True Detective hagyományainak megfelelően a negyedik évad is rejtett utalások gazdag tárháza, rendkívül sok szimbolikus (és ha már itt tartunk, földrajzi) réteggel, ami szerintem még úgy is képes fokozni a befogadói élményt, hogy egy csomó mindent persze nem veszünk észre, legalábbis nem tudatosodik bennünk. Nem szeretnék úgy tenni, mintha az alábbiak a saját felfedezéseim lennének (én is csak olvastam róluk, többek között a Vanity Fair cikkében), de mondok pár példát, ami nagyon megérintett. 

Az Night Country egyik legszívszorítóbb cselekményszála – spoiler! – Navarro húgához, Julia-hoz kapcsolódik, aki a Lighthouse (Világítótorony) nevű pszichiátriai otthonba kerül, majd feladja a mentális betegséggel folytatott küzdelmét, meztelenre vetkőzik, és messzire sétál a befagyott tengeren. Testvére halálhíréről értesülve Navarro egy utcai verekedésben vezeti le fájdalmát, és vérző arccal a szeretője, Qavvik (Joel Montgrand) házába megy, aki úgy bóbiskolt el a székében, hogy Edward Albee Ki fél Virginia Woolftól? című könyvét olvasta (magyarra furcsa mód úgy fordították, hogy Nem félünk a farkastól). Nyilván eszünkbe juthat Woolf A világítótorony című regénye, illetve az író öngyilkossága is – López így adózik az emléke előtt. 

De hogy egy kicsit vidámabb témával folytassuk, megtudtam, hogy a Qavvik név Iñupiaq nyelven „rozsomákot” jelent, ami tényleg illik ehhez a kedves, melegszívű férfi-karakterhez. Ám vannak más beszélőnevek is a történetben. Nem tűnik véletlennek például, hogy az egyik meggyilkolt tudóst Ralph Emersonnak hívják: Ralph Waldo Emerson amerikai esszéíró és unitárius lelkész volt, a XIX. századi transzcendentalista mozgalom vezetője.

A Night Countryval is folyamatosan a racionális és irracionális, a tudományos és a misztikus, a megmagyarázható és a megmagyarázhatatlan határmezsgyéjén járunk.

Talán az is érthető, hogy az örök sötétség birodalmában, ahol óhatatlanul felerősödnek a babonák, abba kapaszkodik valaki, hogy a gyerekét Darwinnak nevezi el, mint Peter Prior (Finn Bennett). Danvers elhunyt fiát pedig Holdennek hívják, amiről sokaknak J. D. Salinger kultikus könyve, a Zabhegyező / Rozsban a fogó főhőse, Holden Caulfield jut eszébe: egy történet, ami szintén azt példázza, hogyan veszik ki a gyermeki ártatlanság a világból, az életünkből, belőlünk, vagy épp a fia halálát gyászoló, megkérgesedett szívű Danvers nyomozóból. 

Ennél konkrétabb kapocs fedezhető fel a kutatóállomás neve és Jules Verne A jégszfinx (An Antarctic Mystery) című regénye között.

Verne könyvében a Tsalal egy különös, túlvilági sziget, amelyről az a hír járja, hogy „bennszülöttek” lakják, akik hajlamosak megtámadni a fehér „felfedezőket”.

Vagy itt van egy másik név is, Raymond Clark, Annie K. párja, aki egy élő személyről, Raymond Clark III-ról kapta a nevét. A való életbeli Clark a Yale labortechnikusa volt, és 2011-ben bűnösnek vallotta magát egy végzős egyetemista, Annie Le zaklatásában és meggyilkolásában, jelenleg pedig a 44 éves börtönbüntetését tölti. 

#2 Láthatóvá tesz egy elképesztően fontos témát: az őslakos nők elleni erőszakot

Amikor Danvers nyomozó az évad elején kimegy helyszínelni a Tsalal épületébe, látható, hogy az egyik tudós az eltűnése előtt Cormac McCarthy egy 1985-ös regényét olvasta, amelynek cselekménye arról szól, hogy egy fiatal férfi csatlakozik egy törvényen kívüli bandához, amelynek tagjai amerikai őslakosokat gyilkolnak. Ez is izgalmas előreutalás a Night Country későbbi fejleményeire, ugyanakkor köthető a sorozat egyik legfontosabb témájához is, ahhoz a jelenséghez, amelyet MMIW-krízisnek is neveznek: az MMIW a Missing and Murdered Indigenous Women (eltűnt és meggyilkolt őslakos nők) rövidítése. 

Csak pár adat, hogy érzékeljük a probléma súlyosságát. A National Criminal Justice Training Center statisztikái szerint 2020-ban 5293 őslakos nő eltűnéséről érkezett bejelentés az USA-ban, akik közül csak 690-en kerültek be a szövetségi nyilvántartásba, ami jelzi a hatóságok sokszor ignoráns hozzáállását.

A 10–24 éves őslakos nők körében a gyilkosság a harmadik leggyakoribb halálozási ok.

Egy 2016-os tanulmányban az őslakos nők 56 százaléka számolt be arról, hogy erőszakolták már meg életében, túlnyomó többségében fehér férfiak. Ezek a lányok, nők annyira marginalizáltak az USA társadalmában, hogy sokan azt hiszik, bármit meg lehet velük tenni. 

Ráadásul azzal összevetve, hogy a média mekkora figyelmet szokott szentelni fehér, szőke hajú nők eltűnésének (nagyon helyesen), az őslakosokat érő bűncselekmények alig kapnak láthatóságot. „A hangunk legfeljebb suttogás, ha szeles az idő, egyáltalán nem hallatszik” – nyilatkozta Sheri Hill, az MMIW-mozgalom egyik aktivistája. 

#3 Nem láttál még olyan színészt, mint Kali Reis

Reis szintén tevékeny az MMIW-mozgalomban, és maga is őslakos: cherokee és nipmuc felmenői vannak. Ugyanakkor az általa megformált Evangeline Navarro iñupiat és dominikai származású, így Reis hangsúlyozza: „Alaszkai őslakos producerek jó alaposan átnézték az évad forgatókönyvét. Nem akartam elkövetni azt a hibát, hogy azt feltételezem, ismerek egy kultúrát.”

A világbajnok profi bokszolóból lett színész az Independentnek arról is beszélt, mennyi párhuzamot lát az ökölvívás és a színészet között. „Állandó hullámvölgyek; ismétlés, ismétlés, ismétlés; bírni kell a kritikát; a jelenben kell lenni, rugalmasan gondolkodni.” Úgy véli, a rendező és a ring sarkában álló edző abban is hasonlít, hogy mindkettő kívülről látja a jelenetet, és egy másik nézőpontból képes tanácsokat adni.  

Ráadásul a boksz és a színészet is Reis szerint a szórakoztatóipar része, így azt mondja, nem volt éles számára a váltás. Ugyanakkor két dolgot elhatározott: „a kevesebb több” alapon annyit fog színészileg vállalni, amennyit jelenlegi tudása alapján elbír, és amiben hiteles tud maradni, ugyanakkor törekedni fog arra, hogy ne csak a testén, az izmain, a tetoválásain legyen a hangsúly. Szerintem kifejezetten jó színészi játékot hoz, pláne úgy, hogy a pályája legelején tart, a Jodie Fosterrel való közös munkáról, a True Detective-ben való szereplésről pedig szimpatikusan így nyilatkozik:

„Olyan volt, mint amikor belépsz egy edzőterembe, ahol csak bajnokok vannak. De végül is, én nem azért jöttem, hogy én legyek a nagykutya, sőt. Én akarok a legrosszabb lenni a teremben, hogy jobbá válhassak.”

#4 Billie Eilish Bury a Friend című dala megunhatatlan főcímzene

Két vallomással kell kezdenem ezt a részt. Az egyik, hogy vészesen le vagyok maradva Eilish zenéjét illetően, a másik, hogy minden sorozat főcímét át szoktam léptetni. De a Night Countrynál egyszerűen imádtuk, ahogy indul, és ez az a szám, amit azóta is rendszeresen hallgatok (futás előtti bemelegítéshez például). A Bury a Friend nemcsak telitalálat a sorozathoz, hanem – mint megtudtam –, Issa López éjjel-nappal ezt a hallgatta, amikor írta az évadot. Az IndieWire-nek lelkesen beszélt a dalról, úgy jellemezte, hogy „egyszerűen kibaszottul szépen női”, és hozzátette: „Egy olyan sötét, hangulatos, szórakoztató, baljós kis dal, hogy azt gondoltam, abszolút működhet [főcímnek]. Imádom, hogy ennyire váratlan.” 

Eilish egyébként még 2019-ben, amikor megjelent a szám, azt mondta róla, hogy az ágya alatti szörny szemszögéből írta. „Bevallom, én vagyok az a szörny, mert én vagyok saját magam legnagyobb ellensége” – mutatott rá az Alternative Press-nek adott interjújában.  

#5 Maradtak elvarratlan szálak, dolgozik bennem tovább a történet

Az egyik kedvenc jelenetem a sorozatban, amikor a titokzatos, időtlen, mitikus karakter, 

Rose azt mondja: „Azt hiszem, a világ öregszik, és Ennis az a hely, ahol a dolgok szövete kezd szétesni a varratoknál.” És ez az a hely, az örök sötétség és jég birodalma, ahol a megszokott magyarázati kereteink, sőt, olykor a mentális működésünk is kezd szétesni.

Ráadásul egy számunkra idegen kultúrába, annak hitvilágába, értelmezéseibe, jelentésrendszerébe lépünk be, egy olyan világba, ahol megzavarodhat az iránytűnk.  

Erről az egyik egyetemi órám jutott eszembe, amikor a tanárunk felolvasott nekünk egy észak-amerikai őslakos történetet, A szellemek háborúját. Először meghallgattuk a szöveget, aztán többször fel kellett idéznünk írásban. Azt figyeltük meg, milyen tipikus tévesztéseink, kihagyásaink vannak az eredeti sztorihoz képest. 

Ezt a kísérletet végezte el ugyanezzel a történettel – hogy a végére egy kis pszichológiát is behozzak – Sir Frederic Charles Bartlett, a Cambridge-i Egyetem első kísérleti pszichológia professzora. Ezzel igyekezett az 1930-as években bizonyítani, hogy az emlékezetünk konstruktív természetű, azaz a felidézés során nemcsak replikáljuk, hanem újraalkotjuk az emlékeinket. Azoknál a részeknél ugyanis, amik a mi kultúránkból nézve zavarosak (ki élő, ki halott, ki szellem, ki harcos, mi az a sötét valami, ami kifolyik a száján stb.), ott a saját sémáinkkal pótoljuk ki a hiányzó láncszemeket. Igyekszünk valami biztosnak tűnő jelentést találni, de néha pont emiatt torzítunk.  

Ami itt a lényeg, hogy emlékeztem A szellemek háborújára, arra, hogy mennyi mindent nem értettem belőle, például az élet és halál átjárhatóságáról, de ettől függetlenül mennyire lenyűgözött a szöveg. Így voltam a sorozattal is:

most sem világos nekem, mi volt pontosan a levágott nyelvvel, a szem nélküli jegesmedvével vagy a naranccsal, de izgalmasnak találtam ezeket a motívumokat, és elfogadtam, hogy nem feltétlenül értem őket, mint ahogy sokszor az őslakos narratívákat sem.

(Egyébként a narancs kapcsán egyesek azt mondják, tisztelgés A Keresztapa-filmek és Francis Ford Coppola előtt, akinek műveiben a narancs a közelgő halál és tragédia jele.) 

A spirál ábra jelentése sem fixálódott, de egy nagyon szép értelmezést ajánlott meg rá a sorozat: az őslakosok olyan helyeket jelölnek vele, ahol vékony a jég, megrepedhet, mi pedig a felszín alá zuhanunk. Egy időn kívüli térbe, az álmaink, a titkaink, a halottaink közé – a tudattalanunkba vagy a túlvilágba. Érdekes, hogy a sorozat legfényesebb jelenetei egyben a legnyomasztóbbak is: a főhősök egy jégbarlangban járnak, mint egy anyaméhben vagy szülőcsatornában. De hát az évad tétje is valahol az, hogy egy közösségben helyre tud-e állni a szülés, az életadás képessége, vagy tovább mérgezik-e őket.

Kiemelt képünk forrása: HBO

Milanovich Domi