„Nincs tragikusabb egy szomorú királynőnél” – Whitney Houston még mindig csak 60 éves lenne

–

Amikor a Pose című sorozat zárójelenetében felcsendült a My Love Is Your Love című dal – Whitney nem, még csak a lágy hangminta az elején –, a szó szoros értelmében előtört belőlem a zokogás. Engem is meglepett, milyen intenzitással. Aki látta a sorozatot, annak nyilván nem kell magyaráznom, mi játszódott le bennem – aki nem látta, annak majd jussak eszébe a vége főcímnél –, a követőim közül azok, akik végignézték a Pose-t, nagyjából ugyanerről számoltak be.

A nyolcvanas–kilencvenes évek New York-i ballroom szcénájáról szóló Pose többet tanít a családról, szeretetről, összetartozásról és elfogadásról, mint nagyjából bármi, amit eddig valaha is láttam – az pedig a zenei rendező zsenialitásának legfőbb bizonyítéka, hogy ezzel a Whitney-dallal ér véget.

Ha tíz embert arra kérnék a Blaha Lujza téren, mondjon egy slágert Whitney Houstontól, heten tutira az I Will Always Love You-t mondanák, ketten az I Wanna Dance With Somebodyt, valaki esetleg „Azt a közöset Mariah Carey-vel” (az Egyiptom hercege című Disney-rajzfilm Oscar-díjas betétdala).

Kötve hiszem, hogy bárkinek is az 1998-ban megjelent negyedik lemez címadó dala, az album negyedik single-jeként megjelent My Love Is Your Love jutna eszébe. Pedig azt hiszem, nehezen lehet olyan Whitney-dalt mondani, ami ennél Whitney-bb.

Elsőre talán csak egy kellemes, ringatózós, könnyen megjegyezhető refrénű sláger. Ám ha kicsit közelebb hajolunk hozzá, hirtelen világossá válik, milyen sok rétege van.

Hogy mi minden van benne? Hadd mutassam meg.

Komplett kis zenetörténet

A lágy, simulós lüktetés, ami a dal legszembetűnőbb jellemzője, egy hangminta. Az 1965-ben alapított, New Orleans-i funkzenekar, a The Meters Hand Clapping Song („Tapsolós dal”) című számából ollózták ki. A The Meters a funktörténet fontos úttörője volt, noha sosem számított igazán mainstream együttesnek. Az eredeti tapsolós hangminta (00:12-nél hallható) a Whitney Houston-dalban szépen lekerekítve, finomítva hallható.

Hogy mi az a hangminta? Ezzel – a funkból – eljutunk egy másik műfaj, a hiphop gyökereihez. Ennek az egyik alapja az úgynevezett hangmintázás: a zenei producerek apró fragmentumokat, sokszor akár egyetlen dobhangot, kisebb zenei motívumokat vagdosnak ki (kezdetben) dzsessz-, funk- vagy diszkószámokból. Ezeket aztán szabadon tovább vagdosva, tetszőleges sorrendben, gyorsítva-lassítva, torzítva-effektezve építik be a saját instrumentáljukba. Ez persze ősidők óta felvet egy csomó szerzői jogi kérdést, de végső soron nagyon szép tisztelgés a zenei gyökerek, továbbá a nagy elődök előtt.

Minél extrább hangmintákkal tud valaki előrukkolni, annál egyedibb a végeredmény – épp ezért a megszállott producerek a lehető legritkább vinylekre vadásznak a mai napig. (Így kerülhetett például az Omega Gyöngyhajú lánya Kanye West lemezére.) Arról, mennyit jelenthet egyetlen hangminta, Houston duettpartnere, Mariah Carey is tudna mesélni, akit majdnem tönkretettek eggyel…

S hogy ki használta fel ezt a hangmintát Whitney dalán? Wyclef Jean, a Fugees egyharmada, illetve Jerry Duplessis producer, a Fugees 1996-os, The Score című kultlemezének producere (Wyclef unokatestvére egyébként). A Fugees jelentőségéről ebben a cikkemben írtam: a hiphop történetének egyik nagyon fontos mérföldköve volt a The Score, az pedig, hogy a tagok karibi zenei gyökerei ilyen szépen hálózzák be ezt a slágert, valóságos kis csoda a mainstream zenében. 

Azzal ugyanis, hogy a hangmintát lelassították és finomították, a dal kapott egy reggae-s lüktetést, a szöveg pedig egyértelmű utalás Bob Marley One Love című dalára.

Család- és szenvedéstörténet

Ha mindehhez hozzávesszük magát az éneket, még szélesebbé válik a spektrum. Whitney Houston ugyanis minden túlzás nélkül a templomban nőtt fel – édesanyja, Cissy, gospelénekes volt, aki a többi közt Elvisnek is vokálozott énekegyüttesével. Whitney unokatestvére nem más volt, mint Dionne Warwick R&B- és soulénekes, tiszteletbeli nagynénje pedig Aretha Franklin – igen, a soul királynője. Mindannyiuk művészetében központi helyet foglal el a gospel, nem véletlen tehát, hogy a My Love Is Your Love-ban Whitney úgy énekel, mintha csak a vasárnapi istentiszteleten adná elő ezt a dalt. És benne van minden, ami miatt a popzene egyik legkülönlegesebb, utánozhatatlan hangja az övé: a könnyedség, a lágyság, a természetesség, ami elképesztő technikai tudással egyesült.

A szövegről önmagában lehetetlen megmondani, hogy ez egy „istenes” vagy egy szerelmes dal-e – de ha valaki a Pose után gondolkodik el rajta, akkor látni fogja, hogy a szeretet valamennyi formája felől értelmezhető. Mert egyszerűen zseniális.

Benne van a 2012-ben elhunyt Whitney tragédiája: a bántalmazó férjétől elszenvedett gyötrelmek, a függőségekbe menekülés, a magány, az önvád. És benne van egy másik tragédia is: Bobbi Kristina Browné, az énekesnő lányáé, aki 2015-ben hunyt el. Az ő hangját halljuk ugyanis a dal elején, amikor azt mondja: „Mami, énekelj!”

Én nem sírok, te sírsz…

Ha messzebbre tekintünk a személyes vonatkozásoknál, ott van az a mondat, amely szerint „Az Amistad láncai sem tudnának fogva tartani bennünket”. Aki hallotta már ezt a nevet, valószínűleg Steven Spielberg 1997-es filmjéből emlékszik rá (ami, ugye, két évvel a My Love Is Your Love előtt került a mozikba).

A La Amistad egy rabszolgahajó volt, amelyen a Sierra Leone-i Mende törzs elrabolt tagjait szállították volna illegálisan egy amerikai rabszolgapiacra 1839-ben. A törzs tagjai azonban megszerezték a hajót a fogvatartóiktól, akik közül életben hagyták azokat, akikre a hajó kormányzásához szükségük volt. Az elrabolt emberek haza szerettek volna térni otthonaikba – a rabszolga-kereskedők viszont az Egyesült Államokba kormányozták a La Amistadot, ahol egy történelmi jelentőségű perben az amerikai bíróság a Mende törzs tagjainak javára ítélt. 

A rabszolgaság eltörlésének fontos lépése volt ez az ügy, így a dalszövegben is jóval túlmutat önmagán: mind az előadó, mind a két producer afroamerikai, így aztán ez az aprócska utalás a kilencvenes évek mainstream popzenéjében egészen szokatlanul erős.

Négy perc huszonegy másodperc szeretet

Ilyen hosszú ez a dal, mégis mennyit lehet írni róla… A videóklipben Whitney és Wyclefék egy áramkimaradás miatti rögtönzött utcai bulin lépnek fel, semmi extra, valahogy mégis végtelenül emberi az egész, miközben akkoriban már mindketten szupersztárok voltak.

Ha valaki figyelmesen nézi a klipet, két, mai szemmel nagyon fontos, akkor pedig egy ekkora sztártól nagyon is szokatlan mozzanatot is észrevehet benne. A klip elején a rendőrök egy fekete srácot bilincselnek meg jókora túlerőben – ilyesmiről addig csak a hiphop szólt, nem a popzene.

Az áramszünet pedig nem afféle romantikus túlzás a rendezőtől, hanem New York Bronx nevű negyedének – a hiphop bölcsőjének – mindennapos valósága. A borzasztóan lepusztult épületegyüttesekben ugyanis annyira elavultak voltak az elektromos vezetékek, hogy a folyamatos áramszünetek mellett a kisebb-nagyobb lakástüzek, de akár a pusztító, sok ember életét követelő tűzvészek is gyakorinak számítottak a hetvenes–nyolcvanas években, de még a kilencvenes évek elején is. Így aztán, ha egy oldschool rapszövegben azt hallod, hogy „The Bronx is on fire”, akkor nem feltétlenül áttételesen kell értened, nemcsak arról szól, milyen forró az adott MC szövege, hanem arról is, hogy a tűzoltósziréna hangja a bronxiak számára állandó háttérzajnak számított.

Whitney Houston tehát egyetlen dalban és a hozzá tartozó klipben egy hosszabb esszére való kulturális referenciát kínált – miközben maga a dal olyan csodálatosan egyszerű, hogy első hallásra is azonnal magával ragad, és már fülünkbe is mászott a refrén.

Egyszerre imádság, szerelmi vallomás, véd- és dacszövetség, tanúságtétel. Egyszerre búcsú és örökkévalóság.

Nem hiszem, hogy van méltóbb dal egy olyan nőre történő megemlékezéshez, akit nemcsak életében, de még halálában is kihasználtak. (Hogy Kanye West például miként, arról itt írtam.)

Whitney Houston egész életében csak adott. A dalaival, a bevételeiből, a lelkéből. És közben legfeljebb csak nagyon ritkán volt boldog. Ebben a dalban mégis annyi boldogság, annyi remény és egyben annyi póztalan, őszinte lemondás van, amennyi egyetlen slágerbe beleférhet. 

Pedig, ahogyan az a Pose-ban Pray Telltől elhangzik:

„Nincs tragikusabb egy szomorú királynőnél.”

Kiemelt kép: Getty Images / Frederic REGLAIN / Gamma-Rapho

Csepelyi Adrienn