Ami elvitte, annak végül semmi köze nem volt az élethez – Whitney Houstonra emlékezünk

–

Amikor zenei aláfestés nélkül megszólal a kilencvenes évek egyik (számomra) legfontosabb filmjének betétdala, és az összehasonlíthatatlan hang hosszan kitartva elénekeli, hogy „Mindig szeretni foglak!”, akkor az jut eszembe, hogy az élet csupa tündérmese, hogy gyönyörű hangú lányokból fényes, szép hajú világsztárok válnak, olyanok méghozzá, akiknek nem lesz semmire gondjuk, és nekünk csak annyi a dolgunk, hogy szájtátva csodáljuk az ilyen kivételes tehetségeket. 

Elképzelek egy olyan világot, amelyben Whitney Houston nem találkozik még tinikorában a drogozással, hogy a családja nem akar rátepeledni, és a rosszfiú, őt érzelmileg zsaroló és fizikailag is bántalmazó Bobby Brown is elkerüli. 

Elképzelem, hogy egy ilyen csodálatos hangú énekesnő – például – beleszeret a jóképű testőrébe, aki szereti, óvja, védi, nemcsak a rá leselkedő veszélytől, hanem önmagától is, mert erős támasza, nem rombolja az önbecsülését, nem veri meg, nem csalja fűvel-fával, hanem felemeli.

És még a selyemsálat is képes szétvágni karddal. Ó, de jó lenne – bár utóbbi már tényleg csak részletkérdés. 

Elképzelek egy olyan világot, amelyben ezeket a tehetségeket úgy hordozzák a magasban, hogy közben nem akarja senki összetörni őket. Hogy nemcsak csodáljuk, hanem meg is védjük őket, hogy nem akarjuk szétszedni, nem akarjuk megérinteni, hiszen tudatában vagyunk annak, ők is szuverén emberek. Csak emberek, akik élni akarnak.

Whitney egy interjúban arra a kérdésre, hogy mit szeretne, hogyan emlékezzenek rá az emberek, ezt felelte:

„Egy kedves emberre emlékezzenek.”

Elképzelem azt is, hogy olyan a világ, amelyben senki nem akar a másik nyomorán meggazdagodni, és anélkül állítanak emléket az ikonoknak, hogy közben nem akarnak megtollasodni a tragédiáikon.

De a világ nem ilyen. Ezt is tudjuk. 

Ebben a világban a szépséges hangú, gyönyörű királylánynak a bántalmazóval, a drogos, piás, hűtlen rosszfiúval kellett találkoznia, akinél százszorta tehetségesebb volt ugyan, de ez mégsem számított a végén. És közben az sem állja meg a helyét, hogy valaki más felelős egy ember döntéseiért. 

A róla szóló dokumentumfilmből kiderül, hogy a Whitney Houstonhoz közel álló emberek szerint az énekesnő ma is élne, ha az életében titkolt viszonyától, testi-lelki jóbarátjával, bizonyos Robyn Crawforddal nem válnak el az útjaik az utolsó világ körüli turnéja után, 1999-ben.

Robyn, a nyíltan meleg barátnő és lelki társ állítólag szerelmi viszonyban volt az énekesnővel, erre utalt maga Bobby Brown is a volt felesége halála után megjelenő memoárjában. Az viszont a nyolcvanas években elképzelhetetlen volt, hogy egy mélyen vallásos, színes bőrű közösségben született lány másságát elfogadják.

Whitney-t ráadásul erős szálak fűzték a szüleihez, a szintén énekes anyukához, és a papájához is (hozzá az elbeszélések alapján sokkal erőteljesebbek). Ezek az erős szálak később viszont béklyókká nehezedtek, hiszen magára vállalta azt, hogy gondoskodik a teljes famíliáról.

Ez a teher, és az, hogy tehetségét korán felfedezték, hogy sorban nyerte a legrangosabb zenei díjakat, majd világhírűvé vált (többek között a Több mint testőr című filmnek is tulajdoníthatóan), súlyos nehezékként nyomta a vállát. 

Lehetetlen megmondani, mi történt volna vele, ha támogató környezete van, ha nem bántalmazzák, hanem építik.

Azt is nehéz felfogni, hogyan lehet földig rombolni egy ilyen világsztár önbizalmát, hogyan lehetséges, hogy az, akiért az egész földkerekség rajong, semmivé válik, ráadásul jószerivel a nagy plénum előtt. 

Az említett Whitney: Can I be me? című 2017-es dokumentumfilmben azt meséli a mentora (aki a drogról való leszokásban segítette), hogy Whitney semmi másra nem vágyott, csak normális életre, arra, hogy a gyerekével és a férjével legyen, nem érdekelték a luxuskocsik, nagy házak és drága ruhák. Semmi, csak egy szimpla, egyszerű élet. 

Aztán, ami elragadta, annak semmi köze nem volt ehhez az élethez, az bűnös volt, és ragadós, olyannyira, hogy nem bírt belőle kimászni. Nem azért, mert gyenge volt, vagy mert nem akarta, hanem mert nem volt képes máshogyan cselekedni. Egész egyszerűen könnyebb volt a végtelenségig tompítania a tudatát, mert akkor legalább nem érzékelte a köré teremtődött valóságot, amire – meglehet – túl nagy befolyása nem is volt soha.

Sokak szerint Whitney sorsára legalább annyira befolyással volt szeretett barátnője, Robyn, csak pozitív irányba. Ha nem szakad meg a kapcsolatuk a Bobby Brown miatti feszültségek miatt, akkor az énekesnő talán még ma is él, és nem éri el a végzet. Robyn így nyilatkozott Whitney halála után: 

„Barackos árnyalatú bőre volt, és senkivel nem találkoztam East Orange-ből, New Jersey-ből, aki így nézett volna ki, mint ő. Úgy festett, mint egy angyal. Soha nem beszéltem róla, egészen mostanáig. Képtelen vagyok elhinni, hogy soha többé nem ölelhetem meg, vagy nem hallhatom a nevetését újra. Imádtam a nevetését, és ez hiányzik a legjobban.”

Robyn Crawford évek óta együtt él a barátnőjével, akivel ikreket nevelnek. Bobby Brown pár hónappal Whitney halála után megházasodott, azóta két gyereke van a következő feleségétől. Mindketten megemlékeztek egy-egy memoárban az elhunyt énekesnőről.

A tragédia a tragédiában pedig az, hogy Whitney lányát, Bobbi Kristina Brownt, három évvel az édesanyja halála után, 2015. január 31-én szintén egy fürdőkádban találtak meg ájultan. Öt hónappal később hunyt el, már soha nem ébredt fel állapotából. Huszonkét éves volt.

Soha senki nem volt képes úgy elénekelni az I Will Always Love You című számot, mint Whitney Houston. És soha nem is lesz rá képes más.

Ennek eredeti szerzője és előadója egyébként Dolly Parton volt, és Kevin Costner ötlete nyomán szólalt meg az első percben zenei aláfestés nélkül. Ez volt egyik legjobb dolog, amit elkövethettek, és ami hozzásegítette a film betétdalát az azóta is csúcstartó eladásokhoz.

Bár talán ez, ebből a perspektívából visszatekintve, vajmi keveset számít már.

Szentesi Éva

Forrás: Whitney: Can I be me? BBC, 2017.

Kiemelt kép: Raymond Boyd/Michael Ochs Archives/Getty Images (1987)