Amikor zenei aláfestés nélkül megszólal a kilencvenes évek egyik (számomra) legfontosabb filmjének betétdala, és az összehasonlíthatatlan hang hosszan kitartva elénekeli, hogy „Mindig szeretni foglak!”, akkor az jut eszembe, hogy az élet csupa tündérmese, hogy gyönyörű hangú lányokból fényes, szép hajú világsztárok válnak, olyanok méghozzá, akiknek nem lesz semmire gondja, és nekünk csak annyi a dolgunk, hogy szájtátva csodáljuk az ilyen kivételes tehetségeket. 

Elképzelek egy olyan világot, amelyben Whitney Houston nem találkozik még tinikorában a drogozással, hogy a családja nem akar rátepeledni, és a rosszfiú, őt érzelmileg zsaroló és fizikailag is bántalmazó Bobby Brown is elkerüli. 

Elképzelem, hogy egy ilyen csodálatos hangú énekesnő – például – beleszeret a jóképű testőrébe, aki óvja, védi, szereti, nemcsak a rá leselkedő veszélytől, hanem önmagától is, mert erős támasza, nem rombolja az önbecsülését, nem veri meg, nem csalja agyba-főbe, hanem felemeli.

És még a selyemsálat is képes szétvágni karddal. Ó, de jó lenne – bár ez utóbbi már tényleg csak részletkérdés. 

Elképzelek egy olyan világot, amelyben ezeket a tehetségeket úgy hordozzák a magasban, hogy közben nem akarja senki összetörni őket. Hogy nemcsak csodáljuk, hanem meg is védjük őket, hogy nem akarjuk szétszedni, nem akarjuk megérinteni, hiszen tudatában vagyunk, ők is szuverén emberek. Csak emberek, akik élni akarnak.

Bobby Brown, Whitney Houston, Kevin Costner és Cindy Costner a Több mint testőr 1992-es premierjén, Los Angelesben (Forrás: Getty Images)

Whitney egy  interjúban arra a kérdésre, hogy mit szeretne, hogyan emlékezzenek rá az emberek, ezt felelte:

„Egy kedves emberre emlékezzenek.”

Elképzelem azt is, hogy olyan a világ, amelyben senki nem akar a másik nyomorán meggazdagodni benne, és anélkül állítanak emléket az ikonoknak, hogy közben nem akarnak megtollasodni a tragédiáikon.

De a világ nem ilyen. Ezt is tudjuk. 

Ebben a világban a szépséges hangú, gyönyörű királylánynak a bántalmazóval, a drogos, piás, hűtlen rosszfiúval kellett találkoznia, akinél ugyan százszorta tehetségesebb volt, de ez mégsem számított a végén. És közben az sem állja meg a helyét, hogy valaki más felelős egy ember döntéseiért. 

A róla szóló dokumentumfilmből kiderül, hogy a Whitney Houstonhoz közel álló emberek szerint az énekesnő ma is élne, ha az életében titkolt viszonyától, testi-lelki jóbarátjától, bizonyos Robyn Crawfordtól nem válnak el az útjaik az utolsó világ körüli turnéja után, 1999-ben.

Robyn a nyíltan meleg barátnő és lelki társ állítólag szerelmi viszonyban volt az énekesnővel, erre utalt maga Bobby Brown is a volt felesége halála után megjelent memoárjában. Az viszont a nyolcvanas években elképzelhetetlen volt, hogy egy mélyen vallásos, színes bőrű közösségben született lánynak elfogadják a másságát.

Whitney-t ráadásul erős szálak fűzték a szüleihez, a szintén énekes anyukához és a papájához is (hozzá az elbeszélések alapján sokkal erőteljesebbek.) Ezek az erős szálak később viszont béklyókká nehezedtek, hiszen magára vállalta azt, hogy gondoskodik a teljes famíliáról.

Ez a teher, és az, hogy tehetségét korán felfedezték, hogy sorban nyerte a legrangosabb zenei díjakat, majd világhírűvé vált (többek között a Több mint testőr című filmnek is köszönhetően), súlyos nehezékként húzták a vállait. 

Szüleivel, Cissy és John Houstonnal 1987-ben (Forrás: Getty Images)

Lehetetlen megmondani, mi történt volna vele, ha támogató környezete van, ha nem bántalmazzák, hanem építik.

Azt is nehéz felfogni, hogyan lehet lerombolni a padló alá egy ilyen világsztár önbizalmát, hogyan lehetséges, hogy az, akiért az egész földkerekség rajong, semmivé válik, ráadásul jószerivel a nagy plénum előtt. 

A fent említett Whitney: Can I be me? című 2017-es dokumentumfilmben azt meséli a mentora (aki a drogról való leszokásban segítette), hogy Whitney semmi másra nem vágyott, csak normális életre, arra, hogy a gyerekével és a férjével legyen, nem érdekelték a luxuskocsik, nagy házak és drága ruhák. Semmi, csak egy szimpla, egyszerű élet. 

Aztán, ami elragadta, annak semmi köze nem volt ehhez az élethez, az bűnös volt, és ragadós, de olyannyira, hogy nem bírt belőle kimászni. Nem azért, mert gyenge volt, vagy mert nem akarta, hanem mert nem volt képes máshogyan cselekedni. Egész egyszerűen könnyebb volt a végtelenségig tompítania a tudatát, mert akkor legalább nem érzékelte azt a valóságot, amely köré teremtődött, amire – meglehet – túl komoly befolyása nem is volt soha.

Robyn Crawford és Whitney Houston 1988-ban. (Forrás: Getty Images)
 

Sokak szerint Whitney sorsára legalább annyira befolyással bírt szeretett barátnője, Robyn, csak pozitív irányba. Ha nem szakad meg a kapcsolatuk a Bobby Brown miatti feszültségek miatt, akkor az énekesnő talán még ma is él, és nem ér el a végzetéhez. Robyn így nyilatkozott Whitney halála után: 

„Barackos árnyalatú bőre volt, és senkivel nem találkoztam East Orange-ből, New Jerseyből, aki így nézett volna ki, mint ő. Úgy festett, mint egy angyal. Soha nem beszéltem róla, egészen mostanáig. Képtelen vagyok elhinni, hogy soha többé nem ölelhetem meg, vagy nem hallhatom a nevetését újra. Imádtam a nevetését, és ez hiányzik a legjobban.”

Robyn Crawford évek óta együtt él barátnőjével, akivel ikreket nevelnek. Bobby Brown pár hónappal Whitney halála után megházasodott, azóta két gyereke van a következő feleségétől. Mindketten megemlékeztek egy-egy memoárban az elhunyt énekesnőről.

A tragédia a tragédiában pedig az, hogy Whitney lányát, Bobbi Kristina Brown-t három évvel az édesanyja halála után, 2015. január 31-én szintén egy fürdőkádban találtak meg ájultan. Öt hónappal később hunyt el, már soha nem ébredt fel állapotából. Huszonkét éves volt.

Soha senki nem volt képes úgy elénekelni az „I Will Always Love You” című számot, mint Whitney Houston. És soha nem is lesz.

Amelynek eredeti szerzője és előadója egyébként Dolly Parton volt, és amely Kevin Costner ötlete alapján szólalt meg az első percben zenei aláfestés nélkül. Ez volt egyik legjobb dolog, amit elkövethettek, és ami hozzásegítette a film betétdalát az azóta is csúcstartó eladásokhoz.

Bár talán ez ebből a perspektívából visszatekintve, vajmi keveset számít már.

Szentesi Éva

Forrás: Whitney: Can I be me? (BBC, 2017)

Kiemelt kép: Raymond Boyd/Getty Images (1987)