Akinek nevében mindig a dalai beszélnek – Norah Jones szerényen és szívből varázsolt Veszprémben

–

Talán különlegesebb helyzet olyasvalakit látni, hallani élőben, aki még a gyerekkorod egy szeletének a része volt, akinek a sorait, igazságait, hangját a felnőtté válásod alatt is cipelted magaddal, mint akit már éretten szerettél meg. Így nemcsak azért érzed úgy, hogy ismered, mert évtizedek óta hallgatod, amit megénekel, hanem mert kicsit úgy érzed, ő maga is végigkísért téged az eddigi életed során. Ez persze szó szerint nem igaz, de egy előadó iránti elköteleződésnek, ha úgy tetszik, rajongásnak talán éppen ez adja a mozgatórugóját. Az illúzió, amit nem is hiszünk el másnak, mégis elég ahhoz, hogy megmutassa nekünk a művészet erejét, és továbblökjön a mindennapokon.

Számomra ez az ikon: Norah Jones, éppen ezért talán némileg érzelmesebb lesz a beszámolóm a szokásosnál, de a tények ismeretében kérlek, bocsássátok meg nekem. Még egy nap sem telt el, és nagyon erősen hatása alatt állok a tegnap estének: amikor visszaigazolást kapott egy naiv kislányként kibontakozó elképzelésem, és megbizonyosodtam arról, hogy

a világban vannak dolgok, amelyek tényleg lehetnek olyanok, amilyeneknek húsz éve hisszük őket.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Kilenc Grammy és végtelen szerénység

Norah Jones igazán érdekes jelenség, ha a világsztárokról beszélünk, hiszen kétségbevonhatatlanul elismert tehetség, aki 50 millió eladott lemezzel és kilenc Grammy-díjjal büszkélkedhet.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Norah Jones (@norahjones) által megosztott bejegyzés

2002-ben a Come away with me című albummal robbant be a zenei világba, és hogy zeneisége mekkora hatással bírt, arra bizonyíték az öt Grammy, amelyet azonnal elnyert. Talán nem csoda: a zenébe született, édesapja ugyanis a világhírű indiai szitárművész, Ravi Shankar. Bár Norah más műfajt választott, de hogy számára „apanyelv” a zene, az minden hangjából egyértelmű. Sokaknak lehetnek ismerősek még a Feels like Home, vagy a Not too late című soron következő albumai (talán a mai napig ezekről fújják a legtöbb slágerét), de aki az ő hatásukra rajongó lett és követte Norah pályafutását, annak biztosan van kedvence a többi hét-nyolc lemez számai közül is.

Emellett mégis talán egyedinek számít, ahogyan a magánszféráját őrzi: a közösségimédia-felületeit is kizárólag a dalai megosztására használja.

(Nemrég indított az Instagramon egy podcastot, ahol mindegyik részben mással zenél, érdemes belehallgatni. Illetve a Covid alatt többször is bejelentkezett és zenélt élőben a követőinek hosszabb online koncertek formájában).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Norah Jones Is Playing Along Podcast (@playingalongpod) által megosztott bejegyzés

Különleges, mert minden emberi érzést, amellyel találkozott, sejtjük a dalain keresztül – amelyeknek nagy részét ő jegyzi szövegben és zenében is –, miközben nem tudunk róla semmi konkrétat. Amit mégis – például, hogy két kisgyerek anyukája, a férje pedig Pete Remm billentyűs –, azt is hosszú évek alatt bogozta ki a sajtó, és Norah hozzáállását és lényét elfogadva, szerencsére meg is elégedett vele.

A lány, aki az első lemezeken még öblös hangján is lágyan énekelte meg az ösztönösnek ható bölcsességeit, mára tapasztalatokkal a háta mögött, 44 évesen karcosságot is viselő nő lett, akinek a bája, a szerénysége és a zene iránti alázata mit sem változott.

Hacsak nem lett még erősebb a világsztárként eltöltött évek alatt. Ezt mutatta meg a VeszprémFest színpadán is: már az első percekben egyértelművé vált, hogy Norah Jones és az ő három – egyébként zseniális – zenésztársa (Brian Blade – dob; Chris Morrissey – basszusgitár; Dan Lead – gitár) egyszerűen zenélni jött. Csinnadratta, bájcsevej, „megcsináltság” és mindenféle mesterséges érzés vagy feltét nélkül. Ez pedig láthatóan igazán jólesett – velük együtt – a közönségnek is.

Aki helyett a dalai mesélnek

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a csinnadrattás, tombolós, sokkal inkább megkomponált előadásra is szükség van, és hozhat valódi színvonalat, művészi értéket és persze hatalmas örömöt a közönségnek (mint például nemrégiben a bécsi Pink-koncert).

Aki Norah Jonesra érkezik, nyilván a szórakozásnak most egy teljesen másik szeletére fizet be, és ez így van jól, több út létezik.

Ez most az az irány, amikor ülni kell és figyelni, elmélyülni a hangokban, eufóriát érezni az örömteli dolgok felett, keserűséget a fájdalmak miatt, vagy épp menekülő utat adni a szellemnek. Norah Jones pedig éppen azt nyújtotta át, amit vártunk, ráadásul egy végtelenül kedves, bájos emberi előadásba csomagolva.

Kifejezetten jónak találtam, hogy nem a legikonikusabb dalokkal indultunk. Az itt ülők többsége azért nagy valószínűséggel velem együtt várta ez a napot, és kellett a ráhangolódás az elején: felfogni, hogy ez most tényleg az, amire először van példa Magyarországon. Norah Jones elragadó természetességgel sétált ki a színpadra, és egy kedves üdvözlés, majd egy mosolyogva elhangzó magyar „köszönöm” után azonnal leült a zongorához, és játszani kezdett. Egy ismerősöm kérdezett rá még aznap este, hogy: „mondott összekötő szövegeket a dalok között?”. Nem, nem mesélt a számok születéséről, a hozzájuk kapcsolódó érzésekről, vagy hogy miért éppen ezeket a dalait hozta. Mégsem okozott ezzel csalódást, mert ettől volt önazonos:

Norah Jonest úgy ismerjük, mint akinek a nevében mindig a zenéi, szövegei szólalnak meg, és megnyugtató volt látni, hogy mivel számára ez így komfortos, nem is keres más utat a „még több” kifejezésére.

Valahol a harmadik dalként hangozhatott fel a Can you believe?, ami Norah egyik legújabb szerzeménye. „Come and take me higher/”Than I could ever climb alone” – szólt az egyik kedvenc sorom belőle, ami sok-sok számban hangzik el másképp, ezért leír valami alapképletet a Norah-féle világból, ahol az emberi kapcsolatoknál nincs fontosabb.

Emeljük és taszítjuk egymást, összekacsintunk és hátat fordítunk, bízunk és csalódunk, de végső soron egymástól lehetünk erősebbek.

Ez mind megmutatkozott a színpadon, nemcsak a szövegekben, de a zenészek játékában, és egymással való kapcsolódásában is, ami végtelenül élő és zsigeri volt végig. A végső cél pedig, így vagy úgy, de mindig a harmóniára való törekvés, amelyet meg is kaptunk: egyszerre vérprofin és elragadóan ösztönösen. 

Arról pedig még nem is beszéltem eddig, hogy a hang, amelyet annyira szeretünk, micsoda hang élőben is. Lehet, hogy erre most nem is kezdek inkább jelzőket keresni, mert azt hiszem, akkor már igazán szentimentálisnak tartanátok…

És akkor megszólal a dal…

Több nagy kedvencem van, és december elején, amikor megvettem a jegyeinket, meg is beszéltem saját magammal, hogy nem tippelgetek, mi hangzik majd el, vagy melyik dalt kell mindenképp hallanom, hanem csak hagyom a dolgokat menni a maguk útján. Bár az ikonikus dal, amelyet a filmben hallottam (Turn me on – Igazából szerelem) és elindított a Norah Jones-rajongás útján, nem szerepelt a koncertműsorban, mégis kaptam elégtételt a múltból. Hiszen egyszer csak teljesen váratlanul Norah belekezdett, hogy „What am I to you?”, én pedig teljesen megnémultam, és persze meg is hatódtam.

Semmi másnak nem szólt ez az érzelem, csak annak, hogy újra láttam a 16 éves Annát, aki nagyon érez valamit, amit egy dalban aztán megtalál.

Tényleg angol szótárral ül felette, és képzeljétek, annyira lelkes, hogy még magyar dalszöveggé is átfordítja (ezt azért inkább most nem teszem közzé). Látom, ahogy felismeri, hogy extrán érzékenynek lenni érvényes dolog, és az ebből fakadó rengeteg plusz érzelemnek nem kell tehetetlenségbe vagy kétségbeesésbe vinnie: van helye és útja, csak meg kell találni. Látom, ahogy ezután bátrabban kezd el írni – végül is mindig ezt akarta – és egyszer csak elindulnak a dolgok, hogy helyükre kerüljenek az életében.

Igen, ezt teszi a művészet és egy tehetséges alkotó az emberrel: néha csak egyszerűen feltölt, máskor apró kis pillangóhatásokat indít el, amelyek akár mérföldkövekhez is elvezethetnek az életben.

Összekacsintás és együtt lélegzés

Egyszer olvastam egy kritikát Norah Jonesról, amelynek írója szerint arra alkalmas a zenéje, hogy háttérnek szóljon valahol, valami közben. Amellett, hogy elfogadtam, hiszen szíve-joga mindenkinek, mit érez belül, azért kicsit megsértődtem. Én ugyanis elképesztően jónak tartom a szövegeit is, és úgy gondolom: érdemes mögéjük nézni, beleolvasni, többször figyelemmel meghallgatni egy-egy számot.

Az egyszerű nagyszerűség, amelyet ő képvisel: mély, de nem érthetetlenül filozofáló, a zene összetettségét pedig jól érthető, de egyáltalán nem édeskés, vagy közhelyes szövegek egyensúlyozzák.

Aki esetleg azt gondolná, mert kevés számát ismeri: Norah Jones nem csupán melankolikus. Sok-sok zenei műfajt visz magával, a jazzt, a soult, a countryt, a popot, amelyben olykor helyet talál a könnyedségnek, a humornak, a vagányságnak is. Ennek lehettünk szemtanúi például akkor is, amikor elektromos gitárt ragadott, és a Don’t know what it means to be című számában elmondta, mennyire csak önmaga tudja, milyen a helyében lenni. Persze ő ezt is mindannyiunkról énekelte nekünk: egy élethelyzetről beszélve, amellyel könnyen tudunk azonosulni, mégis volt mögötte irónia, a kétségek kinevetése, a továbblépés vagy épp a felnőtté válás felszabadultsága, amelyek nyilván a saját megélései. 

Norah összekacsintott velünk, nézőkkel többször is, de főleg akkor, amikor lazán, kedvesen és csak úgy a világ legtermészetesebb dolgaként belekezdett a slágerekbe, amelyeket annyira vártunk. Jött a Sunrise, és talán sokan felidéztük, mit jelentettek nekünk akkor ezek az első hangok, hol tartottunk épp az életünkben, vagy kire gondoltunk, amikor először csendült fel a környezetünkben, hogy „looks like morning in your eyes”. Természetesen a Come away with me-t is megkapta a veszprémi közönség (annak a bizonyos berobbanó, öt grammys albumnak a címadó dalát), és a vastaps után még egy ráadás is a miénk lett. Utóbbi pedig mi lehetett volna más, mint a Don’t know why?. Akkor már úgy lélegeztük együtt a kedvenc sorokat, mint „When I saw the break of day /I wished that I could fly away”, hogy tudtuk, ez az utolsó dal. Benne volt az öröm, mert itt vagyunk, meg egy pici szomorúság, hogy mindjárt vége.

Éppen, ahogy Norah Jones egész művészetében megvan ez a kettősség.

Utószó

Tudom, hogy mindenkinek mást jelentett ez az este. Ültek sokan még a nézőtéren, akik számára hasonlóan nagy jelentőséggel bírt, mint nekem. Akadtak, akik egy csodás nyári koncertet hallgattak, amit letesznek a kapuban kilépve, vagy csak rövid ideig visznek majd magunkkal. Így van ez jól.

Miközben ezen gondolkodtam, azért mégis meg tudtam fogalmazni még ott, a dalokat hallgatva, hogy mit is látok Norah Jonesban, amiből annyit tudok meríteni.

Azt hiszem, nekem az ő művészete kicsit olyan, mint a népmese. Nem kizárólag a magyar, hanem az egész világ közös népmeséje. Mindig tiszta, de ott van benne az érc. Valami kollektív tudás a világ egyensúlyáról, amelybe kapaszkodni lehet.

Mert amikor elindulsz, nem hagyhatod figyelmen kívül, hogy jönni fog az akadály. Az igazság az, hogy a sötétség létezik, és így vagy úgy, de mindenkinek végig kell menni rajta. Kinek a verem mélyét, kinek az elvarázsolt erdőt, kinek az Ezeregyéjszaka útvesztőit, vagy épp az izlandi hegy tetejét kell megjárni. Ráadásul nem is csak egyetlenegyszer az életben. 

Mégis, ha a hangja a sok-sok karc ellenére, amelyet a megpróbáltatások miatt magára húzott, alapjában tiszta marad, akkor végül látnia kell, hogy győz a jó. Tegnap kilencven percben sikerült lélekben végigjárnom ezt az igazságot. Igyekszem ezután is hinni benne.

Kiemelt képünk forrása: VeszprémFest

Széles-Horváth Anna