Könyvet lopni: bocsánatos bűn vagy átokért kiált?

–

Mit érdemel az a bűnös?

„Aki ezt az emlékkönyvet ellopja, szálkás deszkán csússzon le a pokolba!”

Ugye, mindannyian emlékszünk még erre a kedves nyitóidézetre általános iskolás emlékkönyveinkből? Az emlékkönyv – természeténél fogva, tudniillik, minden oldalát valaki más töltötte meg rajzolt vagy írott tartalommal – kézről kézre járt, és hatalmas eszmei értéket képviselt. Épp ezért nehezen elképzelhető, vuduszertartásokon kívül miféle haszna lehetett volna annak, ha valaki más emlékkönyvét tulajdonítjuk el, mindenesetre úgy láttuk jónak, hogy már az első oldalon a potenciális tettes tudtára adjuk, mi vár rá, ha mégis elcsábulna.

Adalék: nekem is volt emlékkönyvem. Ellopták.

Na mindegy. Nem tudom, mi a helyzet a szálkás deszkával, de én szóltam előre!

És akkor most felolvasnék – ja, nem, nincs miből

Nemrégiben tárlatvezetést tartottam (sokfelé, szóval nem fogom elárulni, ez az eset hol történt, a tettes úgyis pontosan tisztában van vele). Ilyenkor sok-sok verset, kortárs szöveget válogatok ki, és mivel gyakran maga a könyvtárgy is fontos adalék az elhangzó versekhez, novellákhoz (például ha összecseng a kiállított műtárggyal a borító képe stb.), beviszem a könyveket a kiállítótérbe, és oda helyezem, ahol fel akarok olvasni belőlük.

Évek óta poénkodunk azon, hogy csak nehogy valaki felkapjon egyet közülük – és most megtörtént. Mire odaértem a vezetésemben, Tóth Krisztina Ahonnan látni az eget című kötetének lába kélt. Másnap büszkén írtam meg a szerzőnek, hogy művészetnépszerűsítési tevékenységem új magasságokat ért el: hát ennyire vonzóvá tettem a kortárs irodalmat. 

Mindez persze csak félig vicces: ez a kötet nekem fontos volt. Ha már csak a szentimentális oldalát nézem, akkor is: ezt olvastam a gyógyfürdőben, amikor a kiskutyám halála után el akartam tűnni a világ elől, ráfolytak a könnyeim és ráfolyt az eső is, ami engem áztatott aznap. Volt benne néhány négylevelű lóhere is, amiket az utolsó sétánk alatt találtam a Városligetben. Mindennek más számára semmi, de semmi jelentősége – számomra mégis nagy jelentőséggel bír.

(Hallod, elkövető! Ha visszaküldöd a szerkesztőségbe, megúszhatod a szálkás deszkát – bár a poklot magát nem tudom garantálni.)

Könyvet lopni nem is bűn?

Virágot meg csókot lopni szabad, tartja a mondás, amelyet hallottam már kibővítve is, mégpedig úgy, hogy könyvet lenyúlni is bocsánatos bűnnek számít. Hát, nem tudom. Egyrészt akkor viszonylag nehezen volna fenntartható a kölcsönkönyvtár intézménye – másrészt meg én igenis kötődöm a köteteimhez. Sok közülük dedikált, másokhoz (lásd feljebb) egyéb emlékek kötnek, fontos és apró, de emlékezetes életesemények lenyomatai láthatók rajtuk nyaralós naptejtől a nagymamám főztjéig.

Volt, aki egyenesen ezt állította. Más kérdés, hogy egy szavát se hittem, tekintve, hogy nem sokkal korábban rendkívül arcátlanul ghostingolt. Mármint ez nem irónia, a ghostingnak is vannak fokozatai, és ő kétségkívül igen szélsőséges módját meg idejét választotta ennek, de ez egy másik cikk témája. 

A lényeg, hogy a fokozhatatlant még tudta fokozni: a ghostingolással együtt ugyanis lenyúlta két gyűjteményes kiadású Tove Jansson-kötetemet. (Gondolhatjátok, hogy nem az első találkozás után adok ilyesmit kölcsön, szóval tényleg extrém ügynek tekinthetjük ezt.) 

Jóval később találkoztunk újra, töredelmes bocsánatkérés volt a vége.

Én egész idő alatt azon voltam kiakadva, hogy oké, hogy eltűnt, na de hogy a könyveimet is lenyúlta, az már mindennek a legalja. Ő pedig, mint azt a találkozó során kifejtette, nem is értette, miért olyan gáz szerintem a könyvlopás, ő úgy gondolja, hogy a vándorlás hozzátartozik a könyvek életéhez, igazából nem is kell visszaadni azokat, ezt mindenki tudja.

Annyira megdöbbentem, hogy azóta is ott ülök a cukrászda teraszán. Mindenesetre a szóban forgó könyveket végül visszakaptam, nem mintha ezt erényként próbálnám feltüntetni, mindenesetre legalább azt megértette, hogy én e tekintetben egészen más véleményen vagyok.

Történelmileg sem volt oké

Nem nehéz elképzelni, micsoda értéket képviselt egy kötet, mielőtt szélesebb körben is elterjedt volna a könyvnyomtatás. Eric Kwakkel középkorkutató szerint azzal lehetett egyenértékű, mint amikor ma valakinek az autóját lopják el.

De mit lehet tenni, ha már megtörtént a baj? Rászórni egy komolyabb átkot az illetőre. Mivel pedig a könyvlopók átkának létezése nyílt titok volt, a módszer lényegében riasztóként is jó szolgálatot tett. Hiszen ki merne lopni, ha úgyis az a vége, hogy megátkozzák?

Nos, valószínűleg sajnos még így is sokan, ezért maradt fel ennyiféle riasztásra szánt szöveg. 

A legkorábbi ismert könyvlopóátkok latin nyelvűek voltak, a VII. századból maradtak fenn ilyen szövegemlékek. Az átkok sokfélék, némelyik őrületesen szemléletes, mások csak úgy általánosságban kívánják a tolvaj halálát, szenvedését, sanyarú sorsát. Egy 1632-es könyvben az alábbi útravalót találták a londoni Rochester Technológiai Intézet munkatársai:

„Barátom, ne lopd el ezt a könyvet,
mert akasztófán végzed,
és ha meghalsz, az Úr azt mondja:
hol a kötet, add csak vissza”.

Az egyik legsúlyosabb a jeruzsálemi Szent Márk kolostorban fellelt, arab nyelvű átok a XVIII. századból, amelyet kéziraton találtak. Itt már Isten nem csupán számonkér, de ő maga átkoz: 

„A szírek kolostorának tulajdona a tiszteletre méltó Jeruzsálemben. Azt, aki ellopja vagy eltávolítja helyéről, Isten szája fogja megátkozni. Isten (dicsőség neki!) haragja sújtson le rá. Ámen!”

Ennél sokkal konkrétabb átkokat is találunk. Például egy XVII. századi, kéziratban maradt szakácskönyvben, amit a New York-i Academy of Medicine könyvtárában őriznek, ez olvasható:

„Jean Gembel könyve, kívánom, hogy aki tőle ellopja, fulladjon meg.”

Mondanám, hogy a következő a kedvencem, de egyrészt ez még egy gyűjtői kiadású Tove Jansson-kötetbe is durva lenne, másrészt pedig vélhetően csak az internet mókás kedvű (és hozzám hasonlóan felháborodott) népének agyszüleménye.

„Annak, aki ezt a könyvet a könyvtárból ellopja, váljék az kígyóvá a kezében, és tépje szét. Bénuljon le, szerettei legyenek átkozottak. Senyvedjen fájdalomban, könyörögjön sírva kegyelemért, és ne legyen feloldozás kínjaira az idők végezetéig. Könyv-férgek rágják belső szerveit a halhatatlan Féreg akaratából, s végső büntetésként a Pokol lángjai emésszék örökkön örökké.” 

Mit mondhatnék. Olvassatok sokat. Csak lehetőleg a saját példányaitokat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / master1305

Csepelyi Adrienn