Kinőni a rettegést – Sarah Polley élete a Váratlan utazástól az Oscar-díjig

–

Lerombolni, újat építeni

Az első dolog, amit Sarah Polley-tól tanultam ebből a rendhagyó memoárból (amely magyarul sajnos nem jelent meg), hogy nem feltétlenül kell az első mondattal nagyot mondani. Van, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje, annyi mindent szeretne elmesélni – így vagyok most vele én is, úgyhogy kezdjük ott, hogy azért a filmrajongók szeme elől valójában sosem tűnt el, csak már régóta inkább forgatókönyvíró-rendezőként volt ismert; Kanadában, a hazájában pedig egyenesen nemzeti kincsként tekintenek rá (és ez most nem túlzás) – egyrészt azért, mert bár volt rá lehetősége, de sosem költözött Hollywoodba vagy az Egyesült Államokba, hogy még híresebb, még sikeresebb és még nagyobb sztár legyen, hanem lokálpatriótaként Torontóban maradt, másrészt, mert minden munkájában kanadai történetet dolgoz fel, ezzel öregbítve az ország jó hírét és gyarapítva a kultúráját. (Mellesleg kamaszkora óta politikai aktivistaként is sokat tesz a hazájáért, de ez talán az a terület, ami lehet megosztó is vele kapcsolatban, nem feltétlenül egyöntetű rajongás tárgya.) 

Ha a Váratlan utazás az első, amit megemlítünk vele kapcsolatban, az nála valószínűleg tikkelést váltana ki, de ezt most muszáj megkockáztatnunk, mivel Magyarországon elsősorban erről ismerik, és dacára a negatív élményeknek, amelyek számára ehhez a sorozathoz kötődnek, itt nagyon sokan szeretik érte – és még további 140 országban, ahol sikerrel futott. A kanadai közszolgálati televízió és a Disney közös produkciója 1990-től hét évadon át készült 1996-ig, tehát gyakorlatilag lefedte Sarah Polley kis- és nagykamasz korát (mivel 9 évesen kezdte forgatni), és alapjaiban határozta meg a későbbi életét, de a könyvének csak az utolsó előtti fejezete foglalkozik vele – talán ezzel is jelezve, hogy nem ezt tartja a legfontosabbnak.

Vagy ki tudja, esetleg fel akarta készíteni az egykori rajongókat arra, kicsoda ő valójában – szemben azzal a képpel, amit a fejükben őriznek róla –, és csak miután ezt megtette a korábbi fejezetekben, akkor térhetett rá arra, neki mit jelentett a szerep, amellyel máig azonosítják.

Ezt is el fogom mesélni, de akkor kezdjük mi is máshol – és kezdjük már el végre…

Amikor idén március 13-án Florence Pugh és Andrew Garfield kimondták Sarah Polley nevét a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjának nyerteseként, Polley pedig forró ölelések után, széles mosollyal felszaladt a színpadra, hogy köszönetet mondjon, akkor valójában két nagy belső akadály legyőzését is ünnepelte. Az egyik a bénító színpadi lámpaláza volt – erről szól a könyve első fejezete. A második pedig a három és fél éven át tartó agyrázkódása, ami miatt nem tudott dolgozni, és azt hitte, soha többé nem kapja vissza a korábbi életét és hivatását – de lám, nemcsak visszaszerezte, hanem nagyobb diadallal tette, mint valaha. Ez a két téma keretezi a könyvét: az első fejezetben a lámpaláz őrjítő érzését és hatását meséli el, az utolsóban az agyrázkódás kálváriáját. 

Bénító lámpaláz

Polley 15 éves volt, és már rég rutinos gyerekszínész, amikor felkérést kapott arra, hogy egy nyári színházi fesztivál keretében játssza el Alice-t az Alice Tükörországban színpadi adaptációjában. Ő pedig – mivel Lewis Carroll történetén nevelkedett, de nemcsak a könyvein, hanem az élete egy szeletéről készült filmen is – elvállalta. Ebben a fejezetben részletesen betekinthetünk abba, hogyan zajlik egy színházi munka egy gyerekszereplő szemén keresztül, aki ugyan jócskán koravén (sok minden miatt, nem csak a filmezéstől), most mégis tágra nyílt szemmel csöppen egy új világba, és próbálja megállni a helyét – egészen addig, míg rá nem jön, hogy innen sürgősen ki kell menekítenie magát.

Megtudjuk, hogy Polley olyan értelmiségi családban nőtt fel, ahol már gyerekként magas művészetet (filmeket és könyveket) szívott magába, amiket még nem érthetett, ezért aztán magáévá tette az apja szemléletét róluk, és csak felnőttként szembesült vele, milyen máshogyan látja ezt ő maga. Megtudjuk, hogy az említett apa valójában nem is tudott apaként jelen lenni az életében, ki is mondta, hogy inkább afféle idősebb barátként gondol magára – csakhogy más apafigura nem volt a közelben. Anya pedig akkor már évek óta nem: 11 évesen veszítette el imádott (és kissé talán idealizált) édesanyját rákbetegségben, a hiánya egész életében mardosta a lelkét.

És mivel az édesapja nemcsak az atyai tekintélynek, hanem bármiféle gondoskodásnak is híján volt – nem mosott, nem főzött, nem takarított, így jóformán egy disznóólban éltek ezután –, Polley 14 évesen inkább elköltözött otthonról, hogy akkor legalább a saját életét élje.

Amikor 15 évesen elvállalta ezt a szerepet az otthonától távol, a produkció idejére a nagynénjéhez és az unokatestvéréhez költözött, és évek óta először érezhette magát gyereknek: újra főztek és vigyáztak rá, aggódtak érte, megkérdezték, mi történt vele aznap, és olyan bensőséges, meleg szeretetet kapott, amilyentől már rég elszokott. Talán ezért volt, hogy a szorongásait még velük sem tudta megosztani – addigra talán megszokta, hogy leginkább csak magára számíthat. Márpedig az első húsz (sikeresen lezajlott) előadás után egyszeriben bénító lámpaláz lett úrrá rajta. Rettegett attól, hogy felsül a színpadon, és még inkább attól, hogy ezt a félelmét mások is megneszelik. Nemcsak a családtagjait, de a szeretett kollégáit sem akarta ezzel terhelni, így hatalmasra duzzasztotta magában a rettegést. Majd amikor kiderült, hogy az előadást meghívták egy kőszínházba, így télen is folytatódik, őrült ötlete támadt.

Mindig is gerincferdüléssel bajlódott, amit a jelmeztervezők nem győztek kompenzálni, de most eldöntötte: aláveti magát egy komoly műtétnek, csak hogy legyen indoka kiszállni az előadásból. Az orvos egyáltalán nem érezte még ugyan sürgetőnek az operációt (csak valamikor évek múlva), de ő rábírta, hogy akkor legyen feltétlenül szükséges.

Inkább alávetette magát ennek a nem kis rizikóval, és többhetes fekvéssel, hónapokig tartó fájdalommal és lábadozással járó operációnak, mint hogy még egyszer színpadra kelljen lépnie.

Utána nem is lépett évekig, és amikor mégis muszáj volt (akár politikai aktivizmusból, akár filmes eseményen), mindig rettegett. Végül csak úgy tudta legyőzni a lámpalázát, hogy elkezdett beszélni róla színészekkel, és vállalni merte, milyen őrült menekülőutat talált a szorult helyzetében. És bár úgy tapasztalta, ilyen drasztikus lépésre senki nem ragadtatta magát („Te vagy a legőrültebb” – írta neki Ian Holm), mégis megnyugodott, hogy nincs egyedül ezzel az élménnyel. Mára már, Oscar-díjjal a kezében, ennek nyomát sem látni rajta.

Három és fél év ködben

Polley 2010-ben, 31 évesen vállalt utoljára filmszerepet, de már előtte elindította a forgatókönyvírói-rendezői pályáját: négy rövidfilm és egy televíziós sorozatepizód után 2006-ban debütált az első játékfilmjével, ami – meglepetést okozva – egy idős házaspárról szólt, ahol a feleség Alzheimer-kórral egy otthonba kerül, ott pedig egymásba szeretnek egy férfival (Egyre távolabb a címe, és a Nobel-díjas kanadai szerző, Alice Munro egyik novellájának adaptációja). A film azonnal feltette Polley-t a figyelemre méltó, komolyan veendő filmkészítők térképére, és ezután sorra írta a forgatókönyveket.

2015-ben épp a Greta Gerwig-féle Kisasszonyok forgatókönyvén dolgozott (és mellette két pici lányt nevelt), amikor egy kis testmozgásért ellátogatott a helyi uszodába, és ott a fejére esett egy tűzoltókészülék. Mivel az egyik gyerekéért sietett a bölcsibe, nem kért azonnal segítséget, csak amikor másnaptól fura érzeteket tapasztalt, akkor kezdte el magát kivizsgáltatni. És a „fura érzetek” nem távoztak. Kiderült, hogy hosszú távú agyrázkódást szenvedett, amitől agyi köd telepedett rá, és rettenetes migrén kezdte gyötörni. A zajok és a fények is zavarták, az meg, hogy képernyő előtt dolgozzon, szóba sem jöhetett. Még hetekkel később is csak egy-egy órára sikerült a monitor elé ülnie, de a memóriája is úgy károsodott, hogy nem emlékezett semmire. A régi penge agyának – amelyről mindig híres volt, már gyerekként is – búcsút inthetett.

Mindent le kellett építenie, ami munka vagy társas program volt, és a családi teendőket is a minimumra kellett szorítania – a férje segítségével.

Hiába járt orvostól orvosig, talált sorstársakat, és próbált ki mindenféle terápiát és módszert, évek alatt is csak 60 százalékosra tudta feltornázni az energiaszintjét a régihez képest. Minden megsínylette ezt az életében – a baráti kapcsolatai, a testvéri kapcsolatai (négyen vannak, és egy részük nem hitte el, hogy ilyen hosszan lehet agyrázkódástól szenvedni), és persze a karrierje. Csak a szűk család tartott ki, és közben még érkezett egy harmadik gyerek is.

Aztán egy sorstársától hallotta, hogy az Egyesült Államokban létezik egy specialista, aki homlokegyenest más megközelítésből kezeli ezt az állapotot, és bár több ezer dollár hozzá bejutni, de megéri. Polley három és fél évvel a baleset után felkerekedett egy barátnőjével és a még szoptatós babájával, és meglátogatta Micky Collins professzort Pennsylvaniában. A professzor valóban meglepő szemlélettel állt hozzá: azt mondta, ahelyett, hogy a testi reakcióit figyelve egyre kevesebb ingerrel venné körbe magát és pihenne egy sötét szobában (ahogy évek óta tette), kezdje el támadni a saját szervezetét, és tegye ki magát annak, ami a legjobban zavarja. Ő mondta ki azt a mondatot, amelyből a könyv címe lett, és Polley életfilozófiája azóta: szaladj a veszély felé.

És ez bevált – persze terápiás kezelésekkel és házi feladatokkal kiegészítve. Sokkal több testmozgás, sokkal több munka, sokkal több társas program… és Polley két hónap alatt visszaszerezte a régi energiáját. Annak idején, még az agyrázkódás sűrűjében megkérdezte egy kanadai orvostól, fog-e tudni még valaha filmet készíteni, az illető erre azt felelte: „Nem tudom, de ez jó célnak tűnik”, az amerikai kolléga pedig azt mondta: „Ez egy elég szomorú mondat.”

Collins szerint hogyan is lehetne Polley az, aki nem készít filmeket? Persze hogy annak kell lennie, és az az alap, hogy visszaszerzi önmagát. Hat hetet ígért neki erre, és tartotta a szavát. 

Polley ezután kezdte el írni a Women Talking (Beszélgető nők) című filmjét – tíz év kihagyás után, amiben benne vannak a lányok születése miatt „kivett” évek is – Miriam Toews kanadai szerző regénye alapján, amivel aztán többszörös Oscar-jelölést vívott ki (még a legfontosabb kategóriában, a legjobb filmek között is), és elnyert egy szobrot. Sajnos ez a filmje Magyarországon nem került forgalmazásba, így legális úton nem lehet megnézni.

Metoo – másképp

A Run Towards the Danger hat nagy fejezetből áll, és nem fogja át Polley teljes életét, csak hat olyan problémakört ragad ki belőle, amelyek alapjaiban határozzák meg – ezekbe viszont bámulatosan elmélyed. Olyan részletesen fejti ki őket, és olyan intelligenciával, széles látókörrel és gondossággal bont ki minden apró részletet, hogy ettől hatalmas élmény olvasni. Talán senki nem mesélt például ilyen átfogóan arról, milyen egy #metoo-ügybe keveredni, és miért nem tudjuk még ezt a kérdést jól kezelni.

Kanadában már a Harvey Weinstein-botrány előtt két évvel kipattant egy ilyen, ám – úgy tűnik – az idő akkor még nem érett meg arra, hogy igazságos elbírásában részesüljön. Ott egy Jian Ghomeshi nevű zenész-műsorvezető körül fogyott el a levegő, amikor egy volt barátnője (szintén közismert személyiség) feljelentette őt nemi erőszakért, majd erre több nő csatlakozott, akik szintén azt állították: Ghomeshi erőszakos volt velük az ágyban. Miközben az ügy nagy port kavart Kanadában, valaki a Twitteren feltette a kérdést, hogy Sarah Polley vajon miért hallgat ilyen feltűnően.

Polley-nak ugyanis volt egy „története”, amit akkor már sok helyen elmesélt (nem nyilvánosan, csak a saját ismeretségi körében), ami éppen arról szólt, hogy az említett Ghomeshi hogyan csábította el őt, és milyen borzasztó élmény volt vele a szex. Két dolgot azonban sosem tett hozzá a sztorihoz: hogy az eset idején ő mindössze tizenhat éves volt (míg a férfi huszonnyolc), és hogy egész konkrétan fojtogatta őt.

Ha tehát beleáll ő is a perbe, az még egy fokkal súlyosbítja a bűncselekményt – mivel Ghomeshi fiatalkorú ellen követte el.

Csakhogy ő akkor két pici gyerekkel volt otthon, és az egyik még szoptatós baba volt. A férje pedig jogász, így bőven volt alkalma átrágni vele és a barátaival, mi várna rá, ha kiállna a nyilvánosság elé, pláne, ha a bántalmazott nők mellett akár csak tanú lenne a perben. De nemcsak a két kislány védelmében lépett vissza ettől, hanem – és innentől kezd igazán érdekes lenni a fejezet – azért is, mert ha alaposan átgondolta a helyzetét, arra jutott, hogy ebből csak rosszul jöhetne ki. 

Elmeséli például, hogy egyáltalán milyen töredékes emlékei vannak arról az éjszakáról, és miért törölte a többi részletet az agya. Természetesen azért, mert olyan sokkot okozott, hogy legszívesebben azonnal eltemette volna – de szerencsére másnap hajnalban még elbotorkált az egyik bátyjához, így tanúi voltak arra, milyen állapotban volt, és miket mondott el, bár már akkor, közvetlenül az erőszak után sem tudott mindent felidézni. Később meg aztán végképp nem, ugyanis igyekezett olyan mélyre rejteni ezt a traumát az emlékezetében, amennyire csak tudta. Helyette kreált belőle egy „sztorit”, ami segített oldani a feszültségét, és „normalizálni” az esetet a fejében.

Ugyanezen okból – hogy „normalizálja a helyzetet” – végül Ghomeshivel sem szakadt meg a kapcsolata, csak távolságtartóbb és ritkább lett (bár a férfi szerette volna folytatni a viszonyt), de például többször volt vendége a rádióműsorában, és olyankor úgy viselkedett vele, mintha flörtölne. Mindezeket nem lehetne megmagyarázni egy perben, amely – bizonyítékok híján – csak azt vizsgálja, hogy a vádló fél mennyire szavahihető, és mindenbe beleköt, ami nem egy konzekvens mintába illeszkedik. Márpedig Polley most nagy energiákat fordít arra, hogy megértesse, miért nem következetes egy bántalmazott nő reakciója, miért nem feltétlenül szakítja meg a kapcsolatot a bántalmazójával (nemcsak ő nem, hanem a többi áldozat sem), és miért nem lehet „csak az igazat, és a színtiszta igazat” mondani, amikor az ember hárításból annyi manőverrel igyekezett megszabadulni a fájdalomtól.

Ezt a fejezetet legszívesebben kötelezővé tenném mindenki számára, hogy megértse, mennyire komplex és bonyolult folyamat egy szexuális bántalmazás túlélőjének lenni, és miért működik rosszul az igazságszolgáltatás, amíg a bántalmazott nőkre koncentrál a bántalmazó helyett.

Nagyon kis részét tudtam most csak továbbadni, de azt még hozzá kell tennem: Polley végül 2017-ben, a Harvey Weinstein-ügy kapcsán kiállt a nyilvánosság elé is, amikor a New York Timesnak írt egy cikket a filmszakmában uralkodó patriarchális berendezkedésről, most pedig végérvényesen bebizonyítja, hogy ezekről az ügyekről nem elég beszélni, de az sem mindegy (hú, nagyon nem), hogyan beszélünk róluk, mennyi érzékenységgel közelítjük meg őket, és milyen mélységben, milyen pszichológiai felkészültséggel. Mert az ember olyan összetett lény, annyi ellentmondás működteti, hogy az énvédő mechanizmusaink is olykor homlokegyenest ellenkező képet mutathatnak rólunk, mint ami az igazság.

Ellopott gyerekkor

Egész más mindezek után olvasni arról, milyen volt Sarah Polley-nak nyolcévesen belecsöppenni Terry Gilliam Münchausen báró kalandjai című filmjébe – pusztán azért, mert a szülei hatalmas Monty Python-fanok voltak, és szóhoz sem jutottak a meghatottságtól, amikor a legkisebb lányukat több ezer jelentkezőből kiválasztották épp egy idoljuk filmjébe. És bár Polley addigra sok tévés produkcióban szerepelt (nem véletlenül: a szülei eredetileg színészek voltak, de az anyukája már casting directorként dolgozott, így pontosan fel tudta mérni, mekkora tehetség rejtőzik a lányában), ez egy traumatikus forgatás volt a számára, ami nyolc hónapot vett el (nem véletlenül fogalmazok így) az életéből.

Erről is lehetett már hallani korábban, mert nyilatkozott róla itt-ott, de minden részletre kiterjedően csak most tudta elmondani, miért tartja egyfajta bántalmazásnak (kifejezetten azt, ahogyan ebben a filmben bántak vele), és olyan gyerekmunkának, ami súlyos károkat okoz (ezt viszont már általánosságban). Bár a könyv egyik nagy erénye, hogy nem finomkodik az érintettekkel (ritka az ilyen), ezáltal Polley-nak a halott szüleivel kapcsolatos nehezteléseit is tartalmazza, de elsősorban mégis a produkció rendezőjét, Terry Gilliamet okolja azért, amiért maradandó sérüléseket okozott. És nem minden alap nélkül: Gilliam épp a miatt a „zsenikultusz” miatt tehetett meg szinte bármit, ami sokáig övezte a nagy művészeket, és rengeteg visszaéléshez vezetett. 

A Münchausen báró kalandjai után viszont nem volt megállás: nagyon ismert lett, a tehetségére hatalmas igény támadt, így egy évvel később bekerült a Váratlan utazásba, annak ellenére, hogy neki – állítása szerint – egész más vágyai voltak, csak nem akart a szüleinek csalódást okozni. És itt aztán másfajta traumák érték, amelyek már nemcsak a filmkészítéssel, hanem a sztárrá válással is kapcsolatosak, de összeadódva embertelenül megterhelték a még fejlődésben lévő pszichéjét.

Tulajdonképpen ezt olvasva csoda, hogy sosem vált kiégett, félrecsúszott felnőtté, pedig sokszor emlegeti, hogy gyakorlatilag ellopták a gyerekkorát. 

Mert a folyamatos munka mellett tizenegy éves korában meghalt az anyukája is, és onnantól jóformán otthona sem maradt, de ráadásul még egy árva kislányt is játszott a Lucy Maud Montgomery regényein alapuló történetben, és a saját veszteségét is csak akkor tudta elsírni, amikor a filmbeli Sara bánkódott – később a rendező pedig úgy állította be, mintha ez egyfajta terápia lett volna a tizenkét éves kislány számára. 

Aztán az is nagyon zavarta, hogy egy idealizált világot kellett megjelenítenie, amivel sosem tudott azonosulni, viszont ez olyan népszerűvé tette, hogy még halálos beteg gyerekek is azt kérték utolsó kívánságukként, hogy vele találkozhassanak. Megrendítő olvasni, milyen lehetett egy kiskamasz lánynak haldokló gyerekeket vigasztalni – ráadásul olyan kórházi környezetben, ahol minden az édesanyja betegségére és elvesztésére emlékeztette. Ezen kívül bárhová ment, mindenütt bámulták és követték, ő pedig igyekezett nem okozni csalódást senkinek. Csak magát veszítette el közben.

Éveken át semmi másra nem vágyott, csak hogy „normális” gyerek lehessen. Iskolába járhasson, és délutánonként a barátokkal lóghasson – ahelyett, hogy napi tizenkét órát forgatott, szöveget tanult, vagy interjúkat adott és közönségtalálkozókra járt.

Megdolgozott sérülések 

Innen nézve talán nem is olyan meglepő, hogy – drogok és botrányok helyett – végül betegségek kísérték végig az életét. Hosszú és megint csak lebilincselő fejezet foglalkozik azzal, milyen nehéz volt anyává válnia (pedig a korai húszas éveitől ez volt minden vágya), tulajdoníthatóan az endometriózisnak, amit nagyon későn ismertek fel nála. És miután sikerült meggyógyítani, és végre családot alapíthatott – és teljes lényével, minden idejével annak szentelte magát, hogy megadja a gyerekeinek mindazt, amit tőle elvettek –, akkor jött az agyrázkódás. Bár a könyv nem taglalja külön, de interjúkból lehet tudni, hogy Sarah Polley a fél életét pszichoterápiában töltötte – talán nem is lehetett volna feldolgozni ennyi csapást nélküle.

És számára ez a könyv is mérföldkő volt az útján.

Tavaly márciusban jelent meg, nem sokkal a 43. születésnapja után, és ezzel is régi álma teljesült: mindig is írni szeretett volna, titkos vágyként nemcsak forgatókönyveket, hanem egy könyvet is. A kötet megszületett, és egyfajta összegzés lett az élet felénél, de még annál is több, mert példát mutat abból, hogyan érdemes egy-egy kérdéshez nyúlni, mennyi elmélyülés szükséges ahhoz, hogy aztán valódi válaszokat kapjunk.

  

Azt eddig is tudtuk ugyan, hogy minden filmjét érdemes megnézni (az említett kettőn kívül a Volt egy tánc például szerepel a kedvenc szerelmes filmjeim listáján, az Apáim története pedig nemcsak a sztorija miatt elképesztő – hogy Polley utánajár egy családi titoknak, és megtudja, hogy nem ugyanaz a biológiai apja, mint aki felnevelte –, hanem az elkészítés módja miatt is, ami egyszerűen mesteri), de most már az is biztos, hogy bármihez nyúl, abban tehetséges.

Mert mindenben ott van az tudás és élettapasztalat, hogy ennyi mindent túlélt és megdolgozott már. Igen, egy másik nő áll ma velünk szemben, mint amilyennek a kislánykori arca alapján gondoltuk volna. De ő ezért az arcért megküzdött, és soha többé nem akar másnak látszani, mint ami. Kivételes intelligenciája és örök kíváncsisága a kezdetektől jellemezte, ettől volt különleges már gyerekként is: hogy sugárzott belőle az értelem. Most pedig, már egy Oscar-díj birtokában, újra rendezőként is, a csillagos ég a határ előtte. Egy nap talán Kanada miniszterelnöke lesz, ki tudja. De addig is, remélem, még sok mindent kapunk tőle művészként.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jeff Kravitz / FilmMagic

Gyárfás Dorka