Másodgenerációs kanadaiak

László Pandy, vagy – ahogy a munkatársai előszeretettel hívják –, Lacika nagyszülei magyarok voltak, a második világháború után emigráltak Kanadába. Azonban angolul soha nem tanultak meg, otthon is csak magyarul folyt a szó. Az angol édesanyától származó unoka viszont hiába hallotta, nem tudta elsajátítani a furcsa nyelvet. Zavarta is ez a kommunikációs szakadék, de egyúttal kíváncsivá is tette. Felnőve ellenállhatatlan vágyat érezett rá, hogy ellátogasson a messziről romantikusan multikultinak tűnő Európába, azon belül pedig egy évre Magyarországra is, épp csak addig, hogy végre ő is megtanulja a nagyszülei nyelvét. Talán nem csak az anyanyelvünk komplexitása az oka, hogy az egy esztendőre tervezett időszak azóta is tart.

Teagan Knecht Pandy háttere igen hasonló, annyi különbséggel csupán, hogy az ő nagyszülei Svájcból költöztek Kanadába.

Érthető, ha mind a ketten úgy érezték 2010-ben, itt az idő, hogy utánajárjanak a gyökereiknek és megismerjék azt a hátteret, nyelvet és kultúrát, amit addig csak hallomásból ismertek.

Még az időzítés sem zavarhatta meg őket e tervükben, ugyanis épp a nagy kaland startjánál vallották meg egymás felé táplált romantikus érzelmeiket. Akkor úgy gondolták, azt az egy évet simán kibírják távkapcsolatban, a csodás európai vonathálózatoknak köszönhetően úgyis bőven lesz alkalmuk találkozni. A Magyarország-Svájc távolság kanadai szemmértékkel ugyanis (főleg huszonévesen) nem számított szédítően nagy akadálynak.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Terv/1.: Egy év, egy ország, egy nyelv

Kanadában felnőve mindig is romantikus elképzeléseik voltak Európáról. Olyan kontinensnek tűnt a távolból, ahol az emberek gyakran utazgatnak, nem dolgozzák halálra magukat, temérdek különféle kultúra él egymás mellett, és az egészet vasútvonalak hálózzák be. Ez utóbbi dolog azért is volt izgalmas nóvum a számukra, mert Kanadában nem annyira elterjedt a vasút. Főleg olyan járatok vannak, amik reggel bemennek a városba, délután ötkor pedig visszaindulnak, így nem lehet csak úgy, keresztbe-kasul vonatozgatni egyik helyről a másikra, amikor csak az embernek kedve szottyan. Az országot átszelő vonat viszont inkább egy óceánjáró hajóhoz hasonlít, és több száz dollárba kerül a párnapos utazás.

Így Laci és Teagan a távkapcsolatukat is kanadai léptékben képzelték: a fiú Budapesten, a lány Svájcban, aztán hol egyik pattan fel a vonatra, hogy meglátogassa a szerelmét, hol a másik.

Egy ideig ez valóban így is ment, azonban Teagan egyre kevésbé érezte jól magát a helyén, Laci viszont a Prezinél kapott állást, amit nagyon megszeretett. Végül úgy döntöttek, csatlakozzon hozzá Teagan Budapesten, legfeljebb az eredeti egy évet meghosszabbítják még eggyel. A lány a látogatásai alkalmával amúgy is nagyon megszerette a várost. „Annak ellenére, hogy Budapest elég kicsi és közép-kelet-európai, nagyon kozmopolita. Imádjuk, hogy mindenhová el lehet jutni gyalog. Torontóban (ahol csupán kétszer annyian élnek, mint itt) olyan távolságok vannak, hogy ha meglátogatnád a rokonaidat, gyakran ötven-száz kilométereket kell vezetni. Itt minden, amire szükségünk van, megtalálható öt kilométeren belül.”

A kettes számú terv

Mindketten nagy családban, sok testvérrel együtt nőttek fel, Teagan pedig igazi „babasuttogónak” tartja magát, aki mindig is sok saját gyerekre vágyott. Ez az álma remekül összevágott a magyar gyed-rendszerrel, így másfél év bankszerktori munka után belevágtak a családalapításba Budapesten. Aztán egyre kijjebb tolódott az idő, amikor majd továbbállnak. Sok érv szólt az itteni életük mellett. Kanadával összehasonlítva időben és pénzben jóval nagyvonalúbb a családokat támogató magyar rendszer.

Innentől pedig nem volt megállás, Teagan öt év alatt négy kisbabának adott életet.

Persze nem volt mindez fáklyásmenet. A gyerekek születése testileg és lelkileg is óriási terheket rakott rá, az egészségügyi problémákon és a gyermekágyi depresszión túl nemcsak magányosnak érezte magát itt, távol az otthonától, stabil barátok híján, de tulajdonképpen egy idegen országban, egyedül kellett  kitanulnia a „felnőttséget’” is a még mindig csak huszonkilenc éves nőnek.

Gyerekpesztrálás magyar vs. kanadai módra

Kanadában összesen egy (egymás között felosztható) évig maradhat otthon a kisbabával a szülő, onnantól fogva viszont komoly gondot okoz a kicsi napközbeni ellátása. „Ha nagyvárosban élsz, nagyon drága a gyeremekfelügyelet, mellette viszont az elmúlt években a lakhatás és az általános élet feltételeinek ára is megemelkedett. Sok anya ezért hamar visszakényszerül a munkaerőpiacra, de a fizetésük tulajdonképpen a bölcsire és a rezsire megy el. Óvodáskorú gyerek esetében, ha nagyon tehetős vagy, megengedheted magadnak a magánovit, ha nem, akkor a nagyszülőkre bízod a gyereked, esetleg a szomszédra. Sokan kényszerből is ezzel az utóbbi megoldással élnek, ami úgy néz ki, hogy a házon belül van egy kisebb gyerekfelügyelet, kifejezetten a környékbeliek számára” – magyarázza a kanadai feltételeket Teagan.

Ovi Kánaán, ovi Bábel

A magyar lehetőségek miatt is döntöttek úgy, hogy maradnak. Bár Laci kezdetektől fogva a Preziben dolgozik, ezért a cége által működtetett óvoda kézenfekvő megoldás lett volna, először mégis állami oviba íratták az első erre érett csemetéjüket, részben, hogy lehetősége legyen magyarul tanulni és legyenek magyar barátai a környékről, részben, hogy ne éljenek túlságosan zárt buborékban. Aztán mégis másképp alakult. Bár Teagan szerint az óvónők próbálták vele is felvenni a ritmust, de nem volt rá elég idejük, ami sok gondot okozott.

Előfordult, hogy az ő lánya volt az egyetlen gyerek, akinek az anyukája nem jött el a délutáni foglalkozásra, mivel erről neki senki sem szólt külön.

Az is csak hónapokkal az óvoda megkezdése után derült ki, hogy bizonyos napokon reggelente az ovisok tornázni járnak. Mivel ők csak fél kilencre jártak be, erről mindig lemaradtak, és senki sem értesítette őket a lehetőségről. „Nem igazán működött a kommunikáció” – állapítják meg csalódottan. Végül mindhárom gyerek a Prezi ovijába került, (a negyedik, legkisebb még csak kilenc hónapos). Ezzel együtt is később majd sima állami iskolában szeretnék folytatni, és nem egy fizetős, kifejezetten expatok számára létrehozott magániskolában.

Barátok nélkül

Ám nem csak az óvónők információ-visszatartása volt fájó pont, úgy érezték, a többi szülő sem kíváncsi rájuk, bár azt elismerik, a kommunikációs hibák egyik oka a kulturális különbségek lehettek. Amikor ideköltöztek, arra vártak, hogy majd mások elhívják őket különféle programokra, vendégségbe, ám ez nem sűrűn történt meg. Több évbe is beletelt, amíg rájöttek, mi is lehetett a félreértés oka. Amikor áthívták magukhoz a magyar ismerőseiket, mondván, „nem ugrasz át hozzánk valamikor?”, a legtöbben ezt jobbára udvarias gesztusnak értékelték. Aztán Teagan egyszer rákérdezett:

– Mi az oka annak, hogy ezer éve hívlak, és sohasem jössz?

– De hát egyre azt várom, hogy konkretizáld az időpontot!

„Olyan barátokra sajnos nem sikerült szert tennünk, akik felhívnának egy szombat délután, hogy ezt és ezt tervezik, nincs-e kedvünk csatlakozni. Nagyon ritkán fordult elő ilyesmi, ám mire összejön a dolog, és kezdene megszilárdulni a kapcsolat, mindig elköltöznek. Kicsit olyan ez, mintha randiznál. Egy csomó energiát belefeccölsz, aztán mire kettőt pislogsz, nyoma sincs az illetőnek.”

Do you speak…?

A cél, amiért idejött, Lacinak sikerült: folyékonyan megtanult magyarul. Erre a körülmények is rákényszerítették, amikor például telefonon kellett egyeztetnie kuncsaftokkal, kivitelezővel, gyerekorvossal, nagyon oda kellett figyelnie, hogy mindent jól értsen – ez sokat segített. Teagan kevésbé volt szerencsés – igaz, neki nem is fűződtek a magyar nyelvtanuláshoz családi tradíciói, de az életét és az ittlétét jelentősen megnehezíti a kommunikációs zavar. Emellett úgy érzik, nem is éri elegendő nyelvi inger. „A környezetemben mindenki beszél angolul. Mi is hallottuk, hogy Európában itt beszélnek a legkevesebben angolul, de Budapest szerintem más. A boltokban, kávézókban is mindenki flott. Még a hentesem is tud angolul!”

Rögvaló

Bár expatként több kivételes lehetőségük van, és távolról sem képzelik, hogy az életstílusuk megegyezne egy átlagos magyar életszínvonalával, nem érzik, hogy el lennének szigetelve a realitásoktól. Lacinak számos rokona él itt, akik nem köntörfalaznak, ha a „magyar valóság” kerül szóba. Számukra talán azok az alkalmak hozták közelebb a „buborékon túli világot”, amikor kórházba kerültek.

Az egészségügyi rendszerrel kapcsolatban olyannyira negatívak az érzéseik, hogy valahányszor Teagen a szülések vagy a gyerekek miatt kórházba kerül, azonnal haza akar költözni Kanadába.

A két ország által nyújtott lehetőségek közötti különbségeket ezen a téren zongorázni lehetne.

Végtére is, mi az otthon?

Abban, hogy az egy év Budapestből végül kilenc év kerekedett, közrejátszanak olyan dolgok, amikért már az első pillanatban beleszerettek a városba – a hangulata, a parkok, zöld területek, a lehetőségek, maga a tény, hogy lakhatnak a belvárosban és nem kell autóba ülniük ahhoz, hogy eljussanak a munkahelyükre. Amellett itt a munka-magánélet egyensúly is jóval előnyösebb. Lacinak a jelenlegi állásában öt hét szabadsága van, Kanadában azonban összesen két hét szabadságot kap mindenki, amit fel lehet ugyan tornázni három, maximum négy hétre, ha már jó ideje ugyanannál a cégnél vagy, ám ha munkahelyet váltasz, ez megint visszaesik kettőre. Ha pedig a gyerekek betegsége miatt otthon kell maradnod, többnyire azt is a szabadságodból kell megoldanod.

Teagan azért még távolról sem vetette el, hogy idővel majd visszaköltöznek, hiába ugyanis minden erőfeszítés, nem érzi itt otthon magát, gyakran előfordul, hogy nem pontosan érti, mi folyik körülötte.

„Olyan ez, mint hogy búvárfelszereléssel merülsz-e le a vízben vagy anélkül. Itt, Magyarországon minduntalan fel kell jönnöm levegőért.”

– illusztrálja a nehézségeket.

„A gyerekeink számára az itteni életünk egy csodálatos alkalom arra is, hogy a magyarságukkal megismerkedjenek. De szeretném, ha ugyanez a lehetőségük meglenne a kanadai vonalon is. A családunk öröksége, hogy megválaszthatjuk az otthonunkat. Mi is megtettük, szeretném, ha a gyerekeim előtt is nyitva állna a lehetőség. Nem Magyarországot akarjuk elhagyni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy most már szeretnék hazatérni. De nem könnyű a döntés.”

És hogy mi fog nekik ebből az otthonukból, ebből a kultúrából a leginkább hiányozni? Teagan gondolkodás nélkül vágja rá magyarul: „A leves. Leves és a második”. Kanadában ugyanis rendszerint csak egy főételből áll az étkezés, ezért is imádja, hogy a magyarok a legtöbb étkezést levessel indítják.

 Fiala Borcsa

Képek: Pozsonyi Janka